Tojásfej-blues

Tojásfej-blues (értelmiségi túlélõkészlet)

Tudom, sokféle értelmiségi van, nemcsak a könyves ember számít, és nem is csak az, aki mérnök, festõ, politikus: rég lejátszott téma. Most azt keresem, ami hiányzik, mert voltaképp összeköt, ha van. Az értelmiségi életformát, ami fent és lent, különbözõ szélességi zónákon, pályákon, szakmákon át közös lehet: õk másképp élik-látják a világot, illetve máskép viszonyulnak hozzá. Nem azért, mert ez e létforma kognitív feltétele, hanem mert életforma elixír, amiért érdemes benne lenni, kibírni: tartozik hozzá valami abból is, hogy mivel veszed körül magad, mi fontos számodra a köznapokban, mi van a naptáradban, a ridikülödben, mit csinálsz esténként, hogy állsz a baráti köröddel. Hogyan vagy szerelmes és miért nem tudsz egy villanykörtét becsavarni (vagy miért tudsz…) Mi a kiegészítõ feltétele annak a reflexív tudatnak, ami jellemzi ezt a életstílust? Elemeit abból próbálom összeszedni, ami elhalványult, netán eltûnt, – és ami hiányzik.

Nem a pénz…
Azt mondja: nem élek értelmiségi életet, csak húzom az igát (valójában: a vonalat) és ugyan van pénzem, de nem érzem magam értelmiséginek. Olykor egy színházig eljutok, de nem jövök össze egykori barátokkal, nem tudom, mi történik a városban. És még sok mást is mond. Hogy választani kellett: pénzt vagy életet. És még csak nem is a sok pénzt választotta, az õ szintjén a plafon hat nulla felett van, amit meg se közelít. Hozzám képest persze ez is álomvilág, a kis háza, (megcsinálva), évente háromszor valami egzotikus vidék, – nem sorolom.
Nem elõször hallom, hogy választani kell az értelmiségi életforma és a pénz között. Meg hogy aki értelmiségi marad, az összehúzza magát, legalább is szerényebben él, nincsenek nagyralátó vágyai, – csak legyen meg a könyv (kotta, software, stb.),ami épp fontos (sok pénz az is, ha komolyan csinálod), el lehessen utazni, ide-oda elõadni, vagy éppen meghallgatni, megnézni valakit/valamit. Egyáltalán: ahhoz, hogy benne legyél a brancsban, akik a közvéleményt csinálják, szakmádon kívül is tudnod kell egy sor dolgot, és az Internet bizony nem elég. Ennek árát spórolod le a luxuslakáson, a pulóveres fazonnal, mert nem rohansz a pénz után, (bár gyanítom: nem is értesz hozzá…); mondjuk lemondod a „komoly” megrendeléseket. Errõl nem is illik beszélni, mert akkor vagy dicsekedsz, vagy panaszkodsz, egyik se comme il faut, máris kiiratkoztál az értelmiségi stílusból.
Aztán körülnéztem és azt láttam, hogy ez sem egészen így van: ma már nincs (vagy nem divat?) az a fajta csóróság, ami mondjuk a nyolcvanas éveket jellemezte. Ma az értelmiségi közszereplõ – hogy szimbolikus tárgyakban fejezzem ki magam – Mondeo-n jár, talán szolid (tán kicsit rendetlenebb…) polgári lakása van, de legalább is olyan könyvtára, (stúdiója, cége, neve) amit irigyelhetsz, és jövedelmileg sincs elhanyagolt állapotban.
Itt megállok, mert nagy a szórás, már egy jobb laptop se jár mindegyiknek, hát még ha bevételeit vetjük össze mondjuk egy tanácsadó- vagy pénziparban tevékenykedõ knowledge worker fizetésével. Ne vessük össze: maradjunk annyiban, hogy az átlag értelmiséginek, (ha van ilyen), nem foltos a nadrágja, valamivel jobban megy neki, mert az egész jövedelmi létra feljebb csúszott, (a társadalom felsõ harmadában) s ez vitte magával a hangadó értelmiségit is, feljebb – mondom – a korábbi kopott farmer/pullóver stb. stílussal jellemezhetõ eleresztettségtõl. De státusát, ebbõl a szempontból, továbbra is a létra alsó-közép fokán bútorozzák.
Viszont – mondják – mindezért kárpótolja a presztízse: ha kiállítása nyílik, ha könyvét dedikálja a könyvnapon, filmjét mutatják, pláne ha a tévében gyakran mondja a magáét, (s át is jön) – ezerszeres a nagyítás. Csakhogy a presztízs sem a régi. Attól, hogy ráköszönnek a húsboltban, még nem biztos, hogy hallgatnak is rá, – ez is csak egy olyan „beszélõ fej”, – mondják magukban, egyébként meg, mint név, esetleg csak a pletykalapok témája, – kész. És az az érzésem, valahogy így is van rendjén: nem kell annyira kiemelkedni: õ is csak egy fõ a sokadalomban, legfeljebb ezt-meg-azt tud – más viszont mást tud. Neki tehát ne (túlméretezett) presztízse legyen, hanem véleménye, gondolatainak meg éle, amivel aztán kiharcolhatja, hogy kövesse valaminõ holdudvar. Egyébként meg ne legyen idol.
Habár. Ez nem fog menni. Elõször is a médiatársadalomban ez kikerülhetetlen. Itt kellenek szentek, luciferek, koboldok, bolondok – ahogy óramutató és KRESZ tábla is kell. Ezzel azonban vele jár, hogy itt mindenféle torzulások nõnek, a közvélemény felszínes és mélyebb formázása más és más típusvariánsokat teremt, a felszínesség a dobozból vezényli az észjárásokat, ezért a benne utazó, (általa formázott) értelmiség tipológiára nem vállalkoznék.
Ezen túl pedig más egy kiállításon ünnepeltnek lenni és más a képeket el is adni. (Ez utóbbi üzletág már megjelent – hál istennek – s benne egészségesen keveredik az értelmiségi lét, meg a pénz.) Más egy brácsaversenyt elõadni és élvezni a sikert, utána visszamerülni az ismeretlenségbe, (és minimálbérbe…, ha idehaza húzza.)
De mondjuk aki tényleg bedobja a nagy témákat, valóban nyelvedre adja a gondolatokat, ott van veled hétrõl hétre, annak mégis csak van mérhetõ befolyása, sõt virtuálisan nagyobb hatalom, mint egy államtitkár. Hagyjuk. Mert hogy itt vannak azok a bizonyos torz arányok: valamikor még Tabi László mondta, hogy ha valaki kávét fõz a tévé képernyõjének hátterében, annak nagyobb „közhíre” van, mint aki épp Kossuth-díjat kapott.
Össze vissza beszélek, mert hogy akkor mi is az a bizonyos értelmiségi életforma? Hogy lakásában fontosabb a zongora, mint a két milliós (óriásképernyõs) tévé, hogy könyvtára miatt nem disszidált annak idején, hogy az általa tervezett házakra és nem betétkönyvére büszke? – Ezek fedõszavak. Magyarul mindez annyit jelent, hogy jobb lenne többet keresni, – ha már…?
Ez se ilyen egyszerû. Egy barátom azt mondta, hogy fél milliónál ne keressen többet egy értelmiségi, mert az korrumpál. Felkaptam a fejem, máig nem tudom megemészteni a mondatot, mert van benne valami, csak nem tudom mi? (És nem az összegen törtem a fejem, az esetleges – hanem a limiten.) Hogyan lehet egy független értelmiségit korrumpálni? Mert a mondat nem a bértolnokokról, udvari muzsikusokról szólt, hanem csak olyan általános, inkább a köznapi szellemi foglalatosságot, (értelmiségi létet, habitust) érintõ megjegyzésként hangzott el. Vajon azt kell érteni alatta, hogy több-igazabb, – kritikusabb, – az az értelmiségi fej, aki szolid körülmények közt él, esetleg nem is álmodik egymilliós havi jövedelemrõl? Összetartozik az értelmiség lét, a szabad gondolat/alkotás és a viszonylagos, – ismétlem: relatív – csóróság? Teli zsebbel nem szárnyal annyira a szellem? Nem, a mondat másra céloz, a korrumpálódásnak metaforikus értelme van: a pénzzel (sok pénzzel) a zsebben elveszik az érzékenység a világ dolgai iránt. Márpedig az értelmiségi elvarázsoltságnak ez egyik legfontosabb jele: elõbb olvassa a jeleket a falon, mint bárki más, és persze meg is tudja fejteni…
A tehetség különben is – fogyó eszköz (mondta Sándor Pál), s ki tudja hová áll be szívesen? Mondjuk annyi elképzelhetõ, hogy pénzes haverhez nem szeret járni. De az is lehet, hogy ha nem azon kell küszködnöd, hogy a lányod/fiad oxfordi tandíját kinyögd, talán jobban menne, – mint ahogy az is, hogy ha nem lebegne a kényszer Damoklész kardja a fejed felett, akkor meg azért nem mûködne. A szellem szeszélyes céda, hogy hová pártol, és mikor illan tovább – nem lehet kiszámítani.
Nem a pénz a lényeg, se hajtóerõként, se akadályként.  De hogy játszik, az biztos, – ne legyek már én is képmutató. Legfeljebb azt mondanám, hogy az igazi értelmiség életforma – luxus.

Benne lenni
Ott kell lenni, ahol a dolgok dõlnek, mondta Schiller Posa márkija, értelmiségi õrültként, amire aztán rá is fázott kedvenc kísérleti nyula, Don Carlos, a trónörökös. Régen nyüzsgésnek nevezték: mert más hallani valamirõl, és más ott lenni. Egy koncerten, egy tüntetésen, egy baráti estén, mikor négy-öt magyar összehajol. Az fontos. Ritualizálni az eseményeket és szellemi aurájukat. Így születnek újabb ötletek, így érzed hogy benne van az áramkörben, mondanám, hogy így éled/élvezed azt életformát éled, amit választottál. Bár a jelenség paradox: az értelmiségi „termék” többnyire magányban születik – dolgozószoba, hangszer, skicc-lap, éjjeli ötlet – csiszolása, vagy inkább háttere mégis valaminõ közösségi rítus. Paradox jelenség ez, hiszen az alkotás – magányos foglalatosság, a hozzávalóhoz mégis kell a csoportdinamika…
Aztán ebbõl is kevesebb lett. Elmenjek? Majd elmesélik, vagy elolvasom. Nem olyan fontos. És tényleg nem olyan fontos. Utólag megbánod, de valahogy rád ragad, hogy nem kell annyit nyüzsögni, egymás nyakán lenni – ami korábban természetes életfeltétel volt: szerkesztõségben, színházi büfében, Zeneakadémián, kiállítás megnyitón, akárhol.
Bár mostanában ennek ellenkezõjét érzem: az együttlét, az egymás közeliség kezd hiányozni. Ezt abból sejtem, hogy ha bárhol, bárki kitalál valami apropót, akkor „mindenki” eljön, ott van. Te meg örülsz, hogy látod azt a pofát, akik tegnap még utáltál valamiért, mára el van felejtve, jó, hogy õ is itt van. Valami egészen õsi, törzsi együttlét-vágy támad fel – ha jól érzem – elfelejtett reflexek élednek fel, a közös tér, a hangulat ismerõs és jól esik. Nem biztos, hogy a következõre is elmész, de aztán mégis, mert másképp nem érzed a közeget, az atmoszférát, – mondjam megint, hogy az értelmiségi életformát? De másutt nem érezheted: tévében elképzelni sem lehet, újságban leírhatatlan, csak egymás között élheted át: nem is a szavak cseréjében, az esemény (mondjuk Zorán-koncert) valóságában, hanem az ott alakuló, magával ragadó atmoszférában. De így van ez kicsiben is, mikor öten-tizen vagytok együtt és valakinek le kéne menni még egy üveg vörösborért. Az egymáshoz közeliség fizikai igénye van feltámadóban. Tévednék? Biztos belejátszik ebbe a mára kialakult politikai klíma is, éreznem kell, hogy nem vagyok egyedül, te is, õ is, – volt már ilyen. Egy szó mint száz: életforma-rehabilitáló elem ez is.

Beszélgetés-deficit
Valamelyik mobil hirdetésrõl jutott eszembe: mennyire jó beszélgetni, és hogy ennek ellenére szép lassan kikopik a kedvenc értelmiségi játékforma, a dumaparti. Mikor csak úgy ülünk páran, vagy sokan, nincs bridge, vagy tévé, csak tépjük egymást, vagy épp röhögünk benyögéseden, a politikán, egy ÉS cikken, vagy komolykodunk a világ dolgain. Ez is része az értelmiségi létformának, tán a legfontosabb: a köröttünk lévõ dolgok ritualizált feldolgozása – beszélgetünk, csak úgy. Nem kommunikálunk, – az van a dolgozóban, hivatalban, – hanem beszélgetünk. A mobil-reklám is ezt szúrta ki: nála x percig ingyen is lehet ingyen csacsogni.
Mert hiányzik a beszélgetés, nemcsak az értelmiségi habitusból, majd mindenkinél: csökken a volumen, a fajsúly, a benne való élvezet. Mert nem igen nyílik rá alkalom. Igaz, pár hülye szót mindig el lehet hinteni, de az nem ugyanaz. Egy igazi beszélgetés konkrét témái csaponganak, s ma már valahogy beszûkültek. (Mit csinált a kormány, mit/miért mondott ez vagy az, mi volt tegnap-ma, mi szalad el végleg.)
Ha tudományosan akarnánk kategorizálni, nem sokra mennénk a rubrikáinkkal. Beszélgetni egyszerûen jó, azért mondtam, hogy rítus, mert értelmiségiéknél ez az érintkezés része, az érintkezés pedig létforma: kicserélni rögeszméket, összemérni, egyáltalán tudni, mi van a másik fejében – létszükséglet. A beszélgetõket valami burok-féle veszi körül, õk vannak, meg rajtuk kívül a világ. Nem muszáj annak intim suttogásnak lennie, csak meghitt barátinak, netán szakmai vitának, viccelõdõsnek. Ahogy én látom, ebbõl lett egyre kevesebb. Órámhoz csináltam ilyen-olyan táblázatot, sorvezetõt, kiosztottam, nem lett elég, mondtam, hogy majd a haverérõl lexeroxozod. Nincs haverom, volt a válasz. Akkor a csoporttársadról, – nincs csoport. Tényleg, az is megszûnt a szabad tárgyfelvétellel. Akkor most hogyan? Ki tudja? Persze a xeroxozás megoldódik valahogy, de a „nincs haverom” mellbeütött, már csak azért is, mert vele a beszélgetési lehetõségek is szûkültek. Haver nélkül is lehet, de az más…
Azért ütött mellbe, mert ez nemcsak náluk van így: a felnõttek nem érnek rá, ritkán jönnek össze, nincs rá idõ, alkalom, ezért ahogy múlnak az évek, fonnyadnak a barátságok, különben meg a haverok kihalnak, emigrálnak, más buliba járnak. Mindenki szalad. De nem csak ez hiányzik: a beszélgetésekben mindig van valami fontos, akár kimondottan, akár marháskodásba burkoltan, netán a szövegmélyén. Ma valahogy úgy érzem ez is elvékonyodik: szubsztanciális dolgokról valahogy nem illik beszélni. Kedv, idõ, összemelegedés kellene hozzá, – ritkán jön össze.
Hiányzik? Mintha. Pl. egyfolytában jönnek-mennek az sms-ek, röviden, személytelenül, jelezve, hogy van valami, ami jó lenne, ha lenne. Az sms-t épp erre a szituációra találták ki: idõ nem kell hozzá, jelenlét se, a rövidítések, ábrák még mulatságosak is, és nem fogyasztod feleslegesen beszélõ- és egyéb idõt. Felszínes intimitás. Régen azt mondták volna erre, hogy kontaktust fenntartó fecsegés, ma is az, csak technológiailag érdekesebben. Itt nincs hely/idõ a felesleges szavakra, nincs redundancia, – meg lehet úszni a lényeges dolgok rágását – rövidítésekben írunk és épp csak jelezzük ami fontos: egy telefonszám repül, ami nélkül nehéz lenne, így meg gyors, nincs hálálkodás, meg hogy különben hogy vagy, meg hallottad a legújabb sztorit Mancikáról… Azt még mobilon se beszéljük meg, mert sokba kerülne. Fegyelmezettek vagyunk.
Habár… Az sms-kultúra is termeli a maga redundanciáját, süket dumák is repkednek, csak hogy pityogjon a készülék. A földalattin minden második kézben egy mobil, nyomkodják, olvassák. Újságot csak az idõsebbek. Duma itt sincs, elvagyunk. Még is megéri: annyi vicc, kiszólás kering mobilról mobilra, hogy azsúrban maradhatsz, tovább adod, kapsz újabbat, persze tele rövidítésekkel, melyekbõl késõbb már utcanyelvi elem lesz. És ha legközelebb látod a (: jelet, nem fogsz csodálkozni.
Ez van általában, gondolom, de bánt, hogy az értelmiségi zónában, élõben is sms formában beszélgetsz, te is, én is. Ha egyáltalán összejövünk. Pedig néha elõkerül valahonnan a vágy, hogy kidumáld magad valakivel, egy pofa sör mellet. És élvezed, hogy olyan rálátást kapsz a dolgokra, amit sehol másutt, hogy használhatod a fejed, hogy reflexív módon is lehet nézni/érteni, amit élünk, nemcsak felszínes marháskodás formájában félig vakon, teendõktõl leterhelten. Mert ez a dolgokról, gondolatokról, írásokról és eseményekrõl folytatott reflexív, – elemzõ, szétcincáló, kontrázó, újrarágó – eszmecsere adja az értelmiségi életforma savát-borsát. És ma mintha feltámadna, élvezed, ha valaki három percnél tovább elemez valami eseményt, cikket, elõadást – azaz nem vágsz a szavába, nem érzed hogy hosszú (mi a francnak ennyit dumálni?), sõt, te ott folytatod, ahol õ abbahagyta: kommentálsz, reflektálsz, érvelsz, örülsz a gondolatok ping-pong játékának.
És persze megfogadod, hogy jövõ héten megint. Aztán valahogy elmarad a jövõ hét, meg a jövõ hónap, marad a „szevasz, mi van, csók, szia”. Meg az sms. Tudunk egymásról. Ennyi. Vagy?

Advertisements