Nyomulnak a huszasok…

„Még nem vagyok harminc”, mondja Z, közben tudom, hogy már el is múlt. Miért olyan fontos neki ez a kegyes csalás? Még mindig tartja magát a „ne bízz senkiben harminc felett” egykori szlogenje? Miért ragaszkodik a húszasok csoportjához? Mert ez egy más generáció, jó oda tartozni: tudatosan húzza meg a határt az előtte járóktól: e korcsoport elitjének titkos célja, hogy bedarálja őket. Sok minden segített építeni ezt a generációs tudatot. Először is egyszerűbb a státusz: harminc alatt nincs gond, nem kell nősülni (férjhez menni), pláne nem gyerekkel, családdal bajlódni, – még minden lehet az ember. De ez csak ködösítés. Valójában a különbség a fontos, elkülönülni az előttük járó generációtól. Ami amúgy nem látszik, a fiatalság közös takarója alatt egybefolynak évek és magatartások. A húszasok rá is játszanak erre, egyetlen hadosztályt alkotnak az előttük járókkal.

De ez csak látszat. Ők, a húszasok, érzik a különbséget, mások akarnak lenni. Tudatosan is, zsigerből is. Keményebbek, anélkül, hogy erőlködnének, direktebbek, anélkül, hogy ez bántó lenne, más a viszonyuk pénzhez, hatalomhoz, álláshoz, egymáshoz. Mások. Csak átmenetileg rejtőszínben adják elő… Persze csak a krém. De róluk akarok beszélni.
Mert jönnek, már ott lihegnek a harmincasok nyakán, – az lesz majd az igazi csata.

Tárgyszerűség

L. menő ügyvéd, egy kemény tárgyalásra elvitte famulusát. A felek veszekedtek, több milliós volt a tét, bonyodalmas a tranzakció, L. végül engedett pár százezret, mert kapott valami jól használható opciót, szóval megegyeztek. Hazafelé a famulus: „Ez a ti bajotok. Nem mertek nagyra menni, elég a kis kompromisszum. Nekem eszembe se jutott volna tovább tárgyalni. Nem kell? – akkor szevasztok. Te meg leálltál alkudozni. Simán elhozhattad volna az üzletet az eredeti áron, kezedbe voltak a jó lapok”. „De én holnap is vele akarok dolgozni”, mondta L. „A fenét”, legyintett a famulus, „a véretekben van. Pedig tudhatnátok: holnap meg lehet egyezni mással, másképp – számtalan lehetőség van. De ti csak ezt az egyet látjátok, mert a sok kicsi sokra megy logikára jár az agyatok. Meg a kompromisszumra. Aminek semmi értelme.”
Ezen elgondolkoztam. Mert véletlenül este is összejöttünk, épp akkor történt, hogy az egyik politikus már sokadszor egrecíroztatta az őt interjúvoló újságírót, mire író kollégája azt javasolta, hogy az ilyen fazonnal többé ne álljon szóba se ő, se más. Röhögtünk. A famulus azonban felhúzta szemöldökét: nem jó. Ilyet egy komoly lap nem tehet. Le kell nyelni a riportalany tortúráját, nem lehet karakánkodni. Megkérdeztem: és ez nem kompromisszum? Nem, mondta, mert ez egy világosan definiált helyzet, abban csak egyet lehet lépni, minden egyéb álmodozás.
Találat. Van olyan hogy szituáció-technika. Ebben jelesek. És éreztem, hogy még csak nem is értem őket. Hogy jön ez össze a hegyes könyök iménti tárgyalás-taktikájával? Ez még ugyanaz a habitus, vagy ennyi arca van? Tényleg másképp jár az agyuk.
Egyébként a tárgyszerűség megszállottai. Tények, számok, tételek: pontosan. Nincs antiszemitizmus általában, előbb azt kell tudni, hogy Veesenmayert szimpla v-vel írják. – mondja egyikük a szakvizsgán. De ugyanezt a fölényes elvet hallottam tőzsde ügyben is: „előbb a differenciál egyenletet kéne tudni, aztán nyilatkozgatni”. Csak a téma más: a tárgyszerű pontosság igénye azonos. Ez az a terep, ahol a harmincasok ellazsálták a dolgokat: annak idején, mikor ők kezdtek, még így is ment. Ma már ez majdnem lehetetlen: a részleteken múlik minden. Legalább az élbolyban is úgy gondolják, az nyer, aki alapos és pontos. Ezért háklisak. Engem halálba visznek ezzel tökéletesség-mániájukkal. Pedig valószínűleg nekik van igazuk.

Pénz és helyzet

A pénz általános értékmérő. Mindig is az volt, csak széptevésből, ízlésből vagy erkölcsi fenntartásból nem veszünk róla tudomást. Legalábbis bizonyos szituációkban nem beszélünk róla. Meg vannak elvek, kapcsolatok, haverok – kívül a pénzviszonyokon. Aztán ha megszorulunk, egy kicsit leadunk ebből a tiszta képletből: az élet ilyen, eladunk ezt is, azt is, havert („egy kicsit, aztán bocs…”), elveket („ma nem lehet már…”), szóval kétlelkűség. A pragmatikus harmincasoknak nincs ilyen hasfájásuk: mindennek van ára, ha azt megfizetik, akkor annyi. A húszasok más algebrával számolnak: ügyeiket nem az árnál kezdik, hanem a helyzetnél, ami miatt áránál többet is megadnak, esetleg annak tízszeresét is, vagy valami mást, ami annál is többet ér. Ismerni kell a helyzetet, kíméletlenül abból kell kiindulni. És mindig a maximumra kell hajtani, nem engedni, csak ha a helyzet úgy kívánja.
Bár ez sem egészen így van. Tudják, hogy a pénzt nem lehet akarni. Aki a vagyont tűzi ki céljául, pofára esik. Az majd jön, ha megfizetik azt, amit csak te tudsz, amit jobban csinálsz, mint a harmincasok. És akkor már lehet keményen tárgyalni a forintokról. Addig azonban…

Laza vívóállás

„A politika – ha van még olyan – nem érdekel. Persze tudom, mi van, cirkusz, meg műbalhé, de azokat a hülyéknek találták ki, nincs rá időm. Karriert kell építeni: minden áron, minden pillanatban. Nem is tudom, mikor nyitottam fel utoljára a tévét, hetente egyszer, ha olvasok újságot, akkor viszont hármat-négyet. És nevetni fogsz: mindent tudok…”
Ilyen még nem volt: a húszas elit előtt korban majdnem hozzájuk hasonló fiatalok dugaszolják el az érvényesülés útját. Nő a feszültség. Ma még ez nem látszik, sok lehetőség keletkezik, de érezni a robbanás előjeleit. Aki ma harmincévesen vezérigazgató, annak helyébe egyhamar nem ül más. Ráadásul ők, a húszasok, már érzik, hogy rövid az idő: a fejvadászok harminc alattiakat keresnek, mert tudják, hogy csak a fiatal cápáknak igazán éles a foguk. Az egyetemről meg késve, huszonvalahány évesen jössz ki: nincs időd lacafacára. Különben pár hónap alatt leamortizál az élet…
Bár nem látszik, de minden a pályaívről szól. A jobbak már az egyetemen megkezdik a beépülést, kapcsolatépítést, bedolgozást, inkább halasztok egy szigorlatot, csak legyen bent az egyik lábam. Szükség esetén bagóért: amit ott tanulhatok, megéri. Ugyanakkor nem lehet x-re venni a vizsgákat: a legjobbak kelnek el, bár azt mondják, nem számít milyen az a diploma, csak legyen. Nem igaz: a jó helyeken a HR főnök lapozgat az indexben, kekeckedik.
És különben is, csak azzal lehet lekörözni a harmincasokat, ha olyasmit tudsz, amit azok nem. (A neked fontos tárgyakból évfolyamelső leszel, amiért persze utálni fognak…) Bár tudod, hogy nemcsak azt kell tanulni, amit az egyetemen tanítanak, – javarésze rég elavult – az sem elég, amit cégnél, – ahol svarcban dolgozol – ellesel, azt kell kikapni, amivel holnap dolgoznak, amiből holnap lesz üzlet. Ezért jársz ilyen-olyan belföldi-külföldi tanfolyamra, apuka pénze könyvekre megy (drágák, még kitalálni is nehéz, melyik fontos, de mire jó az Internet?). Ha egy kicsit is előbbre vagy – nagyon nem lehet, – máris meg van az alapállás: nem félsz tőlük, sőt lélekben lenézheted a diszkréten pocakosodó, bár squashozó harmincasokat.
Mindez vakrepülés: olyan meló, aminek nincs látszata, azt tanulod, ami ma még eladhatatlan, de az is kockázatos, hogy holnap vajon erre lesz-e szükség, minden gyorsan változik. Kell a hit, hogy csak te tudod, mi lesz a pálya. Ezért csajozás sincs, – legfeljebb módjával, – az időháztartás keményebb, mint az űrhajósoknál. Nyafogásra nincs idő. És nem baj, ha most épp nem a legdivatosabb cipőben jársz, spórolni kell a mobilkártyával, meg hó végén egy vasad sincs: minden, de szó szerint minden arról szól, hogy holnap hívnak, mész, és elfoglalod, leváltod, levegőnek nézed ezt a ma fent (bent) lévő bagázst. Választani kell pályát (pályákat), aztán habzsolni, amit ott kell tudni, más nézetben, mint a mai harmincasok, akiket lenézel, mert sok a felszínes halandzsa, ami ugyan eladható, de hamar kiderül, hogy nincs mögötte semmi. És mindezt gyorsabban, mint előtted bárki is: lezserség és intenzitás – azt hiszed nem lehet ilyen párosítás? Lehet: csak nem kell odafigyelni azokra a butáskodásokra, melyekkel körül vagy véve – esti tévé, pletyka, buli parlament…(Ja, buli: néha, de akkor tombolás.)
Kívülről semmi sem látszik. Vagy megtévesztő a látszat: aki nem ismeri, azt hiszi, hogy ez vagy nem kap nőt, vagy nem is kell neki, olyan béna. Ósdi mérce.

A másik nem

A generáció női szakaszában mindez másképp ugyanilyen. Ott luxus lenne kihagyni egy bulit, tehát intenzívebb az élet: többet tudni, mint a fiuk és persze csinosnak is kell lenni, otthonkában nem lehet villogni, anélkül meg semmi sem történik. „Tudom, hogy minden később lesz, – férj, gyerek, stb. – de lesz, csak előbb ledarálom az évfolyamtársaim, meg a beképzelt, már helyen levő pasikat. Tervemtől egy centit nem térek el: öt év és a csúcson leszek. Több kört kell tennem, mint a fiúknak, de nem érdekel: akár ötször is nekifutok, de elérem. És nem politikai hátszéllel és nem azért mert jó a fenekem.” Így volt: B.-t nem vették fel, háromszor próbálkozott, – közben megtanult három nyelvet – végül jogász lett, most egy reklámügynökségen agytröszt. (Döglenek érte a pasik, nem figyel oda, – bár, ha jól tudom tavaly kihalászott egyet, hozzáment. A csúcs közel és még van egy éve…)
A nőként (húszasként) hegyesebb könyökre van szükség. Már nem jön be a régi mese, miszerint jó testtel és egy kis flörttel mindent el lehet intézni. Ellenkezőleg. Dorombolni lehet, de ahol pénz vagy hatalom van, oda lányt nem enged be a társadalom. Állítólag azért, mert az a terep nem kezdőnek való. Igaziból ez csak a férfiuralom csendes diktátuma. Mindig így volt, de most nagyon. Igen ám de a lányok elitje, akik nem akarnak mindjárt férjhez menni, akik karrierre hajtanak, hajlandók megtenni azt a három-négy extra kört, amire senki se számít. Kidobják őket, és az ablakon jönnek vissza de már egy diplomával, külföldi gyakorlattal gazdagabban. A végén mégis csak kikapják, amit akarnak.
Más kérdés, hogy a „karrier vagy élet” konfliktusában tipródva elég gyakran vesztenek: a lakás üres, a magánélet siralmas, valami hiányzik. És még panaszkodni se lehet: ki hinne egy szuper-nőnek? Aki ráadásul főnök…

Modell nélkül
A húszasok nem félnek semmitől-senkitől, sőt rájátszanak arra, hogy senkire sincsenek tekintettel, és belemennek bármilyen kockázatba, ha tőzsde, ha írás, ha kick-box, mindegy. Harminc felett ez a laza rámenősség már kopik: ott már tudják, hogy erre ezért, arra azért kell tekintettel lenni, meg felmérik az erőviszonyokat. A húszasok nem méricskélnek: tökéletesen biztosak magukban. Azt mondják, minden húszéves generáció így kezdte. E mostaninak viszont jóval kevesebb rossz tapasztalata van, mondhatnám passzusa van a győzelemre.
Ebben az önbizalom-többletben az a legfurcsább, hogy nincsenek életmodelljeik. Ami azért feltűnő, mert ebben posztmodern világban a jobbak különféle katalógusokból választanak maguknak személyiséget, olyanra fésülik identitásukat, ahogy a leginkább eladható. Ők viszont épp ebből az életmódszerből ábrándultak ki: saját mániáik vannak, nem érdekli őket a közvélemény, vagy hogy nincs ilyen modell, csinálják ami jól esik, nyakkendőben vagy farmerben, trikóban vagy kétsorosban. Nem akarnak belesimulni, – az a tőkéjük, hogy muszáj figyelni rájuk, annyira különböznek az „érvényes” (divatos) modellektől.
*
Mindenben jobb vagyok, mint ők. A főnök (harminc végén) jól beszél angolul, keményen tanulta, még ma is jár nyelvórákra. Én kint végeztem, játszva lekörözöm. A szakma akkorát fejlődött az utóbbi öt évben, hogy az új dolgokat már ő is kiadja albérletbe. Nekem. Én meg csípem, sajnálom, ezért mindenben segítem, de tudom, hogy enyém a szék: már ma jobban érzem a piacot, azt, hogy mi van/lesz. Olyan nagyon nem kell, úgy is dobbantok, más érdekel. Egyetlen pályán, a bozótharcban jobb nálam: érti, hogy kell kavarni, manipulálni, embereket átverni, fogni, biztatni, kizárni. Mindenhol ott van, ő, a keze, az embere, a telefonja. Gyengéje, hogy ráhajtott a vagyonra. Engem meg ez nem érdekel. A végső csata itt dől el. Azt mondják, nem lehet megtanulni, a vezetésre születni kell. Én ellesem amit lehet, aztán valami egész mást csinálok. Meg van a tippem. De még neked se mondom el.

Advertisements