P – mint pénzügyi krízis (átépül a rendszer)

Ha körülnézek, azt látom, hogy nemcsak pénzügyi válság van a világban. Igaz, annak közepén ülünk, végét még nem látjuk, de mellette, felette, alatta szinte minden – globalizáció, gazdasági-hatalmi rend – átalakul. Azt látom, hogy minden másképp van, bár úgy látszik, hogy csak egy kis recesszió jön, de hol van az még. Nem így van: radikális változások rohannak ránk, ne áltassuk magunkat, hogy ezt a kis/nagy pénzügyi cirkuszt átvészelve, minden rendbe jön. Alapjaiban lett más az újkapitalizmus, mint aminek akár három-négy évvel ezelőtt megéltük. Párat említek belőlük, olykor egyszerűsítek, szakértők kíméljenek.

Hitelválság

Lánykori nevén jelzálog-kölcsön krízis, mára a pénzügyi rendszer egészét rengeti. A részletekkel nem bajlódnék, lényege annyi, hogy az amúgy is eladósodott háztulajdonosra, (fogyasztóra, beruházóra) még rátukmáltak egy csomó hitelt, – mert bár kockázatosnak, ám épp ezért jó üzletnek látszott. A begyűjtött hitelpapírokat aztán átcsomagolták – részvények lettek belőlük, ezeket a csókos hitelminősítők AAA fokozattal díjazták. A brókerek, bankok a friss terméket piacra dobták és jó ideig kaszáltak rajtuk, mindenki vette, európai bankok is lépre mentek, mert nekik is nagy pénzt ígértek (a konstrukciót meg általában nem értették… ) – szóval ment az üzlet. A simliskedés határát is súrló kockázat – a veszély – nem látszott, mert szétterítették a piacokon. Aztán emelkedtek a kamatok, összeomlott az ingatlanpiac és az adósok nem tudták visszafizetni a kölcsönöket. (Mára kb. két millió ház került kényszereladásra.) Vagyis kipukkand a lufi.[1] Csőd a kisembernél, később csőd a hitelezőnél, meg a papírokat forgalmazónál, – de mivel az is tartozott valamelyik banknak, (az meg más pénzintézeteknek) – az eredeti kibocsátó is befuccsolt: megrendült az egész mechanizmus.[2] A válságra ráerősített, hogy a játék hihetetlen kockázatát elrejtették, azaz ilyen-olyan módszerekkel eltitkoltak a befektető (hitelfelvevő) előtt. Pl. a bankok főkönyveiben nem szerepeltek a veszélyes kockázatú papírok és kihelyezések, – ha belenéztél, ott minden rendben levőnek látszott.[3] A transzparencia – naiv óhaj maradt. Nemzetközi szabályozás? Basel II? Ugyan kérem! Közben a kockázat orbitálisra növekedett, kezelhetetlenné vált. Olyan volumenben titkoskodtak, hogy a lufi kipukkadása után a nagybankok máig keresik az elveszett, soha vissza nem térülő összegeket. (A globális veszteséget ma hatszáz milliárdra becsülik. De folyamatosan nő az összeg, lesz az még ezermilliárd is…) Közben a válság átterjedt Európára is (legutóbb a svájci UBS írt le rekord összeget – negyven milliárd dollárt -rossz hitelként…)

Szerintem az „ősbűn” az volt, hogy túl messzire ment a dereguláció: a pénzvilág a magas kockázatú üzletformákat illetően ellenállt minden felügyeleti, szabályozási kísérletnek, mert hogy akkor leáll a gépezet. Most szabadon pörög, – és világválsággal fenyeget. Mára már látszik, hogy ez a fajta liberalizáció falnak vitte a rendszert. Sőt, a normális befektetési piac is akadozik – pénzszűke van, drága, vagy nincs hitel, mert bizalmatlan a hitelező, mindenki ül a pénzén, befullad az amerikai gazdaság motorja.

Viszont olyan méreteket öltött a válság, hogy az egész pénzügyi rendszert át kell formálni: megbízhatóbb, ellenőrzött piacokat kell teremteni, a túlbonyolított (olykor simlis) pénzügyi eszközöket le kell állítani. (Derivatívok újabb generációjának néhány variánsát pl. a sokat átkozott CDO-kat[4]…) Ezt célozzák az amerikai pénzügyminiszter (Henri Paulson) legújabb javaslatai, de ezt akarja elérni a Fed ellenőrzési jogkörének tervezett kiterjesztésével is. Az állami felügyelet több jogosítványait kap, a szabad rablásnak egy időre vége lesz. (Nem most…majd.)

Recesszió így is lesz, – a tanulópénzt a vétleneknek kell megfizetni, – de talán nem tér vissza a pénzügyi rendszer jó tíz éve tartó ámokfutása.

Az állam visszatér

„Kisebb államot”, „ne szóljon bele a gazdaságba”, „el a kezekkel” – ismerjük ezeket a neolib szlogeneket. Most azt látjuk, hogy e tézisek halványodnak, helyükre itt-ott visszahívják a központi pénzosztót, felügyelőt, koordinátort, – az államot. A Fed – a Nagy Válság óta először – avatkozott be közvetlenül piaci folyamatokba: nemcsak 400-500 milliárdot injekciózott a rendszerbe, de közvetlenül felvásárolt bajba jutott adósokat, bankok életben tartásához nyújtott segítséget. (Az állam, mint végső megmentő…) Máig vitatják, – pl. a Bear Stearns bankház megmentéséhez nyújtott segítsége esetében mennyiben rúgta fel a korábbi szabályokat? És hogy ez az állami szerep passzol-e a rá vonatkozó szabályokkal. (Nem passzol.) Bárhogy is, de megtörtént. A Northern Rock bank tönkrement – hogy ne legyen baj, államosították. A Deutsche Bank főnöke (Joseph Ackerman) négy milliárd euró elvesztése után úgy látja, hogy az állami szerepvállalás nélkül nem oldható meg a német bankválság. (Ott három-négy nagybank ingott meg – IKB-tól az WestLB-ig).

Vagyis: amíg nincs baj, addig az állam ne szóljon bele, viszont ha beomlik a tető, akkor bitte schőn adjon pénzt a helyre állításhoz. De milyen pénzt ad az állam? Az adófizetőjét. Vagyis a kisember hozza helyre, amit a high finance eljátszott. Ez ugyan bulvár-szagú mondat, belátom, mert az az igazság, hogy ez az állami megoldás még mindig jobb, mint egy világméretű pénzügyi válság (ld. dominó-effektus.) Mindegy, ahogy látom Keynes visszatér: az a közgazdasági elmélet, amiben jelentős szerep jutott az állam aktív gazdasági szerepének – ma egyre inkább tűrt (vagy épp kívánatos) tézis és gyakorlat lesz.

Dollár vs. euro

A dollár árfolyam hat éves mélyponton áll[5] és ma is tovább veszít értékéből. Mindenki érzi, próbálunk örülni neki (olcsóbb New Yorkban vásárolni), de ez gyenge vigasz: az árfolyam-gyengülésnek több a kára mint a haszna. (Innen is származik – többek között – a száz dollár feletti olajár is.) Az olcsó dollárral párhuzamosan viszont drágul az euro. Amivel újabb bajok lavinája indul: először is megnehezül az euro-régió exportja, ami megnyomorítja a kontinens gazdaságot. Ma még nem igazán érezni, de ha így marad, nem lesz könnyű elviselni. (EU politikusok persze tiltakoznak – de az kevés…) Amerikában azzal érvelnek, hogy az olcsó dollárral az exportot lehet támogatni, s ezzel ki lehet védeni a távol-keleti (kínai és japán) gazdasági nyomást, s el lehet kerülni a recessziót. Az érv ugyan félig igaz, lényege azonban inkább ködösítés. Mert a jelenség mögött csúnyább ügyek rejlenek.

A gyenge dollár következményeit a globális világ másik pólusán is érzékelik. Kínában, Japánban hatalmas dollártartalékok halmozódtak fel (Kína 1300 milliárd, Japán 800 milliárd), mert a távol-kelet az Amerikában szerzett profiton eddig amerikai államkötvényeket vásárolt. Magyarán: onnan finanszírozták eddig az amerikai vásárlók shoppingoló kedvét. Ami eddig fontos motor volt: ez a vásárlási kedv fűtötte eddig az amerikai gazdaságot. Ma azonban már Kínában – egyelőre ugyan csak lebegtetve – de felmerült, hogy vajon megéri-e olyan pénztartalékon ülni, ami folyamatosan olvad, értéktelenedik. Mi lenne, ha a dollártartalékokat részben vagy egészben euróra cserélnék[6]. Azaz eladnák a trezorokban őrzött dollár-milliárdokat és bespeizolnának euróból. Persze Kína (valamint Japán, és az olajtermelő országok blokkja) azért kétszer is meggondolná ezt a lépést: ekkora volumenű dollár eladás olyan pénzügyi válságot robbantana ki, amilyet még nem láttunk. Ma – a tibeti válság, valamint a retorikai csaták függönyei mögött – folyik az alkudozás, hogyan lehetne kijönni ebből a patthelyzetből. (Ugyanis Kínának is érdeke valamilyen kompromisszum a hanyatló értékű dollártartalék és saját exportja finanszírozása között.) Ezért olvashatunk oly sokszor a dollár/jüan árfolyam korrekciójának igényéről, meg arról, hogy a kínaiak hol engednek egy kicsit, hol betartanak Amerikának. De a Damoklész kardja ott lebeg a dollár-zóna felett: ha megindul a távol-keletiek dollár eladása, csúnya világ jön. De az is benne van a pakliban, hogy nem a dollár lesz a viág vezető valutája. Igaz, ha benne is van, elég halványan. Most patthelyzet van.

E patthelyzet friss – átmeneti – megoldási módja, hogy Kína, Szingapúr, Hong-Kong, valamint az olajtermelő országok, sőt az orosz új tőke bevásárolja magát a fejlett világban. Kikötőket, hajóépítő cégeket vásárolnak, vagy éppen bankokban vesznek részesedést (Kínaiak a Citibankban pl. 6 %-ot, arab milliárdok Merrill Lynch-ben…) Ma még e bevásárlásnak törvényi korlátai vannak, (Amerikában), de holnap – pl. a pénzügyi válság elmélyülése esetén – elképzelhető hogy a szükség törvényt bont. És akkor az amerikai zászlóshajók (a világ legnagyobb befektetési bankjai) távol-keleti tulajdonban (is) működnek. Miért ne? Globális világban élünk. Ezt nem szabad engednünk, – mondják a politikusok: – olyan nagy a nemzetbiztonsági kockázat. A vitában a másik oldal viszont azt mondja: a globális szabad kereskedelem korában élünk, nem lehet azt mondani az egyik tőkének, hogy az vásárolhat, a másiknak meg hogy sipirc innen. Akár hogy is, ma a protekcionizmus (a szabadkereskedelem korlátozásának) veszélye nagyobb, mint bármikor korábban… (Ki gondolt volna ilyesmire a globalizáció kellős közepén, akár fél éve is?)

Kicsit arrébb pedig már arról beszélnek, hogy mi lenne, ha a gyengülő dollár helyett az euro lenne a világpénz funkcióját betöltő deviza? (A világpiacon kb. ugyanannyi dollár forog, mint amennyi euro.) Ma még nincs ilyen fordulatra kilátás, – de hogy felmerült az mutatja Amerika gyengülő gazdasági potenciálját – a Távol-Kelettel, Pacific Rim-mel, olajtermelő sejkségekkel szemben..

A „világok csatája”.

A globalizálódás visszaüt

Itt bukkanunk napjaink a legmélyebb konfliktusára. A globalizálás kezdetén a centrum országok (Immanuel Wallerstein) vezényelték a parádét és a periféria országok (távol-kelet, Dél-Amerika) követték a tőke lépéseit. A külföldi tőkeberuházók ezen a milliárdos piacon hatalmas profittal dolgoztak, – ugyanakkor viszont az egykor elmaradt régiók – gyár-betelepülések, know-how átadások, technológiai fejlesztések következtében – lábra kaptak, életszínvonalban kezdtek felzárkózni a centrum országokhoz. Gazdagodnak. Ma már közhely, hogy ahol harminc éve még tehenek (tevék) sétáltak az utcán, ott több felhőkarcoló van, mint Manhattanben. Beindult saját gazdaságuk – de milliárdos nagyságrendben.

Csakhogy ezzel megváltozott a globalizáció rendje, mert megfordulóban van a comand chain. Azaz: eddig a „fejlettek” mondták meg mi-hogy legyen ott a „periférián”, ma a távol-keleti tőke (Kína, India, Japán) mondja meg mi legyen a fejletteknél. Mondjuk a munkaerőpiacon: annak idején a tízszer, százszor olcsóbb munkaerő vonzott oda a termelést, ma ez az olcsó kibocsátás lekonkurálja a centrum-országokat. És nemcsak Nike sportszerek előállításában, de komputer- és autógyártáson át a rakétatechnikáig az egész ipari palettát kapták már kézbe. Aminek súlyos következménye lett: az ottani olcsó munkaerő a globális piacon visszahat a fejlett országok bérszínvonalára is. Nem lehet kikerülni. Vagyis: Nyugat-európában is mennek lefelé a munkabérek, vagy ha ez nem megy át, (sztrájkok, társadalmi ellenállás miatt) – akkor a gyár kapja magát és elköltözik valahová Keletre. De Amerikában is olcsóbbnak kell lennie, vagy elveszik a munkahely. (Két éve erről vitáznak a Kongresszusban…) Vagyis itt az új helyzet – a globalizálódás kiváltotta a keleti, elsősorban kínai  tőke ellennyomását.  Diktátumát, ha úgy tetszik. Hogy mi itt vagyunk. Nagyságrendjük nyomatékával. (Kína ezerháromszáz milliós, India egymilliárdos ország) – ami, ha megindul, (és már fel is pörgött) fel se tudjuk mérni, mi mindent sodor-hoz magával. Nyomást gyakorolhat. Ez az átrendeződés igazi világtörténelmi fordulat. És a hitelválság kinyitotta nekik a kaput. És a „fejlett világ”? Van ellenszere? Keresik…

Élelmiszer árrobbanás

A mai világpiacot a hitelválság mellett – a magas olaj- és gázár valamint az egyre emelkedő élelmiszerárak párhuzamos horrorja idegesíti. Ami hosszabb távon elviselhetetlen. Ne higgyük ugyanis, hogy egy-két évi rossz termése az ok, amit majd egy-két évi bősége könnyen ellensúlyoz. A fejlődők (két és fél milliárdos a nagyságrend!) gazdagodnak – több olajra, energiára, búzára, tejre és húsra van szükségük. Ráadásul kukoricából (hús alapanyaga) egyre nagyobb a hiány, mert a termésből egyre több helyen csinálnak benzin pótló ethanolt, szűkítve az élelmiszer-kínálatot. Ennek ma még alig látszik hatása, – holnap már itt a katasztrófa. (Legfrissebb: hirtelen rizshiány lépett fel, sok országban korlátozzák a rizskivitelt, – egy nap alatt 30%-kal drágult az ár[7], – ami komoly fenyegetés, végül s a távol-keletiek legfontosabb alapanyagáról van szó.) És hát az élelmiszerek drágulása bennünket is érint – érezzük, nap, mint nap – ráadásul kinyitja a génmódosított (GM) termékek előtti (az EU-ban egyelőre zárt) kapukat. Mindezek következtében nő az inflációs nyomás – nálunk is, másutt is. Társadalmi következményeivel. Tovább nyílik a gazdagság-szegénység ollója. A politikai szféra bulvárosodásával, (brutalizálódásával). Valami lesz.

*

            Sokrétű a krízis. Az arany ezer dollár körül, soha nem volt ilyen ára, – jelzi, hogy aki tud, abba menekíti vagyonát. Közben csend van.

2008. április 8.


[1] Ha már egyszerűsítés, akkor a Time megfogalmazása tetszik a legjobban: „Lényegét tekintve az egész [hitelezési] folyamat azon alapul, hogy kölcsönpénzt használnak (mortgage) biztosítékul, hogy még több pénzt kölcsönözzenek (ez a részvényesitett mortgage), hogy aztán erre építve, még több pénzt kölcsönözzenek (CDO-k formájában). Aztán reménykednek hogy ez a fizetési láncolat nem szakad meg. Ha azonban a házakra felvett kölcsönök csődje elindul, az egész rendszer összeomlik.” Time, 2007. aug. 27) Ez következett be a subprime válsággal, tavaly nyáron-össze.

[2] Veszteségek a nagyoknál, 2007 végéig: A Citigroup 31,5 milliárdot írt le, a Merrill Lynch 19.4., Morgan Stanley 8.8. Bank of Amerika: 5.3, HSBC 3.4, SocGen 3.6 milliárdot.

[3] Financial Times, 2007 november 8

[4] Collaterized Debt Obligation; vagy SFP (Structured Financial Products: magas kockázatú „posztmodern” pénzügyi eszközök összefoglaló elnevezése. Van belőlük pár tucat.

[5] 2002-től 24%-ot vesztett a vezető valuták kosarához mérten. (The Economist, 2007. dec.1)

[6] Washington Post, 2006. jan. 10, Telegraph: „China threatens ’nuclear option’ of dollar sales, 2007. aug. 10) Kína hivatalosan később cáfolta az eladási szándékot.

[7] Financial Times, 2008. március 28.

Advertisements