Levél a hazatérésről

Elvoltunk pár napra, nem érdekes, hol. Most viszont végre otthon lehetnék, kinyújtózhatnék, felrakhatnám a lábam és kedvenc lemezem, nézhetném a szomszéd függönyét (IKEA?) – lehetne végre egy kis nyugalom. Van is, de valahogy nem az igazi. Valami hiányzik. Csak sétálok a szobámban, és nem tudom letenni. Ha elmegyek velem jön, ha dolgozom, ott ül a gép mellett, ha elalszom, velem álmodik: egy teherautó rohan velem a ködben, sehol egy tábla, kilométerkő. Az újságra gyanakszom, – semmi, csatornaváltóval játszom, – semmi. Valahogy minden más lett itt pár nap alatt. De az is lehet, hogy csak most veszem észre, hogy más szemmel nézek körül.

Nem politikáról beszélek. Az életformáról, ami olyat változott pillanatok alatt, amiről eddig csak olvasni szoktam. A haver lánya hazajön az isiből, hogy nem jó az a papucscipő vagy minek hívják, nem elég cool, és különben is, hagyják békibe azzal a biosszal, (matekkal) már nem is akar orvos lenni, (bagót keresnek) – akkor meg minek nyúzza magát? Felesége bólogat. Korábban ő szokta elintézni az ilyen ügyeket. Most már képtelen beszélni a fejével. Moziba megyünk, a felét nem értem, a gyerekek magyarázzák el. Az éjjeli szekrényemen Frisch Homo faber c. könyve, belőle kell órát tartanom. Barátom mosolyogva ejti le: ma nem csinálják a dolgokat, mint régen, hanem telefonálnak, @-jellel kavarnak, kitalálnak és kaszálnak: a csináló embert – amire a könyv címe utal – leváltotta a network ember – Max Frisch passzé. (Mi lesz az órámon? te jó isten!) A képernyőn lőnek, de nem egy szappanoperában vagyunk, nem is krimiben; a dolgozóban szólnak hozzám, de mintha nem magyarul, bár minden szó világos, sőt, értem is, csak épp nem vagyok otthon a nyelvben. (Heidegger örülne: a „lét házát” – ő ugyanis így nevezte a nyelvet – lebontják. Ki vagyunk lakoltatva.)

Pedig – amúgy – minden rendben, végre itthon. – de e pár nap kikapcs. után szinte mindent másképp érzékelek. Még egyszer mondom: nem politikáról beszélek, hanem az életforma permanens forradalmáról, ami nekem most szúr szemet. Régen azt mondták felgyorsult az idő, most más van: olyan ez, mintha az élet mikrováltozásait gyorsabb fordulatszámú vetítőgépbe rakták volna. Kapkodják a képeket. Mi meg állandó pótláskényszerben élünk.

Időgazdálkodás

Ismered a mobil etikettet: csak röviden, a második mondat után, már jön a „nna”, ami annak a jele, hogy vége, értitek egymást, O.K. le lehet tenni. Végül is a mobilt erre találták ki: időt, pénzt, energiát spórol. (Hisz régen, még özönvíz előtt lopták az idődet: újratárcsázás, nincs vonal, házon kívül van, most nem kapcsolhatom stb… Fél napod ráment.) De ha már így, akkor röviden, egyébként is ott a percdíj, meg a másik hívást is fogadni kell, – már jelez a füledben, hogy ott van.

Azt hiszed, arról akarok beszélni, milyen hajszás az élet. Nem. Az időgazdálkodás etalonja változott, (time management, mondják a menedzserképző prospektusokban), – a mobil csak szemléltető példa: mindent röviden intézni, két szó és le van tudva… Örkény próféta volt: egész életünk egypercesekre esett szét. (Ha valaminek megadjuk a módját, akkor másfél…) Csakhogy a világ nem (nem csak) erre a kulcsra jár: valamikor volt olyan, amivel hosszabb időt kellett tölteni, – érdemes volt elidőzni – és volt olyan, mint le kellett rázni. Most kialakult egy olyan időmenedzsment, ami mindenütt ezt a pillanatrést használja: a gyerek házi feladata, szerető a randin, ügyfél e-mailje, üzleti terv kidolgozása – mind egyperces. Ha több, lelkiismeret-furdalást okoz, vagy mások veszik észre, hogy lassú vagy – a végén állásodba kerül. Nem az a baj, hogy vannak egypercesek, hanem az, hogy általános életstratégia lett belőle: mindig csak így. Csak így lehetsz sikeres. Sőt, az „egyperces” befelé bővíthető: szinkronnal. Amíg vele beszélsz, elintézel egy telcsit, e-mail repül. Máskor is volt ilyen, de most – az újkapitalizmus kemény nyomása alatt – szociálpszichológia nőtt belőle: a hurry sickness, a kapkodás betegség. De mások isszák meg a levét. Amíg fel nem lázadnak…

Mert igaz, hogy ez az egylövetű módszer sikeres, de amúgy vészes stresszforrás: hiszen tudat alatt te is sejted, hogy ez az életstratégia nem alkalmazható mindenütt: van, aki felszólal – feleség, barát – van, aki lenyeli, de végül benned keletkezik egy jókora gubanc, jó ha megúszod egy infarktus-előjellel. Igaz viszont, hogy akik beleszületik, az könnyebben veszi, és csak nevet a totojázó fazonokon, neki pörög a világ. Hogy aztán közben lemarad erről-arról – ami csak kemény időráfordítással élvezhető, (szerezhető meg) – azt csak későn fogja észre venni. (Második válás után, vagy mikor a gyerek kokszosan jön haza…)

A pénz filozófiája

Híres (jó időre elfelejtett) könyv. Benne a szociológus-filozófus Georg Simmel voltaképp a „pénzzel való bánásmód” alapjait írta meg, jó régen, (1900-ban). Azóta többször is radikálisan változott a világ, a kapitalizmus, a polgári társadalom, könyve mégis, hihetetlenül aktuális maradt: mert ma sem tudunk a pénzzel bánni. Tán azért, mert a kapitalizmus minden fordulójánál új szabályok alakulnak, mi meg csak sleppelve kapunk észbe, követjük, amit mondanak, s közben „a pénz filozófiája” mozgat.

A pénz kétféle magatartás-fázist alakít ki. Vagy gyűjtjük, és akkor nem vásárlunk, akkor még a legkisebb bevásárlás is luxusnak tűnik, vagy ránk jön a shoppingolási mánia, költjük a pénzt (szórjuk), ilyenkor nem gyűjtünk, a pénz megszerzését, vagy önértékét is feleslegesnek tartjuk, mert minden áron meg kell még venni ezt, meg azt, hű azt még inkább, nem baj, majd a jövő hónapban, (évben) lespórolom. E két fázis között pendlizünk, mondja Simmel, de szinte prófétaként jelzi a vásárlási láz veszélyes csapdáját is. Azt mondja, – nem szó szerint idézem – hogy a költekezés kéje alapvetően különbözik a tárgyak élvezetétől, az öröm itt a vásárlási aktusból magából adódik, minden tekintet nélkül annak tartalmától, – az élvezet a pénzkiadás pillanatához kapcsolódik. E pillanat izgalma elfedi mind a pénz tárgyszerű kezelését, mind magát a tárgyat is, azt amit a költekező épp vásárol. … És még valami olyasmit tesz hozzá, hogy a shoppingoló a pénzkiadás erős élvezetének kéjét azonban azzal vásárolja meg magának, hogy közben elfecsérel minden más meghatározóbb értéket.

A fogyasztói társadalom felfüggesztette ezt a törvényt, hogy ti. vagy spórolunk, vagy szórjuk a pénzt. Ebben a világban a költekezés parancsa lett az erősebb – de mivel később kapcsoltunk rá erre az áramkörre (bevásárló központ, hipermarket, akciók) más is lett magatartásunk: a pláza-mánia elleplezi, hogy költekezel, hiszen amit ott csinálsz, az életmód és nem vásárlás: ott jó strabancolni, nézelődni, aztán valami szép zacskóval/tasakkal továbbsétálni. Igaz cucc kell, de nem ez a fontos, leülsz enni egy pizzát, vagy egy pofa sört, bowlinggal, szombat van, megengedheted magadnak. Mozi előtt (ugyanott) azért beugrassz, megvenni azt a kütyüt (táskát, garbót, mobilt) amit muszáj. Annyi változott tehát, hogy a költekezési lázat (parancsot) elfedi az embiance, a környezet, mert az nem arról szól, hogy kiénekeljék zsebedből az értéktöbbletet, hanem hogy jól érezd magad. Voltaképp egy wellness-stúdióban vagy, a pénzkiadás láthatatlan diktátum, csak másodlagos effekt. Persze ha látnád a marketing-stratégiákat, más lenne a véleményed, palira vagy véve, de ezt nem látod, (csak Simmel látta): a csapda ugyanaz, csak minden arról szól, hogy megszüntessék a két fázist (spórolni, pénzt keresni – költekezni, vásárolni), helyette egy maradjon: shoppingolj. Nem imperatívusz ez csak csábítás, de az nagyon – nem ragozom, ismered.

Persze tudom, hogy azért neked is vannak spórolási stratégiáid, (de vannak ravasz hitelkonstrukciók is), gürizni is tudsz, de a társadalmi parancs mégis csak úgy szól – reklámtól a külső, belső téren át, a tárgyak nyelvéig – hogy költsd a pénzt. Nem a vásárlásról beszélek, lerágott csont, arról a szociálpszichológiai jelenségről, hogy nem illik megtartani, (régi kifejezéssel: megbecsülni), hanem amint megvan, ki kell adni. Nem benned van a hiba, te csak engedelmeskedsz a pénz filozófiájának, ami jelen esetben az újkapitalizmus szuggesztiója. Ellen tudsz állni, persze, – kell a gyereknek lakás, meg kocsit is kell cserélni, szóval félre kell rakni – de ez az ellenállás képtelen erőfeszítésbe kerül. Vagy önkéntes vakságba. Lehunyt szemmel mész végig a folyosókon, míg eléred a mozit, aztán lesz, ami lesz. A reklám persze utánad nyúl ott is: mert a film maga a reklám, ami ugyan éppen valami thriller, de benned (észrevétlenül) azt a vágyat (is) kelti, hogy ha bele döglesz is, de szerzel egy olyan fürdőszobát (garnitúrát, zakót stb.), mint amit itt látsz…)

Elkalandoztam: lényeg hogy ebben a napi ostromállapotban sehol sem tanítják a pénzzel való bánás szabályait. Amit te tudsz, gyereked nem tudja, családi viharokat okoz egy-egy elhalasztott vásárlás, vagy egy kategorikus „nem”: és hiába magyarázol, hogy miért nem, őt már elkapta a pénz filozófiájának modern változata és örülhetsz, ha nem fog lenézni. (Jó, tudom, előbb utóbb „megveszed” jóindulatát…) Biztos nem így van, de ez a veszély ott ólálkodik körötted és egyszer csak kényelmetlen lesz. (Mondjuk, mikor kiderül, hogy a lakáscsere, amit tovább nem lehet halogatni, s amiről azt hitted, könnyű lesz épp tíz millával több, azaz nem jön össze.) Akkor aztán magyarázhatsz a gyereknek, magadnak, feleségednek. Nyelsz és ha jó fej vagy betanulod Simmelt is, és főképp számolni kezdesz. Mert hogy mindenféle marketing alapfogása, hogy leszoktat a számolásról: ne számolj, csak pár frongász a különbség, különben is kapsz egy bájos ajándékot – ha elhiszed, régen rossz. És akkor még nem szóltam a másik Simmel-i intelemről, hogy ti. ez kényszerneurózis alapjaiban rombolja a többi értékhez való viszonyodat. Kicsit vitt ez a fogalmazás, tudom, (pláne mikor a cinizmus és blazírt magatartást, mint a pénzzel való torz bánásmód következményeit elemzi) – – mégis, tán nem árt, ha fennakadsz rajta egy kicsit.

A pókerben ki kell tenni a pénzt az asztalra, különben nem ér. Nagyban is így: nem procckodásból mutogatják a lóvét, (bankgaranciát, nagy Pajerot, kúriát): az üzleti bizalom megrendült. A kézzelfoghatónak van csak impresszív hatása. Meg a nagy számoknak. A kettő együtt nyer. Ez is új: a nagy számok bűvölete, valamikor még tíz-húsz milliót csodáltad, aztán kétszáz lett az a határ, amire felkapta a fejét a partner, ma egy nullával több. Ma már milliárdok kábítanak el. Mert – mint Pataki Ferenc kimutatta – olyan, mintha csak ki kellene érte nyújtanod a kezed: ott van, könnyen elérhető, nézd hányan, stb. Persze nincs ott, vagy ha igen, régen rossz…

A számok mítosza is része a pénz filozófiájának.

Szakaszhatár

Talán a Millenáris parkban esett le a tantusz. Nem politikáról beszélek ezúttal sem. A srácokról, lányokról, akik ott. Más generáció. Végre világossá vált, ami pedig korábban is kézenfekvő lehetett volna, csak ilyen-olyan családi nosztalgiákból nem láttad, hogy az eltelt tizenegyenéhány évben felnőtt egy másik korosztály, melynek tapasztalati horizontja radikálisan különbözik a tiedtől, feleségedétől, apádról már nem is beszélek. A tinik és felnőttek, kamaszok és idősek, mindig is különböztek egymástól, az adoleszcencia a lázadás kora volt, – ennyiben nincs mit csodálkozni. De itt másról van szó: ők egy másik – az újkapitalizmus – világába születtek, környezetük itt szocializálta őket, tudatos életük azonos ezzel a más kulcsra járó világgal, – már amennyire ez tudatos lehet. Mondjuk, ennek fél-tudatában (netán kábulatában) élnek, legfeljebb csoport elitje tanulja ennek teóriáját. És – mint azt Klaus Hurrelmann szociológus, pubertász-kutató kimutatta – ma már a 14 év körüli korban választanak maguknak világképet, politikai orientációt, életmodellt. Az meg marketing közhely, hogy ők a legjobb vásárlók: minden reklámot elhisznek, (megvesznek) pumpálják szüleiket, hogy még ezt, meg azt vegyék meg nekik, mert az a menő, hisz az megy a tévében is. És nincs apelláta, kitérés, – muszáj… (Már ahol…, de egyre több helyen) Mert ezek másképp kamaszok, mint korábban, s maga az adoleszcencia is tovább tart – olykor a felnőtt korba is átnyúlik. Vagyis arra akarok kilyukadni, hogy soha nem volt még ilyen radikális a különbség apák (anyák) és gyerekeik között.

Mellesleg új osztálykülönbség van kialakulóban: egyfelől vannak azok, akik elhiszik, amit a tévében látnak, – akik palira vehetők, – másfelől vannak, akik kikapcsolják, nem dőlnek be, röhögnek a palira vettek tömegén. (Jó üzlet, kétségtelen. Már annak, akinél cseng a pénztárgép…) És ez az osztálykülönbség végig halad az egész társadalmon: értelmiségiek közt is akad, aki fel sem néz a magazinból, élvezi a showműsort (és az azt kísérő pletyka-reklámot), és proli is akad, aki tudja, hogy átverésre (palifogásra) megy az egész. Az egyik kikapcs, és felfedezi a hobbit, vagy az olvasást, – a másik a tévéműsort, komputer-játékokat, s lesz belőle adiktológiai eset. Ez az osztálykülönbség szélesebb, mint az a generációs vita, ami ránk köszöntött, de a szakadékot valahol ezen a térképen kell elhelyezni. Eufémizmus ugyanis, hogy a marketing célközönsége elsősorban a tizennégy-huszonnégy közötti generáció. A tétel valójában azt jelenti, hogy ezt a korcsportot lehet igazán palira venni. (Mint Szilági Ákos e lapban kimutatta: mindegy, hogy piacilag vagy politikailag…) Ők gyorsabban tapadnak a légyfogóra (média, reklám, trend, peer-gorup stb.) Beleszülettek, nekik úgy tűnik ez A VILÁG, s ezen kívül nincs is más. Erre ébredtek. De ez az új világra-ébredés elkerülte a szülők, a társadalom, iskola stb. figyelmét. Te is azt hitted, minden úgy van, a hogy a te korodban, kicsit kitombolja magát, aztán… („Még ezt a Nike-t megveszem negyvenezerért aztán úgyis vége…”) Nem így van, s hogy nem így van, attól szenved ez a posztmodern kor: az egész mai ifjúságszociológia arról szól, hogy képtelen utat találni ehhez a generációhoz. Rosszul mondom: ezer féle találgatás van, – megértés kevés. (Ld. pl. Horst W. Opaschowski: Generation@ 1999. c. könyvét: a tanácstalanság dokumentumgyűjteménye.)

Nem az erfurti – és a hozzá hasonló amerikai – tragédiákra gondolok, azok határesetek – fontosabb a nagy egész: az a tanácstalanság, amivel a köznapi viselkedés-, gondolkozás-, ízléskultúra gikszereit nézed, ahol tehetetlenül állsz te is, a tanár is, szociológus is. („Mit kezdjek olyan szülőkkel, akik még egy videomagnót se tudnak beprogramozni, pláne nem egy site-ot megnyitni…?”) A bennünket elválasztó vonal azért más, mint a korábbi generation gap, mert egy sor panelből áll, ami aztán a fejükben egymásra rakódik, és együtt teremt kommunikációs zavart: nem tudsz átnyúlni a köztetek emelkedő falon. Mert több rétege is van, s egyre vastagabb, keményebb: a vadkapitalizmus etikettje, a digitális kor ujjgyakorlata, a médiaforradalom vívmányai, valamint a politikai-nyelvi kultúra robbanása – mindez együtt majdnem áttörhetetlen. S ha nem vigyázol, egyszer csak azt érzed, hogy le vagy nullázva.

*

Azért ne add fel, a fal áttörhető. Ez is csak olyan ködösítés, mint a többi. Ám időigényes (ld. fent), és meg kell találni a hozzá vezető az utat, ami mindenkinél más. Bölcs mondás, én is úgy tanultam egy tanár kollégámtól.

(2008)