Szlengforradalom

Szleng: sitt és politika

Amiben élünk. Mindig is volt, így vagy úgy felszívódott használtuk, ma azonban gyorsabban/mélyebben épül be a magas-kultúrába. Nem közvetlenül (nem azzal, hogy obszcén szavakat használ az ember), hanem mint nyelvi modell: mintájára készül a politikai nyelv pót-szótára, („hol a lé”, „húzzatok el” stb.). a szlogen-archívum, a reklám-kultúra, blikkfangos cím, filmdialóg. Nem sorolom. Aztán e közvetítők révén szervesül életünkbe, bár nem szeretjük, (vagy ha igen, titokban, pofát vágunk hallatán, lenyeljük), viszont használjuk őket, ha felbosszantanak, mert kézre állnak. Invenciókészségéről, humoráról, frissítéséről, szimbólum- és metafora-teremtő képességéről már sokat írtak, tudjuk, letudtuk. Szociológiai (esztétikai) hatékonyságáról kevesebbet. Hogy ti. miért, honnan és mennyire?
Nem szerkezeti törvényeiről akarok írni, inkább a legalizálódási jelenségről, s még inkább mintaképző erejéről, kulturális diskurzust formáló hatásáról. Aminek elemeit ismerjük. Köztudott, pl. hogy csoportképző, hogy aki beszéli, az „belül” van, aki nem érti az „kívül”. Titkos nyelvhez hasonló, bár nyitott, – el lehet lesni, – bár mégis „kizár” (a másikat) és „bezár” (aki abban él) Amiből az is kiderül, hogy bár használata játékos, a politikai, sőt kulturális diskurzust is képes alakítani – ellenségképtől, a megjelölésen át, csoportidentitás bejelentéséig, szubkultúrák viselkedésformáiig. Közhely, hogy nyelvi viselkedésformáiról ismered meg a miépest, de felismerhető a „fideszpeak” egymondatos, agresszív/magabiztos fogalmazása, nem is szólva a politikai szótár átírásáról.

Szójátékok
A szleng árulkodik: vele született iróniája önmagát leplezi le, – nem mindig, ám kulcsmondatainál minden bizonnyal. Kicsit régies példával itt van a „leég” és a „ráfázik” (egyes variánsokban „lefázik”) kifejezés (ismerjük: mikor valaki nagy mellénnyel dicsekszik, aztán az eredmények elgáncsolják…) Az első kb. negyven éves, a másik is van vagy húsz – tán ki is ment már a forgalomból. De jól láthatók különbségei: a „leég”-ben benne van a jelenet teljes drámaisága – lángoló arc, megszégyenülés, és a folyamat, ahogy szép lassan terjed a hatás stb. A „ráfázik” ennek ellentéteként (oppozíciójaként) született: itt már nincs arcpirulás, csak a hűvös ténymegállapítás, hogy valaki pofára esett. De a „rá” igekötőből azért csak kihallik egy csipetnyi irónia, (mintha bele lenne kódolva a „kellett neked…” kezdetű fitymálás. Meg aztán ez a szó, mint ige nyelvi abszurdum: nem lehet se „rá-”, se „lefázni”, vagyis benne van az irónia legfontosabb kelléke, a kód-jel, amire felkapod a fejed, tudod, miről van szó.
A groteszk felnagyítás a legegyszerűbb: kavar vagy ezerrel – (sok mindent csinál egyszerre, intézkedik, tépi magát). Hatvannal nem lehet kavarni, ezerrel még Schumi se megy: a szorzó groteszk, de épp ezért lesz hatásos. A hatodik répánál,) = messze van. Kevés vagy, mint mackó sajtban a brummogás = nem elég az összeg, amit kínálsz…)
A képszerűség: „X nagyon nyomul”. (Valamit el akar érni, – sorban áll és tolakszik, valakinél be akar vágódni, üzletileg lefoglal számára nem is fontos terepeket stb.) Ez a szó, szlengé alakulása során elvesztette az igekötőjét, ám vele együtt katonai eredetét is. (Hadi terminológiában ugye az oszlop be-, vagy előre-nyomul). Mégis, mint kép, onnan hozza magával a csörömpölést, az otromba agresszivitást, (mások letaposását), amivel az egész művelet (és X, mint figura) észrevétlenül megkérdőjeleződik, – nevetséges, (csak ő nem tudja). Az egész szóösszetételnek van valami kívülről lesöprő, kiröhögő felhangja. Az irónia a szép az egészben, hiszen akár dicséret is lehetne. Máskor a metaforásodást használja. Mikor a szervizben először hallottam, hogy a „nézd már a verda cipőit” körülnéztem, miről is van szó, aztán kapcsoltam, hogy a haver csodaautójának kerekeiről esett szó: metaforikus játék.
Izgalmasabbak a többrétegű kifejezések. „Nehogy nekem bealudjál”, (ilyen fél-magyarsággal) mondja a haver az értekezlet közepén, ahol épp valami fontos ügyről van szó, de ahol az embert óhatatlanul kerülgeti a szemek leragadásának veszélye…). Az ember persze nem „be”-alszik, de épp ez a lényeg: a „be” olyan jelentéshátteret hoz magával (beöntés, betojás stb.) ami a figyelmeztetés komolyságát („gáz van, ha elszundikálsz”) kineveti, egyszerre együtt érző és lekezelő, (lehülyéző), meg az egész helyzetről is meg van a véleménye. És egyáltalán: ilyen összetétel nincs a normál szótárba, tehát felkapod a fejed, – alvás ugrik – vérmérséklet-függően mosolyogsz, vagy bosszankodsz.
A vagyány-nyelv sajátos pragmatikával jár. A szóhasználat egyben aktus is, cselekvést készít elő, vagy maga is gesztus. Ilyen pl. az átkeresztelés, (vicces, gúnyos, ironizáló, vagy épp fenyegető), aminek mindegyike egyben meghatározott kezelésmódot is sugall. Ha neki a te kocsid verda, akkor az csak valami ócskaság lehet, amit ennek megfelelően lehet kezelni, (cikizni, árát lenyomni stb.). A szleng-megnevezés egy meghatározott kezelésmódot foglal magában, ill. megkönnyíti, hogy ellenfeled (partnered, beosztottad) így kezeld. A seregben „hé, te porbafingó” voltam, mert így könnyebben lehetett megfektetni, begyűrni, sőt ezzel a névvel csak ezt lehetett/kellett velem csinálni: az elnevezés cselekvésprogram volt. A normál megnevezés semleges, itt viszont sértésre készül a szó és kéz.
De az átkeresztelés – általánosabb nyelvi fogás, hatása a politikai diskurzusba is átszűrödött. Illetve a szleng mintájára, ott is lehet élni átverő-megtévesztő gesztusaival: így lett pl. legutóbb az ellenzékből kisebbség, ami önsajnáltatás, valamint a kormányra kerültek cikizése, (végül is ők védik a kisebbséget, akkor most…) – túlélési taktika. Zavart kelt, mert kilép a nyelvi konvencióból, az új kontextusba tett szóhasználat (és így jelentés) konsternációt okoz. Mert másfajta cselekvésprogramot igényel: a szóhasználatba az van elrejtve, hogy vele másképp kell bánni, mint az ellenzékkel. A kisebbség az, amit elnyomnak, oda szorítottak, – míg a politikai ellenzék egyenrangú, semleges kifejezés. Ezért aztán a kisebbség definícióval nem tudod, mit kezdj – igaz, csak egy darabig. Aztán megfejted, ám addigra jön az újabb nyelvi játék.
Mondom: az átkeresztelés a szleng nyelvi pragmatikájának egyik alapgesztusa. Új – frappáns – szó, nemcsak jelentésplusz, hanem „fedett” cselekvés program is. Mert a szleng kétértelmű: amit mond, az nem fedi a cselekvésprogramot, azt, amit jelent. „Leamortizálom” a kocsiját, – mondja az egyik autós a másiknak, mintha páncélozott jármű lenne. Nem az, de megkönnyíti a kakaskodást. Ilyen felértékelő (a sorok között: lenéző) átkeresztelés, amikor mindenkit „főnöknek” szólítanak, a nőket folyton-folyvást kezicsókolomozzák, közben egymás közt plázacicusnak (anyunak) nevezik, és ami fontosabb, úgy is kezelik őket.

Félvilági jelek
A szlengnek sok felé ágazik gyökere, ezek közül a legfontosabb a sitt-szótárból táplálkozik. (A „köcsög” esetében ez az eredet pl. történelmi-etimológiailag is kimutatható.) De kicsit elmozdulva innen, az egész mai divat formálta szubkultúra is valahogy innen modelleződik. Gondolj pl. a tetoválási mániára. Eredetileg a sitten dívott, (vagy még korábban hajókon, matrózéknál), ma meg egy középosztálybeli sem mehet ki a strandra egy kis ilyen-olyan tetoválás (legalább is ragasztott, mű-tattoo) nélkül. Pedig ott – úgy értem, az eredetiben – komoly szemiotikai struktúrák vannak: jeltömeg, ami pl. azt jelenti, hogy az olvasmány viselője hány éve van bent, mennyi van hátra, hol volt még lecsukva, netán, hogy fehér szuprematista, szkinhed, vagy kínai gengszter. És persze nemzeti különbségek – orosz, japán, kínai: ma már kézikönyvekből (vagy az Internetről) is tájékozódhatsz e jeltömeg megfejtésében. Ez az „olvasható test” élménye, úgy böngészheted a fazon hátát, (karját, nyakát), mint egy ősnyomatot… Igaz, a Pesten használatos rajzolatok (és mondatok) már leszakadtak erről az eredetről, önállósultak, charme-jukat a szabad felhasználás adja. (A lány/fiú esetleg nem is sejti, milyen jelet is hord vállán, csípőjén, netán épp valami rémeset választott…)
De az eredet nem tagadható le, sőt igaz báját az adja: a sitt. Divatszociológusok nagy kérdése, miért a börtön irányítja a divat design-ját? Hogy kerül egy Versace-kompozícióba egy-egy sittről kölcsönzött elem (fiúban még csak-csak, – de lányban?) Nálunk ilyen a tinik nadrágdivatja, a térdnél elágazó, túl bő, (légnadrág), lefelé buggyos, csípő alatt lengő gatya: börtönfilmek képélménye köszön vissza, stilizált változatában. És persze a kopasz fej, netán mintázva, meg a fémkarkötő.
Kicsit általánosabban az a nagy kérdés, hogy az egész szubkultúra, – a nyelv, az argó, az olvasható test, a piercing, a ruhadarabok design-ja – miért a börtönromantikából táplálkozik? Hogyan lesz az al- vagy félvilágiság virtuális modell – annak az életvilágnak külsősége, ami egyébként rémes, kizáródik nappali figyelmedből, sőt félelmet kelt. Az esti krimi után nem mersz haza menni – közben ugyanabban a szerelésben jársz, mint amit a vásznon hordanak, és akiktől otthon félsz. (Ebben a szerelésben talán bátrabb leszel…) A másolás persze féltudatos, a divat szuggerálja, eredetét nem látod, (hisz nem voltál sitten, nem ismered az ottani divatot…), elemei ezért csak a vizuális megjelenés utalásaként, álomszerűen, netán dacként(?) szövődnek néhány generáció köznapi szubkultúrájának jelmezeibe.
Régen „lesülyedt kultúrjavakról” beszéltek (versunkenes Gulturgut), vagyis, hogy a populáris a fenti, a magaskultúra elemeinek leszivárgásából építkezett. Most viszont fordult a dolog, legalábbis oda-vissza áramlásnak lehetünk tanúi: alulról felfelé (is) szívódik egy sor kulturális elem, nyelv, öltözködés, testművészet, kasztosodás. Alulról vezérelt kultúra?
Nem véletlenül kérdezem: miért van az, hogy az értelmiség oly szívesen kever szavai közé szlenget, (én is), hogy olykor egész mondatok idéződnek a félvilági szótárból? Igaz, hogy a szleng-készlet generációkra jellemző tulajdon, – évszámra meg lehet mondani, ki honnan, melyik évjárat nyersanyagából dolgozik – ezen túl is inkább fiatalabbak élik ezt az életformát anyanyelvi szinten, az értelmiség inkább csak idézetként játszik vele, – de mégis. A míves szóhasználatnak – bizonyos helyzetekben – széplelkű felhangja van, (ami a mai világban: a pipogya, a prédikátor, a gyenge, stb. szinonimája). A szleng viszont legtöbbször imponál, mert valami rejtett (nyílt) vagányságot sejtet, vagy eljátszik ezzel az álarccal – (akkor is ha bunkóságnak tűnik: úgy is csak játék, ám így is komoly kapcsolatokat sejtet…) Mert játék, ha túlzásba viszik, akkor tényleg faragatlanságra vall, de ha csak fűszerezi a beszédet, felcsillant valami „szövegmélyét”, titkos tartalékot. Így ez a nyelvhasználat többnek tünteti fel használóját, konfliktus-helyzetben pedig agresszív (elővágó) külsőt kölcsönöz. (Gondolj pl. egy koccanásos kalandra mondjuk a Tömő utcában… Melyik nyelvi játékod fogod elővenni? Kékharisnyákkal megspékelt társaságban nyilván más a helyzet, ott ezzel nyelvkészlettel villogsz (vagy játszod az elefántot a porcelánboltban).

Sorminták
E nyelvhasználati gyakorlatnak is van alvilági, ill. börtön-referenciája is: a cellásodás jelensége. („Minden cellában más a divat” – függően a főnöktől, a többségtől stb.): az egyes szubkultúrák nem érintkeznek, legfeljebb a nyelv egyes rétegein keresztül. Vagy ha igen, akkor az – harcérintkezés: egymással rivalizáló pop-fan csoportok, drukker-táborok, egymás kölcsönös lenézésével és bezárkózással saját csoportjukban. Ennek is van másolata a politikai diskurzusban: a „falábú újpesti”-mintájára születik a „pufajkás maszop”, „libások”, stb.
A szubkultúrák elszigetelődése nem jó, a befelé fordulás értetlenséget, nyelvi és egyéb agressziót szül, s ami ennél is rosszabb, gyengíti a világértési képességet. Magyarán: egyre vékonyabb a kultúra ama rétege, ami összefog, vagy ami egyesítené a szubkultúrákat, ma nincs összekapcsoló csoport, vagy elem. Talán ez magyarázza, hogy az elmúlt két évben hirtelen megnőtt az életmodellek iránti igény. Nem a havert, nem a kortárs csoport normáit akarom követni, – abból van elég – hanem valami általánosabban ideált, valakit, aki életmodellként szolgálhat, aki hív, s akiben lehet hinni, akit lehet követni, majd azt mondtam – a Vezért. És ezzel együtt nőtt meg az „erős” eszmények vonzereje. De ez már máshová vezetne, – veszélyes vizekre – abba is hagyom.
Almási Miklós

Advertisements