Kockáztató társadalom

Amiben élünk. Mert fenntartását és létét a kockázatok termelésének köszönheti. Ami új jelenség. A múlt századig a tudomány és politika külsõ veszélyek ellen folytatott csatákat, a kockázat-társadalom viszont olyan veszélyekkel kénytelen küzdeni, melyeket maga teremtett. Ezzel a paradoxonnal foglalható össze Ulrich Beck A kockázat-társadalom c. könyvnek alaptézise. A mai tudomány, politika, sõt köznapi lét lázasan termeli a bajokat elhárító eszközöket, ám a védekezõ eszközök már gyártásuk során pusztítják a védendõ társadalmi szövetet. (Példasor: fogy a fosszilis energiahordozó – jön az atomreaktor – aztán egyszer csak: Csernobil…)
Modell-példája a tudományos-technikai fejlõdés: a 19.sz-ig a külsõ fenyegetettség (pl. járványok) ellen vívta csatáit, ma már a tudomány önmaga termeli a veszélyt: genetikai módosítás felfedezésével, környezet-szennyezéssel, káros anyag kibocsátással. S mivel ez a kockázat (ill. veszélyl) „belülrõl”, a rendszerbõl magából jön, nehezebb ellene bármit is tenni. Ráadásul az egymással veszekedõ tudományos iskolák, az értelmezések, fél-értelmezések, valamint az e színházból kiábrándult laikusok lázadása fújta el a tudomány tekintélyét, – ma már nincs olyan instancia akinek/aminek szavára hallgatni lehetne. Ez az új modernség?
A politikában is hasonló fordulat ment végbe, a politika, mint olyan elveszíti jelentõségét, mert helyette a gazdasági folyamatok, sõt, az új – társadalom-berendezkedést is alakító tudományos-techikai – változások diktálnak, azok mondják meg, mi legyen. Vagy ha azok nem, akkor a korporációk (szakszervezetek, civil szervezetek) szólnak bele, kezdeményeznek valami mást… A kormány legjobb esetben végrehajtója a tudományos tanácsadók, pressure groupe-ok, tüntetések sugalmazásának (követelésének). Valahol ebben az új világhelyzetben rejlik tán ama morgolódás igazsága, miszerint elmúlt a nagy államférfiak (a Roosevelt-ek, Churchill-ek, De Gaulle-ok) kora, azoké a politikusoké, akik annak idején új profilt tudtak még rajzolni a világnak. Mára leértékelõdött maga politikai szféra, a politikus helyett más formálja a világot, õ legfeljebb az eredményre (utólag) ráüti a stemplit. Mert a korábbi felállásból annyi azért megmaradt, hogy rajta (az állami tisztviselõn) lehet számon kérni az eredményt. Egyébként már az is nagy dolog, ha a politikus megérti, mi is történik, pl. a globális gazdaság trendjeivel, mi van a sifrírozott számai mögött, mit készítenek elõ a multik – egyébként láthatatlan – grémiumaiban. Többnyire nem tudja, mert a döntéshozók névtelenek, nem választotta õket senki. Anonim társulat adja össze azt, ami dönt a világ alakulásáról. És ráadásul ez nem összeesküvés, nem lehet értük valakiket vádolni, – ez a dolgok új rendje. Ez jött le a modernizáció futószalagjáról.
Beck – bár könyvét a Berlini Fal leomlása elõtt írta, – már azt is tudta, hogy a pártok mögül eltûnik a „biztos választói tábor”, hogy a nagy politikai erõk közötti választási harc kimenetele olykor a véletlenen múlik, de azt is, hogy civil mozgalmak, protestálók, – ez a látszólagos anarchia – pozitív módon befolyásolhatják a demokratizálódást. Mert a parlamentáris demokratizmusban mindig is benne volt az a monarchikus elv, hogy a szavazókat négyévente egyszer megkérdezve a ciklus alatt egyeduralkodó módon is lehet kormányozni. Illetve: lehetett, – mondja Beck, tán utópisztikusan – most az „új modernitás” ennek a monarchisztikus politikacsinálásnak véget fog vetni. Mert „a demokratikus jogok érvényesülése nyomán kiüresedik a politika tekintélyelvû felfogása. A demokratizálódás azt jelenti, hogy a politika mintegy önmagát fosztja meg hatalmától. Minden esetre a beleszólási jogok, ellenõrzési módok és ellenállás lehetõségek önalakulása megy végbe.” Ez egy más világ.
Alcíme szerint „egy másik modernitás” szerkezetét kutatja, de nem a divatos (lejáratott) posztmodern „bármi elmegy” alapján, hanem szociológusként reagálva arra, ami történõben van. Könyve koncepciójának legmélyén az a felismerés bujkál, hogy a kockázat és veszély jóval közelebb áll egymáshoz, mint ahogy azt a „rizikó-menedzsment” és testvér-üzletei elképzelik. Ott ugyanis a kockázat a „tuti” és a „bukás” közötti valószínûség-eloszlás, míg Becknél a rizikó a már bekövetkezett és állandóan termelõdõ veszélyeztetettség állapota. Nem lehet vele úgy kalkulálni, ahogy a „risk management” gondolja: azok az eszközök, melyekkel „bemérnénk” ill. kezelnék a kockázatot, maguk is termelik a rizikót. Ez nem szójáték, ugyanis a mai ipari társadalom ebbõl él: a kockázat„a gazdasági fellendülés elsõrendû tényezõje. … Az ipari rendszer hasznot húz az általa létrehozott visszásságokból. A kockázatoknak leküzdésükkel együtt kell növekedniük. Nem szabad okaikat, forrásaikat megszüntetni. Mindennek a kockázatok kozmetikázása keretei között kell végbemennie: csomagolás, tüneti károsanyag-csökkentés, tisztító szûrõk beépítése a szennyezés forrásainak megtartása mellett.” Leleplezés?
S végül egy szinte tragikus ellentmondásról. Közhely, hogy a mobilitás valami a munkaerõpiacon kivívható elõnyös helyzet kulcsa az iskolázottság. Csakhogy – mondja Beck – ez a feltétel ugyan kötelezõ lett, ám a bizonyítvány birtoklása, tehát a magasan kvalifikált tudás nem elegendõ: a fejlett ipari társadalmat egyre inkább a túlképzés jellemzi, magyarán: nem képes a friss diplomásokat a megszerzett tudásnak megfelelõ szinten alkalmazni. Valami speciálissal is kell rendelkezned, vagy ha az nincs, akkor rámenõs fellépés, könyöklés stb. is kell – különben éhen halhatsz, bár két diplomád is van. Amikor Beck ezt a pillanatfotót készítette, még volt egérút. Mi most haladunk egy ilyen állapot felé, de már most jó tudni, hogy az áttanulás, a flexibilitás, a könyöklés, az önmarketing képessége, a piac igényeinek bemérése mind része annak, hogy legyen állásod. A tudás társadalma reprodukálja a mindenki harcát mindenki ellen. De azért jobb nyelvvel, diplomával, szakmai tudással állni a startvonalhoz. Igaz, nélküle oda se engednek.
Út egy másik modernségbe, – mondja az alcím. Hát én nem látom azt a másikat. Illetve, csak azt, hogy az is ugyanolyan: mindent kifacsar az egyénbõl, természetbõl, közösségbõl. Más, de nem jobb. A világjavulás – elmarad.

(Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernségbe.)

Advertisements