Idő-éhség és üresség

Pár hete – ha jól tudom, – először fordult elő, hogy néhány nagymenő menedzser visszautasította a fizetésemelést. Amúgy évi 24 millió dollárnál tartottak, a cég még rá akart tenni egy tizest. Nem kell, mondták a főnökök, már eddig is halálra dolgozták magukat, – most nyilván többet várnának el tőlük, mivel leépítették az alattuk lévő apparátust, onnan spórolták ki azt a pénzt, amit most kapnának. De a fő érv nem is ez volt: hanem az, hogy pénz helyett minőségi életet szeretnének. Van aki belebetegedett a hajtásba – neve is van: hurry sickness, a rohanás-kór. Mit ér a temérdek pénz, ha nem lehet élni vele? Az a két hét szabi semmi, egyébként meg a „24/7”-nek nevezett beosztásban – huszonnégy órás elérhetőség a hét minden napján, napi háromszáz döntés gyilkos tempó, – nem megy tovább. 

Nem akarom sajnálni őket, van mivel vigasztalódjanak: a világ egy tucatnyi hatalmasságának klubjába tartoznak, – talán még soha nem volt ekkora hatalom egy-egy ember kezében. Csak az a baj, hogy ez a presztízs a végelszámolásnál már nem is olyan nagy cucc. Élni is szeretnénk egy kicsit, nem élvezeteket habzsolni, de mondjuk levegőt kapni. Legyen idő a gyerekekre, olykor esti sétára, netán házaséletre, kertre, s meg valamire, amiért lehet lelkesedni, – persze pénzzel kibélelve. Lehetetlen álom?… Egyébként viszont mi az értelme az egész mókuskeréknek? A hajtás önmagért? Ma már ilyeneket kérdeznek. Annyira, hogy Angliában már klubot is alapítottak, (Nemzeti Munka-Élet Fórum). Egyelőre még nem mentek sokra, – de megjelentek s ez korunk új szimptómája.

Mielőtt tovább mennék, azért hadd írom ide, hogy a pénznek azért van értelme, ez forgatja a világ kerekeit, – azt is tudom, hogy kellemes is, sőt élvezni is lehet. Sőt ma már a „mókuskerék”-életforma önmagában is presztízs-érték, mert hogy megjelent „stressz-irigység” – aki nem él állandó stresszben, az nem is lehet fontos ember, annak nincs hatalma. Igaz, hogy egy perc ideje sincs a maga számára (más idejéből viszik még az intenzív osztályra is), de irigylendő. Más kérdés, hogy vannak már olyanok is, akik sokat keresnek, mégsem elégíti ki őket. Nos, engem ez a kortünet érdekel.

Most kezd valahogy bekerülni a levegőbe, hogy az életnek más értelme is lehet, mint a pénzkeresés. Pont most, mikor a világ egyik felében, a yuppie kultúrában ez a legerősebb afrodiziákum: a hajtás és pénz. Számomra jelzés értékű John Grisham új regényének fordulata: a világ egyik legjobb krimi-szerzője ugyanis arról ír, hogy egy ügyvédi óriás-cég szuper-tehetsége kiválik a buliból, elege lesz a hajtásból, a pénzből, a mókuskerékből és inkább elmegy hajléktalanoknak jogi tanácsokat adni. (The Streetlawyer, {Az utca ügyvédje}, 1998.) Egyik napról a másikra fáradt bele: körülötte minden rendben van, – csak egyszerűen úgy érzi, az egésznek semmi értelme. Pedig mindenki irigyli, a harmincvalahány éves fiatalember előtt nyitva a karrier, még pár év és partner lehet a cégnél, aztán pedig dőlnek a milliók. És mégse elég neki. Persze, krimiről van szó, más is történik, de a srác fejében ez is megfordul: mi az értelme az egésznek? S ha már a populáris kultúra is felkapta ezt a témát, akkor valaminek kell itt lennie.

Lehet, hogy ehhez az új beállítottsághoz a szórakoztatás átalakulása is hozzájárult: a totális entertainment világa, ahol minden show és dáridó: korábban még elfért benne olykor egy-egy pop-remekmű is, aztán Hollywood – valamikor a 80-as évek elején – váltott, mert rájött, hogy a tévé-korszakkal nem bírja a versenyt: hozta a vér és blődli ászait, mire a televíziós kultúra rátett még egy lapáttal, s beindult az egyre durvább fordulatokat öltő verseny a néző totális szellemi leépítéséért. Ezen túl még az történt, hogy az infotainment – szórakoztatásba csomagolt információ) mellé felküzdötte magát a politainment (a politika, mint szórakoztató műsor) is: az érdekek vitáját lecserélték, most ez is showműsor: dőlj hátra és nézd, hogy ölik egymást a politikusok, jókat röhöghetsz, milyen hülyék, – nem érdemes őket komolyan venni.

Néhány ilyen fordulat elég volt ahhoz hogy korunk elitjének egy része felszisszenjen: ez, így nem élet. A fordulatról a köznyelv árulkodik: az amerikai szlengben megjelent az „idő éhség” és „minőségi idő hajszolása” kifejezés. (Az előbbi fogalmat, Lance Olsen hasonló című siker-könyvének címéből kapta fel az utca.) Mindkettő arról árulkodik, hogy a jobb emberek végzetes csatában álnak az idővel és ma már alaposan megnézik mire költsék azt a keveset, ami adatott. Mert az idő kegyetlen közeg: pénzt, házat, kocsit el lehet veszíteni és vissza lehet szerezni, – az időt azonban csak el lehet veszíteni – és nem lehet visszaszerezni. Az ötven felé ballagók – az un. baby-boomer generáció tagjai, – kezdték érezni először ezt a csapdát, de ma már egyre többen keresik a „minőségi időt”, azt a dimenziót, ami rólad szól, aminek te vagy az ura, de úgy, hogy intenzívebben vagy képes élvezni az életet és magad. Itt persze viták is vannak, az intenzív élet jelszavát hirdetik a yuppie-k is, mert ott aztán egyetlen másodperc félrenézés se lehet: egy rossz gombot nyomsz meg a klaviatúrán, kétszáz milliónak annyi, te megrepülsz a cégtől… A „minőségi időben” utazók nem erre gondolnak, hanem valamire ami feltölt, mint egy akkumulátort, ami nem másokról, – cégről, fizetésről, a főnök feleségéről, vagy az esti piálásról szól, hanem arról, amit csinálsz. Olyan ez, mintha valami bohém, anarchista társaság keveredett volna a Wall Street-i pingvinek közé és csábítaná őket egy kis lazításra. De ennél azért több ez a jelszó: „Te alakítsd élet-mérleged!” – mondják, akik már rájöttek, hogy az élet különben elviselhetetlenül üres-. 

Szóval, megindult a vadászat az értelmesélet után. Mit kell, mit lehet érte tenni? Régen voltak Nagy Eszmék, jó időre úgy látszott segítenek értelmet adni az ember életének – aztán kisült, hogy erről szó sincs, a hívőket – jó esetben – becsapták. Csakhogy miután kihaltak ezek a Nagy Eszmék, mégis csak szegényebbek lettünk, mert még a pót-, vagy látszatértelem is elpárolgott az életből. 

Sebaj, van egérút: a „nem ér a nevem”-játék, azaz hipp-hopp egy másik életet kell találni. Paradox, meg lehetetlen, mégis ez is pálya, hiszen vagy tizenöt éve próbálkoznak vele: negyven vagy negyvenöt éves korig hajtanak, aztán kilépnek a mókuskerékből, – otthagyják a céget, a bankot, a menedzsmentet – és valami egészen mást csinálnak, netán beiratkoznak valami elit egyetemre, algakutatásra adják a fejüket Grönlandnál, vagy csak elköltöznek Montanába farmernek (ott nőtt ki egy pár elit-suburb), egyszóval új életet kreálnak maguknak. Nemcsak átlagemberek játszák ezt partit, állítólag J. D. Salinger, a nagy amerikai író is így váltott: egyetlen sort sem publikál immár harminc éve, nem áll szóba riporterekkel – van neki másik felesége, másik hobbija, másik élete. Az előzővel leszámolt. (Habár: állítólag szekrénye tele van készülő kéziratokkal: egy ideig még a halottnak is nő a körme.) Példája egyébként azt is mutatja, hogy az üresség-félelem már az alkotó-foglalkozásokat is kikezdte: ez se volt korábban. A művész, vagy bárki, aki képes valamit kreálni – élvezhette magát és az élet intenzitását. Azért nem akarok túlozni: ez maradt: a kreatív munka repíti az embert. De felhők, úgy látszik, itt is megjelentek.

Korábban, ha már minden part szakadt, az „új élet” modell legfeljebb odáig fajult, hogy a Mr. Nagymenő lecserélte feleségét, házát, kutyáját. Ma már ez a megoldás kevés, az „idő éhség” rutinjához tartozik: a reggel fél héttől este tízig távol levő férjet legfeljebb három évre bírja elviselni még az új csinibaba is, nem csoda, ha négy öt élettárs elfogy a rohanás-betegségben. (E tünet-együttesnek ma már a fordítottja is rutin: a feleség valami tanácsadócég alelnöke, és nem bírja elviselni hasonló mókuskerékben tipródó – vagy éppen lepkegyűjtő-pepecselő – férjét…) Vagyis a szerelem rég lekerült az egérutak listájáról. Ami helyette maradt, arról inkább ne beszéljünk… Üresség. Amitől egyre nehezebb megszabadulni.

A háklisok időt vesznek – ami ugyan majdnem lehetetlen, de lám pénzért ez is megvalósítható. A vásárolt időn aztán végre azt csinálhatják, amit mindig is akartak. Bár nem árt vigyázni: túl későn nem érdemes, túl korán ugyancsak gázos, – nem árt megkérdezni az életegyensúly-tanácsadókat. Ilyen is van, mindjárt a kötvényrészleg mellett ballra… Aztán mikor minden együtt van, itt is rád tör az üresség-élmény. Ki tudja miért? Ilyenkor jelennek meg a vándorprédikátorok, szekták, milleneumi jósok, a life-style szakértők és pótcselekvések gazdag választékával. öntik le a kuncsaftokat. 

*

A betegség megjelent, Bár feltételezem, hogy egyelőre nem olyan súlyos mint a stressz, ráadásul mondjuk egy indiai gyapotkereskedőnek, vagy francia péknek hiába magyarázna az idő-mérlegek tudós doktora. Maradjunk annyiban, hogy megjelent. A szociológiában Jeremy Rifkin könyvével (Időháború, 1987) indult, aztán Juliet B. Schor már számokkal is előállt (Amerikaiak: agyondolgozva c. könyvében: a mai amerikai középosztály kb. 160 órával dolgozik többet egy évben, ami egy hónap pluszt jelent. A rohanás-kór – empirikus tény lett. (A számokat ugyan vitatják, de az értelmetlen munkateher nő…)

Csakhogy azt mondják, a pörgés csúcsán fog el az üresség-félelem, s ez a felismerés csak most kezdi falni a lelkeket. Ez akárcsak a másik, az idő-éhség, nem egyedi pszichológiai tikk, ebben már az ezredvég fejlett társadalmainak életkerete is ludas. Mert ez a tünet akkor bukkan fel, ha egy társadalom veszít szubsztanciális – lényegi – célokat sugalló erejéből. Sejtelmem szerint ez történik napjainkban. Vigyázat: nem azt mondom, hogy az államnak kellene életcélokat kijelölni, csak arról beszélek, hogy jobb időkben a társadalom dinamikája magával ragadja az embereket is, és a közvetlen egyedi létezésen túlra is irányítja energiáikat. Ilyenkor valóban érezni az élet lüktetését. Olyan ez, mintha megjelenne valami evilági transzcendencia, – Max Weber írta le először ezt a jelenséget, ami nem is olyan bonyolult: gondoljunk arra, milyen lázban égett az ország ‘89 és mondjuk ‘92 között, ma viszont olykor úgy érezhetjük magunkat, mint aki légyfogón ragadt: a ‘90-es évek vége alig-alig tud szolgálni értelmes célgenerátorral. Déja vu: az állóvíz-élmény, megint velünk van… Persze nálunk még istenes a helyzet, lehet spórolni házra, kavarni az üzletben, BMW-t venni, gyerekből zsenit faragni, – bár valami hiányzik az egykori lelkesedésből. A fejlett országok elitjénél mindez már kontúrt is kapott: megjelent az ürességtől való félelem.

 

Advertisements