Küng, a lázadó teológus

Hans Küng nem akárki. Világhírű katolikus teológus, könyveinek némelyike besztszeller, (Existiert Gott? 1995), ő maga pedig lázadó az egyházon belül, annyira, hogy II. János Pál eltiltotta az oktatásától, mert nem fogadta el a pápai csalhatatlanság dogmát (őrültségnek tartotta…) Ezen kívül persze egyéb frivol okossággal is bosszantotta főnökeit: kiállt az abortusz joga mellett, fellépett a cölibátus ellen, az anglikán egyházi elismeréséért. Nehéz ember. Küng ugyanis a hit dolgaival foglalkozik, és az intézményt, hierarchiát – meg a pápai centralizmus – utálja, nem ügyel a totális önalávetés parancsaira.

Ami másképp szólva kemény egyházkritikát jelent: Küng ugyanis a hívők közösségét tartja elsőbbre, ennek erejében hisz, pontosabban az alulról építkező – és nem felsőség által vezetett (elnyomott) egyházat tartja elevennek, szellemileg újjáépítendőnek. Ő alapította az Initiative Kirche (egyházi kezdeményezés) elnevezésű mozgalmat – ami széles kiterjedésű diák- meg kritikus hivő mozgolódás lett, – 2003-ben ők adtak ki egy kiáltványt, miszerint jobb lenne, ha a mostani pápa rehabilitálná a hetvenöt éves teológust. Ratzinger nemrég fogadta is őt, habár Küng kizárásában – annak idején – jelentős szerepe volt. (Viszont az is igaz, hogy Tübingenben – mint teológia hallgatók – jóban voltak…) Lehet, hogy ez az olvadás kezdete? Hogy aztán ez valójában mit jelent, azt csak az idő fogja eldönteni.

„A katolikus egyház rövid története” is azért izgalmas, mert e históriának szinte minden állomásán a hivatalos felfogás (azaz tévedés, hamisítás, hazugság) lerakódásait vakarja le a múltról. Már csak azért is, mert Küng – a történész – szemében az őskeresztények, meg a kora-keresztény közösségek jelentik az ideált: akkor még nem volt a jónéptől elszakadt főnökség, az egyház minden funkcióját a közösség tagjai látták el. Küng elméletileg is cáfolja, hogy a püspöki fennhatóság, és még inkább a pápai hatalom bibliai eredetű lenne. Nem volt az: a bizánci, s főképp a római püspökök jóval az Újtestamentumi idők után harcolták ki ezt a jogot, és szép lassan fölébe nőttek a közösségeknek: hitbéli ügyintézésből így lett hatalmi pozíció, világpolitikai státus.

Kicsit persze kelet-európai módon olvasom ezt a történetet, igaz, Küng maga is hivatkozik a „rendszerváltás” hatalmi vákuumjára, meg a párhuzamra, szóval a mi váltásunk atmoszférája igencsak hasonlít a Római Birodalom összeomlásának anarchiájára, valamint a római egyházhatalom gründolására. Ugyanis, mikor a Birodalom összedől, akkor jött el a püspökök ideje: a zűrzavarban két húzással kerülnek előnybe: Leszakadnak Bizáncról, és a pápaság hatalmának gyors kiterjesztésével felszámolják az őskeresztény, vagy bibliai értékeket. Mert Róma csak ekkor, ebben a hatalmi vákuumban halászta el Bizánctól a „főközpont” jogát – amiről az első századokban szó sem volt, – a római püspök egy volt a sok provincia tisztségviselői között. Aztán egyenrangú, majd az „igazi” – szemben Bizánccal.

Az elnyomottak vallásából hipp-hopp államvallás lett, azaz új időszámítás kezdődik, és ezután az lesz érvényes, amit Nagy Konstantin alatt lefektetnek, amiről e pár évszázadban írás, meg zsinati döntés születik – akármit is mondtak/hittek korábban… (Elősegítésére a Bibliát is átírják, mint ahogy a homoúziosz fogalmát is csak később rakták bele, Konstantin parancsára –kellett a gyors váltáshoz. „Micsoda fordulat! Az üldözött egyház alig néhány évszázad múltán üldöző egyház lesz. Ellensége, az eretnekek, egyúttal a birodalom ellenségei is, akikre a megfelelő büntetés vár. Először fordul elő, hogy a hit eltérő felfogása miatt keresztény gyilkol keresztényt. Ez következett be 385-ben Trierben. A laikus hispán prédikátort, a lelkes aszkéta Priscillianust hat társával együtt eretnekség miatt kivégzik. És ez hamar megszokottá válik.”

Hatalmi építkezések, intézményesülés, parancsuralmi módszerek – nem sok köze volt mindahhoz, ami a Bibliában (ld. pl. Hegyi beszéd) található. Igaz, másfelől az egyház ilyen jellegű bebetonozása nélkül – vagyis az „egy a parancs, egy a végrehajtás” monolit struktúrája nélkül – nem igen tudta volna megállni a helyét a koraközépkor hatalmi csatáiban. Csak nagy árat fizetett érte: az egyház elvesztette élő – lélekvezető, közösség-barát, népközeli – jellegét.

A könyv igazi csemegéje a korai egyház teoretikusainak vitája. Ha az egyik félnek sikerül bebizonyítani (?), hogy a másiknak nincs igaza, azt valamilyen zsinat lehurrogja, – kiközösíti, rosszabb esetbe meg öli. (Egy-egy ilyen „vita” van olyan abszurd, mint később a Buharin per…) Így kezdődik az új időszámítás. Az eretnekek között pedig volt egy pár jó fej – Küng szanzsen felsőfokban beszél, pl. Origenészről (a VII sz. óta eretnek) aki egyesítette a görög filozófiai hagyományt, meg a katolikus teológia addig kialakult tételeit, a hitet és tudást – és hogy ez milyen nagyszerű volt – szóval illetlenkedik. De félelmetes, amit Szent Ágostonról ír: a nyugati egyház legmélyebb filozófusa, (pszichológusa) – ugyanakkor azonban a térítés ügyében mégis csak a kényszerítés mellé áll: „kényszeríts bejönni mindenkit” fordítja erőszakosabbra latinul az eredetit, „Szent Ágoston tehát, aki oly meggyőzősen beszélt az isteni és emberi szeretetről, aki Istent úgy határozza meg, mint aki maga a szeretet, ilyeténképpen fatális módon évszázadokra a kényszertérítés, az inkvizíció és mindenféle elhajlók elleni szent háború – – ami a keresztény Keleten ebben a formában nem lelhető föl – teológiai igazolását adó koronatanúja lesz.” További hiba ezen a „szentképen”, hogy tőle származik Ádám szexualizálása, sőt az eredendő bűn fogalmának kiterjesztése, mert „a libido fatális kárhoztatásához” járul hozzá. (Máig szenvedjük következményeit: szeretkezni csak rossz lelkiismerettel szabad…)

A későbbi – középkori, újkori – egyházhatalom leírásában szinte viszontlátatjuk Küng sorsát: a felvilágosodás szellemi nyomása ugyan megszünteti az inkvizíciót, de az „más néven (Sanctum Officium – Hittani Kongregáció), tovább működik, méghozzá a középkori alapelvek szerint: az aktákban nem lehet betekinteni, a vádló és a bíró ugyanaz, független bírósághoz való fellebbezés kizárt illetve fölösleges. Ugyanis nem az igazság kiderítése a cél, hanem az, hogy a vádlott alávesse magát a római tanításnak, ami mindenkor azonos az igazsággal. Röviden, az egyházzal szemben engedelmesség a cél a máig érvényes formulának megfelelően.”

Azt élvezem, hogy történet elmondásában a könyv tele van modern gondokkal és utalásokkal. Ilyen kis gyöngyszem, pl. az, amit a nők elnyomásáról és annak hierarchikus okairól ír. Kezdetben voltak női papok, sőt püspökök. Aztán ezeket felszámolták. „Sajnálatos módon épp a hierarchikus struktúrák térnyerése gátolta és gátolja ma is a nők igazi emancipációját. …a kereszténység szélsőségesen szexualitásellenes álláspontra helyezkedik. Szemben mindazzal, ami az ősegyházban szabad és kívánatos volt, teológusok és püspökök végtelen sora vallja a nők kisebbrendűségét, és követelik a nőknek az egyházi hivatalból való kizárását.” Háát, nem mondom, a felsőségnek van miért bosszankodni e lázadó teológián.

A modernitás megerősödésével ismét jön egy rémes, mit mondjak, reakciós fordulat: Ez az I. Vatikáni Zsinat, (1870), amelyen Róma számos egyházi méltóság, ország, és mozgalom tiltakozása ellenére keresztül erőlteti a pápai csalhatatlanság dogmáját. Azaz formálisan betetőzi a Vatikán abszolút hatalmát. Csakhogy szellemi-lelki értelemben ez a katolikus eszme megroppanását jelentette. Legalábbis Küng innen számítja az egyház hanyatlását. „Nem tudom, hogy a teológus Karl Rahner, mennyire gondolt bele a bírálatának mélységesen mély értelmébe, amikor ezt mondta: „Jézus ebből semmit nem értett volna”. Ezért jelentett világtörténelmi fordulatot a II. Vatikáni Zsinat, XXIII Jánossal és reformjaival. Amit aztán – nem sokkal később – szép csendben vissza is vontak, elmismásoltak. Küng, aki részt vett az I. Zsinat előkészítésében, ettől kezdve keményen bírálja a pápai rendszert. „A hagyományosan zsidóellenes Kúria heves ellenállása ellenére a zsinat vége felé végül mégis elfogadják a Nostra aetate nyilatkozatot a világvallásokról. Először szögezi a zsinat szigorú egyértelműséggel, hogy nem terheli kollektív bűnösség az akkori zsidó népet Jézus haláláért, a mait meg végképp nem.” XXIII János már a zsinat indulásakor gyengélkedik, igazán nem tud benne részt venni és el is távozik. (1963.ban hal meg, a Zsinat 1965-ig tart.) A világtörténelmi jelentőségű zsinat után építményét azonnal bontani kezdik, eredményeit feledésre ítélik. Mit vacakolok itt az általános alannyal: az utódok restaurálják a status quo ante-t..

Küng talán ezért olyan szigorú II. János Pál megítélésében. Mint a világtörténelmi zsinat egyik tanácsadója – az „egyház Gorbacsovját” várta, és csalódnia kellett. Ezért aztán kritikusabb a kelletténél: Wojtilát – VI. Pál mellett – a II. Vatikáni Zsinat felszámolásával vádolja – szerinte regnálása alatt a világegyházainak párbeszéde elsinkófálódott, a Vatikán centralizmusa megerősödött, a bázis-egyházak szerepe leértékelődött, a reformokból semmi sem lett. VI. Pál pl. a reform folytatása helyett a cölibátus megerősítésével kezdi – anélkül, hogy kikérné a bíboros-társak véleményét (amiről a zsinat rendelkezett!). Átnyomja a nőtlenség dogmáját – mert Küng szerint az evangéliumokban a papok nőtlensége csak felhívás, egyébként szabad döntés kérdése. XII. János Pál viszont parancsban rögzítette, – „elnyomó törvény” – mondja erről Küng. De nem is ez a baj: a nőtlenségi dogma a papi hivatás utánpótlását csökkenti, mert annyira szembemegy a 20. és 21. század életformájával. A nők jogai tovább csorbultak: a fogamzásgátlás elitélésének fenntartása Küng szerint a túlnépesedéssel küszködő világban – maga a katasztrófa. Emellett Wojtila tovább folytatja a vatikáni re-centralizációt, csak szavakban folyik a világegyházak közeledése, valóságos közeledésről nincs szó. Szóval szerinte a médiálisan vonzó egyházfő a katolikus egyház belső ügyeiben restaurációs munkát végzett, semmi nem mozdult előre, a struktúra demokratizálása visszafordult. Csak egy alulról építkező mozgalom segíthet Vatikán megreformálásában.

(Hans Küng: A katolikus egyház rövid története. Fordította: Liska Péter, Európa könyvkiadó, 288 old. )

Advertisements