Lúzer férfiak

Nézem a tízvalahány legsikeresebb női főnök világranglistáját. A legjobbak olyan kitalálós fajtából valók, pl. bankárok, akik új pénzügyi eszközökkel jelentkeztek a piacon, és nyernek. Ott, ahol korábban szinte csak férfiak voltak. A határidős piacokon. Ráadásul gobális játékosok – terepük a világpiac – fantasztikus karrier. Negyven körül, egy gyerek, férjről csak itt-ott van szó. Autonóm lények, okosak, és nem is látszik rajtuk, hogy fel vannak szerelve pénzzel, befolyással, hatalommal. Hát persze, ez természetes közegük. Csak azért említem őket, mert az elmúlt tíz évben futottak be. Lekörözték a férfiakat? Nem igazán, az viszont tény, hogy most versenyképesek és elfogadottak, otthon vannak az elitben. Amit úgy is lehet fogalmazni, hogy a férfiak állva maradtak.

Az ötven legbefolyásosabb nő – ilyen-olyan magazinban szép a felsorolás, felszínes szociológiai elrendezésben áttörést jelent. Ünneplést. A társadalmi elfogadottságot tekintve azonban más a képlet. Képzeld el, mi van akkor, ha a főnököd lesz egy ilyen csoda nő: hogy kell normálisan – és hatékonyan viselkedni? Mit csináljon a partner, a beosztott, az ellenérdekelt fél, netán a szerető ha vele kerül párba? Nincs rá recept, nincs társadalmilag kicsiszolódott, elfogadott viselkedési kódex, legfeljebb amerikai filmvígjátékok paneljeiből mazsolázhatsz, ami azért nem nyerő. Zavarban lehet lenni, vagy fölényeskedni, netán úgy tenni, mintha… – egyik sem az igazi. S közben a férfitársadalom egy része siratja a vesztett pozíciókat. Irodalmi is volt/van az ilyesfajta tiltakozás, vagy a kétségbeesett önerősítésnek. Korábban, a feminizmus első hulláma idejen, fölényesen, „ellenerőt” demonstráltak, miszerint vissza kell szerezni a férfiasság rangját, a férfi tudás átütőképességét, a férfi – nem is tudom micsodáját. Ilyen volt pl. Sam Keen: Fire in the Belly, On Being a Man, (Kb. Lángol a gatya, A férfi létről…)

Ma már ha vannak is ilyen szomorkás feljegyzések, senki se figyel rájuk. „A világ ötven legbefolyásosabb asszonya…” olyan lista, aminek árnyékában egyfelől továbbra is el lehet nyomni az asszonyt otthon, másfelől meg nem kell kétségbeesni, hol van még az ötven százalék… Hogy ti. a vajaskenyér nagyobb fele azért még a férfitársadalom kezhében van.

Talán arra is jók lesznek, hogy újragondolódjék a férfi-szerep. Nem biztos, hogy erőből kell lenyomni a nőket, („macsók kíméljenek!”), lehet, hogy másban kell jobbnak lenni, ill. mást kell megtanulni: empátiát, érzelmi fogékonyságot. (Korábban az ilyen férfit puhánynak – „softie”-nak — nevezték, még jó, ha nem melegnek…) Valahogy erre a következtetésre jut Horst-Eberhard Richter, a neves pszichológus, (békeharcos): amikor egy interjúban a férfi szerep válságát említi.. (Der Spiegel, Nr. 40.) Ezen belül pedig a férfiak elbizonytalanodását veszi észre. Vagyis azt, hogy ebben a modern ”fel nem nőtt társadalomban” a nők hihetetlen gyorsan behozták egykor szerepükkel adódó hátrányukat és mára jobban ki tudták találni magukat, mint a férfiak. Nemcsak azért, mert egymás után sajátították ki a férfifoglalkozásokat, hanem azért is, mert olyan új készségeket, szellemi és pszichikai tulajdonságokat szereztek, melyekkel korábban – látszatra – nem rendelkeztek. Vagyis személyiség-arzenáljuk gazdagodott. Hozzájuk képest a férfiiak nem „növesztettek” új készségeket, maradtak, akik voltak. Ugyanakkor a macsó-szerep már nem az igazi, az új attraktivitás elemeit legjobb esetben csak most tanulják: olyanokat, mint az empátia, az érzelmi ráhangolódás, egyáltalán gazdagabb emocionális élet. Ebben a posztmodern felállásban erre lenne szükség. (Persze a mai társadalom egyszerűen eltorlaszolja ennek az áttanulásnak az útját…)

Megfordult tehát a „ki a felnőttebb” látható aránya: a nők – legalábbis Richter szerint – egy sor modern készséggel, mintegy antropológiailag is újra fegyverkezve élik életüket, míg a férfiak „lemaradtak”. Poénként egy jellemző szállóigét idéz: „a nőknek – ha valamit el akarnak érni – mindent kétszer olyan jól kell csinálniuk, mint a férfiaknak. Szerencsére, ez számukra nem olyan nehéz feladat.” Hát ez az.

Lehet, hogy Richter diagnózisa egyszerűsít és még koránt sem tartunk itt. Lehet, hogy csak a társadalom avantgarde-ja éli meg az életmód verseny új szakaszát. De hogy ebbe az irányba megy a férfi-nő háború, annak már ma is számos jele van. Párkapcsolatokban a férfi-partnerek nemcsak a szuper nőkkel szemben bizonytalanok: egyre többször találkozom azzal a jelenséggel, ahol a lányok udvarolnak a fiuknak, ahol a nők (kénytelenek) kezdeményező szerepet vállalni, mert különben nem történne semmi… Lányok arról panaszkodnak, hogy partnereik megrémülnek a szerelem explicit jeleitől, nemcsak a tartós kapcsolattól félnek, de partnereik (vagy saját) érzelmeiktől is.

Első ránézésre mindez nem is olyan vészes. Igen ám, de ez egy társasjáték, ketten vesznek benne részt, s az egyik lépéshátránya a másik zavarához vezet, ami ismét visszahat az egyikre, fékezi, vagy doppingolja, ami újabb orientációt igényel a férfitársadalomtól. És itt már könnyű eltévedni. Gondolom én. Ha Richter diagnózisát túlzónak is találtam, az érzelmek pingpong csatájában a fiuk mégis vesztésre állnak. Lehet, hogy ezt is a lányok hozzák rendbe? Végül is elképzelhető: valakitől csak kell tanulni…

Advertisements