Workaholism (Globális generáció 5)

Robinzonnak, (becenév), barátomnak megszaladt. Felkapták, sztár lett a cégnél, nagy játékos a pályán. Hetenként kétszer utazik (Szingapúr vagy Kijev, mindegy), fél nyolckor már a helyén, este nyolckor még visszamegy egy konferenciáról, az éjjeliőr a haverja. Felesége most adta be a válópert, sebaj, vett egy lakást a belvárosban (aludni, ne kelljen órákat autózni hazáig) és van egy háza Telkiben (azon még osztozkodnak). Viszont csodakocsival jár és degeszre keresi magát. Aztmondja, élni ráér később is. Szerencsére nincs gyerek. Célia (becenév) ebben a férfi-világban küzdötte fel magát a felső polcra, hülye lenne valami kis viszonyért vagy a sparherdért lelassulni. (Egyébként laza-futó kapcsolatai vannak, igaz, inkább futók, mint lazák. Maga ura, tanácsadó cége, ma már jól megy, angol partnere mindent belenyom, persze ő se megy haza öt órakor, szombatonként Münchenben van (tanfolyam), egyébként tárgyalás, szerződés-tervek, interjúk, tárgyalások kliensekkel, a szokásos mókuskerék, este valami jobb helyen munkavacsora. De megtalálta számítását: nem kell sok hozzá, és abbahagyhatja, bár nem gondol ilyesmire, imádja a feszültséget, az intenzív meló eufóriáját, hogy lekörözi férfi-kollégáit. Hogy neve van a szakmában. Átlagban hat órát tölt csoda-lakásában, vasárnap délután révülten sétál benne: nagyon szereti. Habár ott sem érzi jól magát igazán, ha nem csinál valamit, hisztis lesz. 

*

Ezek a munkamániások, akiket workaholic-nak neveznek. Életforma, vagy életforma-betegség, netán szenvedély

Ők azok akiknek nem elég a 8 óra munka, 8 óra pihenés és 8 óra szórakozás, hanem tizenöt órát dolgoznak, számukra a munka olyan, mint rosszabb társaiknak a kokain. A mánia terjed, s egyelőre kérdőjel, miért, milyen következményekkel, van-e kiút belőle. (Irodalma már temérdek: Bryan E. Robinson: Chained to the Desk : A Guidebook for Workaholics, (Íróasztalhoz láncolva, kézikönyv munkamániásoknak);Barbara Killinger: The Respectable Addicts, A tiszteletreméltódrogos); cikkek: Die Droge Arbeit, (A munka, mint drog, Der Spiegel: Nr. 25, 2000;. FT…) Pár tucat website, tanácsadás arról, hogyan lehet kikerülni, s arról, hogy miképp lehet élvezni. Csak arról nem, hogy mi a különbség két életforma között: mi van ha szeretem amit csinálok, és nem tudom abbahagyni, és/vagy függőség alakul ki a meló és köztem…

Életforma. Életforma-betegség? Mánia, kreativitás. Mert olyan is van, mint festő barátom, aki, ha bele áll a láz, nincs éjjel és nappal, csak dolgozik, kaja is alig, épp hogy megfürdik, máris neki az állványnak. És úgy érzi magát, mint aki a felhőkön jár. Igaz, egy-két hétig tart, aztán kidől és vár a következő hullámra. Melyik a jobb, kérdem. Sétálni a hegyen, vagy lázban melózni éjjel nappal? Ha nem csinálom, deprós vagyok, nem tudod elképzelni – mondja.

Életforma. Életforma-betegség? Kreatív „löket”?

Belegondoltam: reggel héttől este hétig még csak tizenkettő múlt el, még hármat rá kell húzni, de akkor már tíz van, és még haza is kell jutni – igaz, üres a város, de még némi gyorshajtással is legalább egy háromnegyed óra kijutni mondjuk Budajenőre. 

Igaz, hogy ez a munka nem szénlapátolás, vagy futószalag, hogy flexibilis, közben utazik, tárgyal, vagyis nem egyhelyben ül és papírokat gyárt. Mégis, az eredmény a tizenöt óra. Mert utazni olyan gyakran is lehet, hogy a végén már nem tudja a szerencsétlen, hogy Münchenben van vagy Bogotában vagy-e, pláne nem, mikor kerülsz haza (és az hol van?)

A szenvedély

A jelenséggel foglalkozók a kuriózumot látják, engem a motívum és a szenvedély-rész érdekel. Tizenöt órát keccsölni nem lehet csak pénzért, vagy mert letolnak, ha nem csinálod jól. Ez már valóban szenvedély-(betegség). Azért a zárójel, mert ez nem igazi betegség: életforma, az intenzitás mámora. Hát ez érdekel belőle. 
Korábban egy-egy túlóra maga volt a rémség. A rendszeres túlóra, mondjuk az épülő családi ház kényszere volt, de kibírni több mint nehéz. A globális generáció viszont élvezi az emelt adrenalin szintet, a túlpörgés mámorát, ami valahol tizedik óra körül bekattan. Aki rendszeresen fut, ismeri ezt az érzést: az ember elindul, itt fáj ott fáj, minden rozsdás, aztán a szív/tüdő felveszi a ritmust és megy a dolog, de még mindig érzed, hogy kemény a strapa, aztán mondjuk a nyolcadik kilométernél egyszer csak jön egy endorfin-spricni az agyadba és szárnyakat kapsz, a világ szebb lesz, nem érzel fájdalmat, nem ver a szíved, kár leállni. Valahogy ilyen lehet ez is, bár „hivatalosan” nem próbáltam, de mondjuk egy-egy könyvem finisénél jó párszor rá kellett verni tizenkét-tizenöt órákat. Mondjuk az eufóriával egyetemben.

Mitől az eufória? Nyilván van ebben valami indító kényszer is: Lengyel László mondása szerint itt alkalmazotti kapitalizmus van, tehát aktorai azért be vannak fogva, s mégis „kokszolnak” – a melóval, hogy pontos legyek. Aki vállalkozó, azt meg az üzlet ritmusa hajtja, ha egyszer beindul nem lehet kilépni a pörgésből, addig kell ütni a vasat stb. De továbbra is rejtély, mi benne a jó? Persze tudom, a sikerélmény önmagában is mámorító, pláne ha nagyobb tételben érkezik, benne van a pénz is, – a végelszámolásnál mégis csak egy halom pénz gyűlik a számládon, vagy itt-ott Amerikai házra, vagy mediterrán jacht-utazásra lefordíthatóan, s még marad természetesen.

Csakhogy ebben a jelenségben épp az a rejtély, ami a pénzen túl van: hogy önmagáért jó, azaz élvezetet okoz. Orgiasztikus hatása van. Elképzelhető ez? 

A kiindulópont a megszállottság: a meló nem feladat, hanem szenvedély, a megoldás, amit keresel nem hagy nyugodni, olyan vagy mint egy szerencsejátékos a formulával, addig próbálod, míg sikerül. Csak akkor van értelme a dolognak, ha elfog ez az obszesszió. Ami persze nem egyetlen munkát jelent, hanem azon keresztül jön vele egy bokor, s mindegyikben sikeresnek kell lenni. A megszállottság tárgya nem is a munka hanem a siker, az elismertség, a győzelem. Tom Wolf – gúnyosan – a „világegyetem főnökének” neveztehősét, (A hiuság máglyái c. könyvében), – de hiába a gúny, ezt a keringőt az „Én Vagyok a Király” átélhető mámora motiválja. 

A rendszergyorsulás

Nem magán-mánia ez: az újkapitalizmus rendszere lett ilyen, ami szelektálja azokat, akik hajlamosak erre az életformára. A rendszer ilyen, melyben minden felgyorsul: lerövidülnek a termékek ciklusai (gyorsabban avulnak), az újak gyorsabban kerülnek piacra, sebesebb a pénzforgás, gyorsabban cserélődnek a főnökök – az utóbbi húsz évben minden felpörgött. Régen ha egy napot késtél, még nem volt baj, ma ha egy másodperccel lecsúszol egy árfolyamról, már milliókat vesztettél. Rajta kell lenni. És persze a gyártási folyamatban is nano-szekundumban mérnek, a Moore törvény is munkál (18 hónaponként megduplázódik a chipp-ek kapacitása) – gyorsvonaton ülünk mindnyájan, de IC expresszen a menők. Akik azok is akarnak maradni.
Az újkapitalizmus azokat szelektálja, akik hajlandók és alkalmasak erre az életformára. Különösen most, hogy a nagy cégek leépítik a közép-menedzsmentet: a félelem amúgy is bekapcsolja a teljesítménykényszert, – a workaholic fazonok előnyben. A rendszer tehát használja a munkamániásokat, aztán mikor kiégnek, eldobja őket. (Ennek is van irodalma ma már: a „kiégés” fogalma nemcsak a kreatív pályákon ismerős, menedzseréknél is tudnak róla, olyankor lesznek belőlük elnökök, egy meleg kézszorítás abszolválására még lehet őket használni.)

A konfliktus-zóna

Férfi-tünet, férfi szenvedély. Volt. Ma már – úgy látom – megindult a harc e bástya bevételéért. Ha a workaholic függőséget bástyának lehet nevezni. Gondoljunk az IT-re: nálunk vagy Angliában (ld. FT: 2000. aug. 25.) majdnem kizárólag férfi szakma: nyelvezete, viccei, szórakozásai, hobbyjai mind férfiakat jellemzik, lányok kíméljenek. Németországban megindult az ellentámadás, meghódítani ezt a vidéket is. Kicsit belejátszik a bevándorlók (indiaiak) szerepe is, de alapvetően a feminizmus megújulása mozgatja.
Az igazi konfliktus zóna a munka- és a privátszféra összemosódásával nyílt meg. Aki drogként használja munkáját, annak nem igen jut ideje családra, otthonra, aludni jár haza, – ha egyáltalán tud még aludni – s persze hozza magával a meló egy részét is. Nincs magán-idő. Amin már jó pár házasság tönkre ment, de újabban már addig se jut a dolog, a harmadik randi-lemondás után („te, figyelj! Valami munka akadt még itt, sajnos ma mégsem…”) vége a partinak. És akkor győz a workaholic szenvedély. A magán-idő hiánya nemcsak azt jelenti, hogy nincs érkezésed a gyerekre, kis kedvességre – de nem is tudod élvezni már, hogy magad vagy, hogy saját (ízléssel-pénzzel kialakított) falaid között múlatod az időt. Nyugtalan vagy: kárba veszett időnek érzed, ami itt múlik. Elnézem Robinzont, ahogy vasárnap délután „játszik” gyerekeivel: nincs jelen, félóránként kimegy, telefonál, lekapcsol és bezuhan az ágyba.

Azért gondolj bele, sem a szex, sem szerelmi szenvedély, sem a család igénye nem erősebb, – mi lehet ez? Igaz, a társadalom – még ma is – rossz pontokat ad a flörtért, nem vesz tudomást a szerelemről, ha ez netán szenvedély lesz. A munka-szenvedélyt viszont díjazza, azt nemcsak szabad, de az „evilági aszkézisben” (Max Weber), a munkacentrikus életformában dicséretes lelkesültségnek tekinti. 

Az igazi konfliktus az életvezetésben bukkan elő: hogyan lehet kiszállni ebből a mókuskerékből?. Mert egy ideig viszi az adrenalin, a pénz, a siker ígérete, de aztán múlnak az évek és mégis csak kellene család, meg valami megnyugvás, netán egy szerelem is. Szóval, hogy rutin lesz, és a napi tizenöt óra, a túlpörgés nem tartható. Ha viszont kiszállsz, akkor egy pillanat alatt minden elveszik. Külön tananyag lehetne, hogyan kell szép lassan visszavonulni, hogy a kapcsolatok is megmaradjanak, meg a pályán is maradj, de ne kelljen ezen a hőfokon teljesíteni. És ne tekintsenek bukott embernek. 

Fejvadászoknak tartottam előadást globalizációról, de a vitában csak erről volt szó, az eredeti téma már lefutott, alig érdekelt valakit. A harmincöt-negyveneseknek ez a problematikus életforma, a workaholic-világ kikerülhetetlensége volt a fájó pont, csak erről akartak beszélni. A harmincasok ettől tartottak, de még minden pánik nélkül, tájékozódás végett érdeklődtek – csak a húsz-valahányasok érezték úgy, hogy övék a világ és jobb is ha letűnnek a negyvenesek. 

A munka-drog ebben a csoportban presztízs-értékkel bír: aki éjjel megy haza, annak rangja van, akit nem tart vissza a meló valahogy könnyűnek találtatik: a workaholic-életformát a csoport-fegyelem is kényszeríti. Nem erőszakosan, csak éppen érezteti, hogy itt van az „igaziak” teamje. És egyáltalán: ha éjfélkor nem lehet hívni, netán nem pattansz valamit kiegyenesíteni, ha nem hangolódsz rá a másik (magas) rezgésszámára, lassan kiejtenek a „hálóból”, – ahol a többiek mind így élnek, és nehezen viselik, ha valaki lassabb, nyafog, nem perfekcionista, vagy már háromszor nem hívott vissza. 

Szenvedélybetegség?

És most arról, amiről a kézikönyvek szólnak. A betegség címszó korántsem egyértelmű. A túlpörgés ugyan veszélyes, de leállítása is az, ha csökken a tempó tán még szívritmus-zavar is bekövetkezhet. Mondják. Meg aztán ez önmegvalósítás is: akkor érzi embernek magát, ha belevadul a munkába. A másik oldalon viszont tény, hogy alvászavar, kimerültség, vegetatív neurózis lehet belőle, másrészt a társadalmi kontaktusok elvesztése, a kapcsolatok kiszáradása jár vele, vagyis lelki-érzelmi kiüresedés, ami ha az előzővel összeépül – és miért ne épülne össze? – katasztrofális következményekkel járhat. 
A terapeuta tanácsa úgy hangzik, hogy ki kell egyensúlyozni a magánszférát és a munka-mániát, maradjon idő magadra is. Szavak. Ma már eldurvult a dolog, vagy ez van, vagy az, zseninek kell lenni ahhoz, hogy mind a kettő megmaradjon. Vagyis hipergyorsasággal kell élni itt is, – ott is. Formálisan akkor van egyensúly. Akkor meg a sebesség lesz a baj: hisz te is tudod, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet hipp-hopp összecsapni. És ha már nagyon rosszul érzed magad ebben a bőrben, akkor még mindig ott van a nagy csábítás, hogy a nagy pénzt nem hagyom ott egy kis lelkizésért… S közben rámegy az életed, úgy, hogy észre se veszed. 

Tüneteinek mondják a kapcsolatok iránti közönyt, ami fokozatosan alakul ki (nincs rá idő) és előbb csak nem fontos, aztán lényegtelen, végül terhes lesz. Bajok lesznek az ego-val is: igaz, nem lehet tudni, hogy vajon a melódrog az azonosság-tudat gyengeségéből táplálkozik, vagy az lesz az eredménye? Mások elismerése lesz a fontos, az önérték csak az állandó túlmunka bizonyításában dereng fel, csepp kis lazítás szakadékba taszítja az Én-t. A szuper-teljesítmény viszont mások fölé emel, maga a beteljesülés: íme a függőség. Fiatal szervezet mindent kibír, – mondják, – de ahogy elnézem alapozza a korai infarktust. 

 

Advertisements