Kép és csók – avagy menekülés az erotikától

Azt mondják a szakértők, hogy a társadalom egyre nagyobb hányada menekül a társas kapcsolatokból, sőt fordul el a másik testétől, egyáltalán ettől az egész izétől, mondjuk a szerelmi karusszeltől, miközben ahová fordulok, mindenünnen csak testek néznek vissza: hirdetésekről, képeslapok címoldaláról, filmekről, a későesti tévéből. Hogy kinyögjem végre: szóval egyre kevesebbet teker a társadalom. Mondják a szakértők. A tézis a dolog természeténél fogva nehezen bizonyítható, empirikus “felvételeknek” magánszféra szentsége szab határt. A szociálpszichológiának (hogy a többit ne említsem) azonban ide valahogy mégis könnyebb bekukkantania, mert az emberek szeretnek erről a témáról beszélni. Arról nevezetesen, hogy jobb egyedül, hogy a másik mindig egy csomó teherrel jár, nem éri meg, időigényes bíbelődés; hogy a vége valahogy mindig a frusztráció lesz. (Hogy aztán tényleg így van-e, és ennyire, – azt nem lehet tudni. Tény, hogy most ez a legújabb szociológiai-pszihológiai mánia…)

A nyugat-európai szakértők, ill. e témakör ottani irodalma statisztikai adatokkal dokumentálja a “libidó” rohamos csökkenését — mindkét nem esetében: a 18-26 év közöttiek később kezdik el szerelmi életüket, ami ráadásul kevésbé viharos, (szenvedélyes), mint egy-két generációval korábban; a 30 év körüliek, immár házasságban, egyre gyakrabban csalódottak már az első évek során. Hogy gyakrabban válnak, mint korábban, azt eddig is tudtuk, de hogy egyedül maradnak a válás után az új jelenség. Ha nem válnak el, akkor meg mussz-feladatnak tekintik az ágybéli tornákat, amennyire lehet ritkítják az alkalmakat. Az egészben talán a legfurcsább és egyben leginkább meghökkentő felfedezés, hogy mind a házasok mind a házasságból már kikerültek számára jobban esik a dolog, ha egyedül lehetnek a kéjjel és nem zavarja őket partner. Mit kerteljek: a felmérések arra az eredményre bukkantak, hogy a megkérdezettek jelentős hányada számára (fiuk-lányok között alig szignifikáns különbséggel)jobb masturbálni – egyszerűbb, és nem macerás… Ami azért meghökkentő eredmény, még az erotikától való menekülés címszó alatt is. 

A szociológusoknak egyre inkább az a meggyőződése, hogy ezúttal egy hosszabb, korábban indult és tovább tartó trendről van szó, így ezt a kiábrándulás-jelenséget ma már nem lehet csak az AIDS-frászra kenni. Ezt a fejleményt a modern kulturális környezet hozta magával: többek között a mindennapok át-erotizálása, hogy mindenütt csak meztelen testrészekbe ütközünk, hogy – látszólag – minden erről szól, mikor pedig épp ellenkezőleg. Gondoljunk csak bele abba a szerencsétlen pszichébe. Csodálatos nőket lát, ám ahelyett, hogy ezeket kapná meg, egy szappant kell vennie az illatszerboltban: az erotikus vízió egy szappanhoz kötődik. A mai embert a frusztrációra kondicionálják: arra, hogy egy klassz nőről (férfiról) a legfeljebb egy hónaljspray vagy egy motorbicikli jusson eszébe. És közben azt várják el tőle, hogy hús-vér testekért lelkesedjen, — mikor hevülését szappanra, sprayre, motorbiciklire dresszírozták

A vizualitás terén itt következett be az elmúlt évek talán legfontosabb fordulata: a képfantázia ma már nem a filmsztárokhoz, hanem a szuper-modellekhez kötődik, a légies-megfoghatatlan cover girl-ökhöz, Naomi Cambell-hez, Cindy Crawford-hoz, Claudia Schiffer-hez és a többiekhez. Még pár éve a képeslapok címlapján — meg pletykarovatában — híres színésznők szerepeltek, tegnap óta viszont már csak top-modellek, ezek a csodálatos lányok, ezek a fotogén asztrállények, akiknek arca (ritkábban: teste) van hivatva betölteni a női és férfi fantázia világát: a nőkét, mert mindenki modell szeretne lenni, még a teltkarcsú háziasszony is, a férfiakét, mert ezek az arcok valami minden eddiginél magasabbrendű valamit ígérnek és ugyanakkor az elérhetetlenségbe vannak becsomagolva. (A szuper modellek nem azonosak a WC-frissítőt vagy láberősítőt hirdető test-kellékekkel — a nagymenőknek tilos ilyen alantas cikkek reklámozására szerződni, aurájukat épp a megközelíthetetlenség, a köznapok felettiség gerjeszti.) Bár pontosan nem tudom, hogy egy Crawford-arc miért képes jobban beletúrni az álmok világába, mint Kim Basinger-é, mégis így alakult életünk: velük élünk. 

Szóval, ahogy én látom, itt a nagy paradigma-váltás a képkultúrában:a filmsztár, annak idején, hozta magával azoknak a moziknak mese-világát, melyekben híressé lett, ezért egy sajátos narratíva és vele egy meghatározott életérzés megtestesítője is lehetett. Ma viszont a modell-arc nem kötődik narratívhoz, — mitológiáját maga teremti meg, jelenbeliségével (holnap már más lesz a menő!) és talányával.Azzal, hogy nem tudhatod, miért épp ő az ügyeletes szépség. 

Emellett a filmszínészekkel azonosulhattál: az arc, és sors összefüggött, ha ő szerelmes lett, nem irigykedtél rá, mert kicsit téged is helyettesített. A modell más: vele nem lehet azonosulni – annyira feletted áll, más égitesten él, – mondhatnám annyira megfagyaszt, hogy elszáll a libidód… A képi világ eme átalakulásával visszájára fordult a csábítás: vonzás helyett taszítás lett belőle.

Apropó modellek:anorexiás testek, (180-as magasság, 45 kilós testsúly és 40-es cipőméret) és csodálatos arcok – a kettő együtt nem éppen erotikus apeal. Mert,bár pompásan összeillik, mégis mást ígér az arc és másról beszél a test — ez utóbbi csak a design-ruhákban, a kifutón mutat. (Más a helyzet, a fürdőruha-defilén, ott van minden, ami kell.) Ezek a csodálatos nők voltaképp asztráltestek, történet nélküli kerubok, róluk álmodozni — maga az impotencia. Talán mert ez a fajta szépség nem azonos az attraktivitással: a tekintetet vonzza — a testet taszítja, legalábbis azt a távolságot hangsúlyozza, ami a mi kis kreclinket elválasztja az asztráltestektől: ezek a dezerotizált szépségek lefegyverzik a nézőt. A látvány és a jelenbeliség, a vizualitás és élmény végzetesen szétválasztódott ebben a mai kép-kultúrában.

Lehet, hogy itt a bibi: a néző bámulja ezeket a csodálatos nőket, és egy idő után úgy érzi, innen valahogy fényévnyire van az az erotikus tapasztalat, amiben él: állandóan nógatják, hogy neked is lehet ilyen s közben nap mint kiderül, hogy épp ellenkezőleg. Olyan ez, mint egy ördögi összeesküvés: középkorú hölgyek, mondjuk a Vogue szerkesztői szobájában egy nap elhatározzák, hogy mától kezdve némi mellbőség is lehet a kifutón, de csak vágott szemekkel — és az új figurát “meg is csinálják”, azaz biztosítják előkelőségét, megterveztetik aróla szóló pletykákat, kijelölik azt a kört, ahol megjelenhet, és start. Aztán másnap az egész világnak ezért kell lelkesednie: a plasztikai sebészek várótermében csupa olyan lány ül, aki vágott szeműre akarja magát átoperáltatni, némi mellbőséggel. (A szerencsétlenek nem tudják, hogy ebből a típusból csak egyetlen egy kell…) És ettől kezdve a dolog majdnem olyan, mint a McDonalds “palizab”-ja (Esterházy). Előregyártott és uniformitásában “különleges”. (Más kérdés, hogy pár hónap múltán más figurára fognak gondolni a Vogue említett szobájában és akkor helycsere…)Nem véletlen, hogy ezek a modellek nem kerülnek fel a kamionok, vagy autószerelők feje fölé pin up girl-öknek…Tőlük nem indul be az erotikus fantázia…

Még egy kicsit a szuper-girl-öknél: egy-egy ilyen modell napidíja 15-25 ezer dollár. Persze csak a kiválasztott húsz-harminc számára, a többiek beérik pár százzal is. Namármost az történt, hogy megpróbálták ezt az árat letörni: végül is ezek a lányok nem csinálnak semmit, – mondták – csak öltözködnek, sétálnak a kifutón és annyi. Ezért aztán egy new york-i bemutatón kaptak 750 dollárt, elég nekik annyi is. Csakhogy kiderült, a szuper-design így nem adható el: nem a lányok fognak fellázadni, hanem a vásárlók maradnak el. Csak akkor jönnek, ha tudják, hogy ezek ott kifutón irtózatosan sokat keresnek, akkor viszont lehet valami azokban a cégekben is, akik futtatják őket. Így aztán visszaállt az eredeti értékrend, és az ügynökségek továbbra is perkálják a milliókat. 

Ezt a tanmesét csak azért említem, mert ezeknek az asztráltesteknek mitológiájához a pénz illata is hozzátartozik: a pénz teremti meg az elérhetetlenség auráját. A sok pénzé. De ugyanez teszi szinte androgynné ezeket a testeket, veszi el erotikus vonzerejüket – nemcsak túl szépek, de el is szálltak az erotika feletti régiókba — csak az újságokban számítanak az álmok asszonyainak,a földi halandó egyszerűen elfelejti nemüket is. (Amit a szupermodellek azzal ellensúlyoznak, hogy kikapják a legnagyobb sztárokat — régen Karajánt, ma mondjuk Richard Gere-t.) 

A dezerotizálódott atmoszférához természetesen más tényezők is hozzájárultak. Ma már látszik, hogy az un. szexuális forradalom idején túl sok volt a pusztán technikai tréning: a népeknek bedumálták, hogy csak el kell sajátítani a különböző bukfenceket, Káma Szutrától a “Tanuljunk könnyen gyorsan…” kézikönyvig, aztán kiderült, hogy a dolog így nem működik, mert a szerelem több, mint technika, — de ki mer ma már szerelemről beszélni?.

Mintha a képi kasztráció áldozatai lennénk.

Mert ebben a mai kép-mitológiában egy jó numerához legalábbis jégcsákány és vér szükségeltetik. (ld. az Elemi ösztön alaphelyzetét, s mellé Sharon Stone csodálatos testét…) Ez a képegyüttes sokféle variánsban ismétlődik a mozikban, és emígy sokszorosítvaegy rontott erotikus atmoszférát teremt. Nem is szólva az asztráltestek steril szépségének és a pornóképek hús-szuggesztiójánakpolarizálódásáról. Ki találja meg itt a helyét? Mert közben aszociálpszichológia nem veszi észre, hogy mikor a Júlia-füzetek egy-egy új száma megjelenik, a villamos (női) olvasó-klubnak látszik: a romantika-igény, vagy az érzelmekre való kiéhezettség valahogy mindig felbukkan e hamis szélsőségek között.

Szóval arra akarok kilyukadni, hogy valahogy elromlott az egész. A szerelem (plusz erotika, plusz szexualitás) sajátos én-transzcendencia: ki kell lépni önmagunkból, átmerészkedni a másik énjébe (nemcsak testébe), ami korántsem veszélyek nélküli vállalkozás, főképp, ha az Én nem elég szilárd, ha identitásával bajok vannak. Ugyanakkor klasszikus közhely. hogy ez a kilépés és átmerészkedés meg is erősítheti az Én-t, épp a Másik segítségével formálódhat az egyén “valakivé”,hogy tehát ez az öntranszformáció is része a szerelmi élvezetnek. Ám mivel ez a játék kétesélyes, bukni is lehet, (és macerával jár) ezért úgy tűnik hogy az ezredvég embere egyre kevésbé vevő erre a kalandra. (Bár ismétlem: elsősorban a nyugati féltekén: nálunk ez még – úgy ahogy — megy, bár a “képömlés” itt is előbb-utóbb bekeríti a nézőt, azaz megzavarja libidóját...)

Mert a titok (köznapi nyelven a szégyenérzet által lefedett dolgok) hozzátartoznak az erotikához és meg a kéjhez: régi bölcsesség (amit most Hans Peter Duerrr német szociológus Obszönität und Gewalt c. könyvében ismét bevezetett), hogy a mindent megmutatás kevésbé vonzó (izgató), mint a rejtés/látni engedés paradox gesztusa. A titokzatos “tárgy” nélkül talán nem is működik a vágy: nincs mit feltárnia, lekűzdenie, megszereznie. És a képvilág ezt a tabut törte meg, aminek előbb felszabadító hatása volt, mára viszont itt a telítődés és frusztráció.

De az is lehet, hogy mindez csak az időháztartásunk felborulásából következik: ebben a rohanó világban nincs idő “elidőzni” egy érzésnél, — még a kéjnél sem. Ráadásul a képek újabb és újabb rafinériával bombáznak, azzal a lábjegyzettel, hogy amit mutatnak, azt okvetlenül ki kell próbálni(“MOST!”), mert csak úgy és csak akkor jó, ha most és úgy ahogy sugalmazzák. És máris elveszett az egyszeriség varázsa, ami az egészet éltetné.

Közben még egyedül sem érezheted magad, mert a sarki plakátról, az asztalról, melyen a friss magazin hever, majdhogy nem az ágyból — figyelnek, NÉZNEK — az éppen menő cover girl hív, netán a legújabb filmből céloz meg egy vágytól fűtött tekintet (vagy izomkötegeiből valahogy kivicsorító body-builder). Néz, és mosolyog: nehogy azt hidd, hogy olyan jó neked: míg veled ez történik, annyi minden hagysz ki, ami után pedig rohannod kellene. Nem igen fészkelheted be magad a szerelem, (vagy a kéj) buborékjába. Hacsak nem teszel az egészre. Nem lesz könnyű, de ez az egyetlen egérút.

Nem lesz könnyű, mert mára már mindkettőtöknek bedumálták, hogy így nem jó egyáltalán: te ne kezdeményezz, te meg ne viszonozz, mert ez csak a férfi-dominancia (női alávetettség) forgatókönyvét követné. De az sem jó, ha te, mint lány elkapod azt a srácot, mert vedd tudomásul, hogy nem függesz tőle, nincs rá szükséged. Szóval: üljetek le, beszéljétek meg, tárgyaljátok ki. (Addig, míg a vágy éskívánság végképp el nem párolog. Még jó. ha haverok maradtok és meg nem utáljátok egymást egy életre…) Hál’ istennek, — nálunk – ma még, (meddig?) – ez a konfliktus úgy oldódik meg, hogy valamelyiküknél átszakad a gát, azaz nem engedelmeskednek ezeknek a divatos tanácsoknak és — durr. Netán még arra is képesek, hogy szerelmesek legyenek egymásba.

És ekkor jött a korszellem és mikroelektronika találkozása: megszületett a SexCyberspace, a virtual reality-nek az a ketyeréje, ami pontosan tudja szimulálni a partnereket: a sisakra szerelt szemüvegen látod “őt”, kesztyűddel meg is foghatod “testét”, érezheted bőre finom pihéit, hajlatait, (természetesen rá vagy kötve egy komputerre, csupa drót a szobád). De ez semmi: hogy teljes legyen az élmény, befogadhatod, ill. behatolhatsz – mert férfi és női variáns egyaránt kapható. A program itt is előregyártott, azzal a különbséggel, hogy itt már nincs szükség igazi partnerre, el lehet merülni a turbóban.

Hogy aztán el fog-e terjedni ez az őrület, netán “alternatív” megoldásként, (és jó üzletként) fog-e szerepelni, az csak a jövő zenéje. De azért még elképzelni is rémes, hogy valaki inkább otthagyja anyut a randin, mert otthon várja a cyberspace legújabb disc-je…

J

Abbahagyom: az egész olyan, mint egy rossz vicc.

Advertisements