Posztmodern népvándorlás

A spanyol parti õrség Gibraltár-i térség-parancsnoka panaszkodik. Napi huszonnégy órás szolgálat, az összes helikopter, gyorsnaszád, motorcsónak bevetve, legénység kialvatlan, fegyverek karbantartására sincs idõ. Mert teli van menekültekkel a tenger, – Észak-Afrikából jönnek, lélekvesztõkön, rozsdás hajókon, part közelében kirakják õket, úsznak, fulladoznak, menteni kell. Ez a több ezer ember csak a jéghegy csúcsa: e szám többszöröse a fel nem derített eset. Az EU hivatalos adatai szerint évi 700 ezerre tehetõ az illegális bevándorlók száma, de azonnal hozzáteszik, hogy a valós adat, akár ennek az ötszöröse is lehet. Ráadásul töredéke a világban szerteszét úton lévõ, új hazát keresõ vándoroknak, számukat a Der Spiegel 70 millióra teszi. A spanyol parti õrség visszaküldi az elfogottakat, de a bírósági döntésig nincs számukra elegendõ elhelyezési lehetõség, a szállás rémes, nincs pénz az ellátásra. És a spanyol – Gibraltár környéki – partok még elegáns célpontok. A nagyobb tömeg az Adráián érkezik, Iránból, Afganisztánból, vagy távolabbról (Olaszország), és a másik törzs meg Ázsiából, de az már szárazon, – rajtunk, Magyarországon is keresztül. Cél Németország, Anglia, Kanada, vagy bármi Nyugat-Európában. Vajon hány százalék éri el a célt? És ha odaér, ott mit csinál?
Az EU ma már keményebben készül a népvándorlásra: ez volt a témája a 2002 júniusi Szevilla-i konferenciának, ahol „goromba” határvédelmi intézkedésekrõl döntöttek. Kormányzati anyagok születnek a menekültáradat feltartóztatására – tengeren, útközben, akárhol, akár a haditengerészet, sõt légierõ bevetésével. De szóba jött harmadik országok szankcionálása, amennyiben azok tolerálják az átmenõ bevándorlást.
Egy szó, mint száz, az EU fegyverkezik. De nincs könnyû dolga. Ha nem itt, akkor érkeznek másutt: a csatorna alagútján, vonatok alvázára kötözve, (2001-ben 4 halott), kamionban, (84 fulladásos halál), gyalogszerrel, (aknaáldozat, éhezés, golyó), – éves átlagban ezer fõre teszik a halottak számát. A megérkezõk egy részét elfogják, nagyobb hányada elmerül a nagyvárosokban.
Ez a globális nyomor betörése. (’90-hez képest megtízszerezõdött a menekültek száma). Pedig akik érkeznek, nem is a legszegényebbek: ki kell fizetni az embercsempészt, a hajót, kell pénz az útra, élelemre, ruhára, az esetleges letelepedésre. Megérkezés – kifosztva, netán visszaútra kényszerítve. Legalább is az EU szigorúbb feltartóztatás és hazatoloncolás mellett érvel – már csak az elrettentés céljából is. (Más kérdés, – senkit sem érdekel – hogy az anyaországok, ahonnan elmenekültek többnyire nem akarják visszafogadni a szerencsétleneket: marad a vándorlás…) A másik oldalon az embercsempészet egyre növekvõ maffia-biznisz: pl. Kínából Európába a tarifa kb. huszonötezer dollár. Az iparág bõvül: hajókkal, kamionokkal, átrakóállomásokkal, „szállodaákkal”, hálózattal. A lebukásokat is bekalkulálva nagy üzlet. És a harmadik oldal? Védi a menekültjogot, emberi jogokat, a szegénységet – egyre kilátástalan pozícióból.
A helyzet abszurd. Németországnak a társadalom elöregedése miatt legalább 300 ezer fiatal munkáskézre lenne szüksége (miközben hazai munkanélküliség 4% feletti), tehát elvben befogadó ország lehetne. De akik érkeznek, se a nyelvet nem tudják, se képzettségük nincs. Itt aztán kettõs abszurditás következik: egyfelõl nõ a hazai tiltakozás, – már a második bevándorlási törvénytervezeten dolgoznak – miért õket részesíti a kormány elõnyben, mikor van hazai munkanélküliség? másrészt, akik érkeztek (pl. törökök) azok – szemben az elsõ hullám már letelepült bevándorlóival – jelentõs hányada nem akar beilleszkedni, nyelvbõl legfeljebb a túlélõkészletet sajátítja el, segélybõl él, és jönnek a rokonok. Angliában interpellációhoz vezetett pl. a pakisztáni (vagy indiai) bevándoroltak és letelepültek szubkultúrája. Zárt közösségben élnek, – egymás között. Egyébként ma már a frissen érkezettek vannak többségben, akik nem hajlandók megtanulni a nyelvet, úgy gondolják, ez Angliában alkotmányos joguk, mint ahogy a többi etnikai csoporttal való rivalizálás (verekedés) is. Tegnaptól nem az. Ausztráliában a sivatagban állítottak fel fogadótábort, miután egy csoport terrorista-módszerekkel térített el egy hajót és szállt partra a kontinensen. (A megoldás persze politikai viták tárgya, otthon és külföldön egyaránt.) Amerikában tisztább a képlet. Az illegálisokat visszaküldik, akik megkapják a zöld kártyát, netán letelepedést, azoknak a nyelv és iskola kötelezõ. Tanultak a Kaliforniai nyelvi-vitából, ahol majdnem átbillent az „államnyelv” a spanyolra, ami robbanthatta volna a „melting pot” szerkezetét. Mindent. Az új helyzetet Anglia tanulja, Németország úgy tesz, mintha tudná a megoldást, Franciaországban a politikai diskurzus és a köznapi életvilág közti résekben lappang ez a szociológiai bomba. Készen csak Schengen-i határok vannak, azok meg gyakorlatilag keveset érnek, ugyanakkor emberjogilag abszurd helyzeteket teremtenek. Csak zárójelben: eddig attól tartottak, hogy az invázió Kelet-közép Európából indul, immár két-három éve világos, hogy a tömeg távolabbról érkezik. Nem tõlünk kell félni…
Bármint van is, az EU késésben van.
Késésben van, mert a jobboldal már rég rajta van a témán: az idegenellenesség a legjobb kampány szlogen – Hollandiától, Franciaországon át Dániáig. És mintha összedolgoznának a beilleszkedni nem akarók és a jobboldali pártok: a képletet együtt alakítják. És akkor még nem szóltam a terrorizmus hullámáról, ami megint csak belekavar ebbe a rémes jelenségtömegbe: még több menekült, még nagyobb félelem az érkezõktõl. Ezért aztán szigorodnak a bevándorlási törvények. Jelenleg már a legtöbb helyen csak menekült státust lehet kérni, meg családegyesítést, és szigorúan büntetik az illegális munkát. (Másrészt meg használják és jól járnak vele, mert olcsóbb, jogokkal nem rendelkezik, nem fog felszólalni – szóval az Isten se ismeri ki magát a fejlettek sirámain…)
*
Sajnos, gyors megoldás nincs, – ha van egyáltalán. A nyomorgó országok szintre hozása – ha beindul, akkor is több évtized. Ráadásul ez a folyamat a hagyományos kultúra összeomlásával is jár. Közben viszont az elvándorlás csökkenti a legdinamikusabb rétegek arányát, azok számát, akik részt vehetnének a kibontakozásban. A legnagyobb baj viszont, hogy senki sem tudja, mit is lehetne/kellene csinálni. A Világbank és az IMF összeomlás elõtti utolsó reformja se hozott konszenzust e téren, a népvándorlás volumene pedig évrõl évre nõ. Ugyanakkor láttunk pozitív példákat is: a hatvanas évek kis tigrisei még falusi porfészkek voltak, aztán egy-két évtized alatt betörtek. Kérdés, lehet-e még betörni a mai, precízen felosztott piaci rendszerbe? Talán lehet: ld. Oroszországot, ahol beindult a fejlõdés, ami visszafogja a gazdasági emigrációt. Egyébként azonban a globalizáció, – és nemzetközi szervezetinek – kvázi-gyarmati szereposztása inkább konzerválja a jelenlegi állapotok, mint segíti a kitörést. (E gyakorlat esettanulmányait írta meg a Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stieglitz, – Globalisation and its Discontents, London, 2002 c. sokat vitatott könyvében. A Világbank közgazdászaként saját praxisában tapasztalta, hogy az IMF-bürokrácia életidegen elõírásai miképp tettek tönkre már beindult gazdasági fejlõdést pl. Etiópiában. A viták ezen utóbbi állításait támadják.) Pedig helyben segíteni mindig „olcsóbb”, mint az egyre növekvõ népvándorlást kezelni. Mert az úton lévõk száma exponenciálisan nõ. Bár a ’90-es évek közepén-végén csökkent a növekedési ütem, az új évezredben ismét nekilódult.
De még ez is bonyodalmasabb: India pl. szorgalmazza, hogy a jó fejek emigráljanak. Részint nem tudja õket foglalkoztatni, részint azért, mert kivándorlók hazautalják fizetésük jelentõs hányadát. (A fejlõdõ országokból emigráltak átutalásai évi 60 milliárd dollárt tesznek ki, ami jelentõsen meghaladja az oda irányuló hivatalos segélyek összegét…) Persze küldeni csak a hivatalos letelepedett bevándorló képes, az illegális – többség – csak illegális úton tud pénzt hazajuttatni. De teszi. Ki tudja hogyan, – ma már ez is egy üzlet típus. (az utalt összeg egy negyede a lebonyolítóé…) Azt is mondhtnám, hogy ez az egész tragikus – félelmetes – népvándorlás ma már egy informális gazdasági rendszer, fenntartásában a küldõ, a befogadó ország, a csempész és áldozat, a fekete munkással dolgoztató és közvetítõ egyaránt részt vesz. Gazdasági rendszert pedig nehéz feltörni…
A globalizációs folyamatok kezdetén – az eufóriában – úgy látszott, hogy az egységesülés az árúk, eszmék, pénz és munkaerõ szabad áramlását fogja hozni. Ez utóbb, a munkaerõ szabad áramlása – nem jött be: nem a munkaerõ vándorol, hanem a szegénység. A szakképzettek többnyire otthon maradnak, pedig rájuk lenne szükség. Azok a képzettek, akik viszont elmennek, még mélyebbre nyomják le korábbi hazájukat: a elméletileg kivándorlás intellektuális veszteség, de mint említettem, az anyaország képtelen értelmiségét eltartani, inkább kiküldi – sakk matt.
A The Economist  (2002 nov. 2.) címlap-sztorija szerint a fejlett országok demográfiai deficittel és szakemberhiánnyal küszködnek, és el tudnának viselni egy-két millió képzett, vagy képezhetõ – fiatal –  vándort. Sõt, ma már arra is vállalkoznak, hogy a jelentkezõket átképzik, akár felsõfokon okítják, letelepedési segélyt is kaphatnak – legalább is a tervek errõl szólnak, hiszen 2050-re összeomolhat a munkaerõpiac. De különben is: ma már bizonyos munkakörökre nem akad bennszülött munkáskéz, halfeldolgozótól a csatornatisztításig sorolhatnám, ismerjük. De ez is bonyolultabb: igaz, hogy a befogadó országok – hivatalosan – a fiatalokat részesítik elõnyben, csakhogy egy idõ után jön a nagycsalád is, – ami újabb teher a segélyelosztásban. De a befogadók még mindig jobban járnak, mert még így is javul az eltartott-eltartó arány az öregedõ fejlett országokban. (Igaz, ennek ára is van: a mexikói bevándoroltak után kaliforniaiak kb. ezer dollárral fizetnek több tb.- hozzájárulást. És még ez is megéri… A chicanokat a legkönnyebb kizsákmányolni. Emlékezzünk: hány kormánytisztviselõ bukott le illegális mexikói bébiszitter, kertész stb. alkalmazásán.)
Bármint is van, a tanulás, iskolázás, szakképzés lehetne az egérút. Erre viszont kultúránként más és más a válasz. A távol-keletiek – kínaiak, indiaiak – keményen tanulnak, a második generáció már lekörözi az amerikai fehéreket. A többiek – kivárnak, gyengén teljesítenek: itt nem mûködik az iskola, mint gyakorló melting pot. A terrorizmus hullám ráadásul elõ is segíti pl. az arab közösség befelé fordulását, önkéntes szegregációját.
Persze az is lehet, hogy a befogadó országoknak meg kéne tanulniuk, miképp közelítsenek egy más kultúra vándoraihoz, nem úgy van az, hogy tessék, tessék, itt az iskola, aztán tanulj/melózz haver. Ahol vannak képzett szociális munkások – akik ismerik a nyelvet, kulturális szokásokat, vallási elõírásokat – ott könnyebben jön létre a kontaktus, a beágyazódás (Hollandia), de még ott is társadalmi ellenérzés kísérte a beáramlást (gondoljunk Fortuyn kicsit rasszista pártjának elõtörésére). De a másik oldal sem homogén: bizonyos létszám felett – azt mondják – már romlik a beilleszkedési rend, – innen az angol mizéria: erõsebb a tehetetlenségi nyomaték.
Lehet, hogy az EU most kivont karddal védi a határokat, de a demográfiai adatok – eltartott-eltartó arány – drasztikusan romlik, pár év múlva rá fognak jönni, hogy az egész bevándorlási rendszert meg kell reformálni, különben gazdasági bajok keletkeznek. Meg azt is be lehetne látni, hogy egy diverzifikáltabb társadalom, többféle kultúra keveredése nemcsak gond, de erõ is. Ehhez persze vállalni kéne azt is, hogy egy liberálisabb bevándorlás-politika újabb jobboldali hullámot fog kiváltani, amibe tán még kormányok is belebuknak. Abban lehet reménykedni, hogy hosszú távon a gazdasági szükség segít: egy ponton túl nem megy tovább a kocsi friss munkáskezek nélkül. Addig viszont a peremországok – pl. Magyarország – kerül nehéz helyzetbe: az erõsödõ vándorlást nem tudja feltartóztatni, viszont felelnie kell a határok biztonságáért. És akkor még nem szóltam a népvándorlást kísérõ jelenségekrõl, a drog-csempészetrõl, a maffia betelepülésérõl. Igaz, ez utóbbiakkal már ma is együtt élnünk. Itt nehéz okosnak lenni, mert elõbb Brüsszelben – Németországban, Angliában – kell kijózanodni, próbálkozni valaminõ új rendszerrel. Ráadásul olyannal, amiben a befogadottak is részt tudnak vállalni, ami oldani tudja szegregációjukat.
Mindez – recesszió idején – nem tekinthetõ közeli fordulatnak. Addig meg maradnak a halálhajók, menekülttáborok, fekete munkások. A posztmodern rabszolgakereskedelem.
Almási Miklós

Advertisements