Használati utasítás

Hol van már megint az a vacak használati utasítás?

Barátom panaszkodik: egyre többször nem tudja, mit kezdjen a gyerekkel, fõnökkel, hitelkonstrukcióval. Lánya hazajön az isibõl, hogy nem jó az a papucscipõ vagy minek hívják, nem elég cool, és különben is, hagyják békében azzal a biosszal, (matekkal) már nem is akar orvos lenni, (bagót keresnek) – akkor meg minek nyúzza magát? Felesége bólogat. Korábban õ szokta elintézni az ilyen ügyeket. Most már képtelen beszélni a fejével. Azt mondja, nem érti. Sem a gyereket, sem a világot.
Olykor én is érzem ezt a tanácstalanságot. Éjjeli szekrényemen Max Frisch Homo faber c. könyve, belõle kell órát tartanom. Kollégám mosolyogva ejti le: „figyelj!, ma nem csinálják a dolgokat, mint régen, hanem telefonálnak, @-jellel kavarnak, kitalálnak és kaszálnak: a csináló embert – amire a könyv címe utal – leváltotta a network ember” (Szóval Max Frisch passzé? Mi lesz az órámon? te jó isten!) Lõnek, de nem egy szappanoperában vagyunk, nem is krimiben, hanem itt az utcánkban, hiába váltanék egy másik csatornára; a szerzõdés aláírása elõtt figyelmeztetnek, hogy az apró betûs passzusokat is olvassam el. Elolvasom, de csak a homály nõ a fejemben, mintha nem magyarul lenne, bár minden szó világos, majdnem értem is, mégis lekapcsolok.
Mikor új gép, (program, ketyere) kerül a házba, kapkodom a fejem, mért nem fut, szól, mûködik stb. Fiam legyint: csak RTFM-probléma. (Read The Fucking Manual – „olvasd el azt kib…ott használati utasítást”.) Sajnos ebben a mai életvilágunkban ennél nagyobb a gond: itt ugyanis nincs használati utasítás. Olyan ez, mintha az élet mikromechanizmusait folyton újakra cserélnék, mi meg keressük a hozzájuk való használati utasítást. Csakhogy a mindenkori legújabbat még nem írták meg, vagy nem fordították le magyarra.

Idõgazdálkodás
Bemelegítõnek: a mobil etikettrõl. Alapszabály: csak röviden, a második mondat után, már jön a „nna”, ami annak a jele, hogy vége, értitek egymást, aztán „sziaszia”: leteszed. Végül is a mobilt erre találták ki: idõt, pénzt, energiát spórol. (Hisz az özönvíz elõtti idõkben épp a telefonnal lopták az idõdet: újratárcsázás, nincs vonal, házon kívül van, most nem kapcsolhatom stb. Fél napod ráment.) De ha már így, akkor röviden, egyébként is ott a percdíj, meg a másik hívást is fogadni kell, – már jelez a füledben, hogy ott van.
 Nem a hajszás életrõl akarok panaszkodni. Hanem arról, hogy az idõgazdálkodás módja változott,  (time management, mondják a menedzserképzõ prospektusokban), – a mobil csak szemléltetõ példat: meg kell tanulni mindent röviden intézni, két szó és le van tudva… Örkény próféta volt: egész életünk egypercesekre esett szét. Valamikor volt olyan, amivel hosszabb idõt kellett tölteni, – érdemes volt elidõzni – és volt olyan, mint le kellett rázni. Most kialakult egy olyan idõmenedzsment, ami mindenütt ezt a pillanatrést használja: a gyerek házi feladata, szeretõ a randin, ügyfél e-mailje, üzleti terv kidolgozása – mind egyperces. Ha több, lelkiismeret-furdalást okoz, vagy mások veszik észre, hogy lassú vagy – a végén állásodba kerül. Nem az a baj, hogy vannak egypercesek, hanem az, hogy általános életstratégia lett belõle. Csak így lehetsz sikeres. Az „egyperces” viszont szinkronnal bõvíthetõ: amíg vele beszélsz, elintézel egy-két e-mail-t. Máskor is volt ilyen, de most – az újkapitalizmus nyomása alatt – szociálpszichológia nõtt belõle: a hurry sickness, a kapkodás betegség. És ez a kór nem is csak téged pusztít: környezeted sérül, õk isszák a levét. Van aki felszólal, – feleség, barát, szeretõ – mások egyszerûen faképnél hagynak. Õrültnek néznek, (de neked nem szólnak…)
 Igaz, hogy aki beleszületik, az könnyebben veszi, és csak nevet a totojázó fazonokon, neki pörög a világ. Hogy aztán közben lemarad errõl-arról – ami csak kemény idõráfordítással élvezhetõ, (szerezhetõ meg) – azt csak késõn fogja észre venni. (Második válás után, vagy mikor a gyerek kokszosan jön haza…) Szóval: honnan tudod meg, mikor, kire, mennyi idõt szabad/kell tölteni? Hogyan kell élni az idõben?

A pénz filozófiája
Híres (jó idõre elfelejtett) könyv. (Nemrég újra kiadták.) Benne a szociológus-filozófus Georg Simmel voltaképp a „pénzzel való bánásmód” alapjait írta meg, jó régen, (1900-ban). Azóta többször is radikálisan változott a világ, a kapitalizmus, a polgári társadalom, könyve mégis aktuális maradt: mert áttételesen bár, de valaminõ használati utasítást is kínált, mert megírta, hogy a pénz milyen magatartást igényel. Tanulságos, mert ma sem tudunk a pénzzel bánni. Igaz, más okok miatt.
Simmel szerint ugyanis a pénz kétféle magatartás-fázist alakít ki. Vagy gyûjtjük, és akkor nem vásárlunk. (Ilyenkor még a legkisebb bevásárlás is bûnös luxusnak tûnik); vagy ránk jön a shoppingolási mánia, költjük a pénzt (szórjuk), ilyenkor viszont egy fillért nem rakunk félre, adóságba verjük magunkat. Egyáltalán, ebben a másik fázisban a pénz megszerzését, vagy önértékét is feleslegesnek tartjuk, mert minden áron meg kell még venni ezt, meg azt, hû azt még inkább; sokba kerül? nem baj, majd a jövõ hónapban, (évben) lespórolom. E két fázis között pendlizünk, mondja Simmel, de szinte prófétaként jelzi a vásárlási láz veszélyes csapdáját is. Azt mondja, – nem szó szerint idézem – hogy a költekezés kéje alapvetõen különbözik a tárgyak élvezetétõl, az öröm itt a vásárlási aktusból adódik, – az élvezet a pénzkiadás pillanatához kapcsolódik, tekintet nélkül annak tartalmára. E pillanat izgalma elfedi mind a pénz tárgyszerû kezelését, mind magát a tárgyat is, azt amit a költekezõ épp vásárol. … És még valami olyasmit tesz hozzá, hogy a shoppingoló a pénzkiadás kéjét azonban azzal vásárolja meg magának, hogy közben elfecsérel minden más, meghatározóbb értéket.
Sok igazság van ebben a diagnózisban, azzal a különbséggel, hogy a fogyasztói társadalom mindent elkövet, hogy felfüggessze ezt a törvényt, hogy ti. vagy spórolunk, vagy szórjuk a pénzt. Ma olyan kulturális környezet alakul, melyben a költekezés parancsa lett az erõsebb, legalábbis a virtuális világában. (Vagyis a valóságban…) Késõn, gyorsan kapcsolódtunk rá erre az áramkörre (bevásárló központ, hipermarket, akciók) és máris drasztikusan más is lett magatartásunk, a pénzhez való viszonyunk: a pláza-mánia elleplezi, hogy költekezel, hiszen amit ott csinálsz, az életmód és nem vásárlás: ott jó strabancolni, nézelõdni, aztán valami szép zacskóval/tasakkal továbbsétálni. Igaz cucc kell, de nem ez a fontos, leülsz enni egy pizzát, vagy iszol egy pofa sört, bowlinggal, szombat van, megengedheted magadnak. Mozi elõtt (ugyanott) azért beugrassz, megvenni azt a kütyüt (táskát, garbót, mobilt) amit muszáj. Annyi változott tehát, hogy a költekezési lázat (parancsot) elfedi az embiance, a környezet, mert az nem arról szól, hogy kiénekeljék zsebedbõl az értéktöbbletet, hanem hogy jól érezd magad. Voltaképp egy wellness-stúdióban vagy, a pénzkiadás virtuális parancsként mûködik, észre sem veszed, hogy ennek engedelmeskedsz.
Itt derül fény arra, mi változott Simmel óta. Ma a hétköznapi kultúra arról akar minden áron meggyõzni, hogy a pénzhez való kétféle viszony helyett, csupán az egyik érvényes és racionális: shoppingolj. A másik (a spórolás) nem látható, ügyelnek rá, hogy kommunikációs melléktéma maradjon.
 Persze tudom, hogy azért neked is vannak spórolási stratégiáid, gürizni is tudsz, de a társadalmi parancs mégis csak úgy szól – reklámtól a külsõ, belsõ téren át, a tárgyak nyelvéig – hogy költsd a pénzt. Nem a vásárlásról beszélek, lerágott csont, hanem arról a szociálpszichológiai jelenségrõl, hogy nem illik megtartani, (régi kifejezéssel: megbecsülni), hanem amint megvan, azonnal ki kell adni. Nem benned van a hiba, te csak engedelmeskedsz a pénz filozófiájának, ami jelen esetben az újkapitalizmus szuggesztiója. Ellen tudsz állni, persze, – a gyereknek lakás kell, kocsit is kell cserélni, szóval félre kell rakni – de ez az ellenállás képtelen erõfeszítésbe kerül. Vagy önkéntes vakságba. Lehunyt szemmel mész végig a pláza függõ-folyosóin, míg eléred a mozit, aztán lesz, ami lesz. A reklám persze utánad nyúl ott is: mert a film maga a reklám, ami ugyan éppen valami thriller, de benned (észrevétlenül) azt a vágyat (is) kelti, hogy ha bele döglesz is, de szerzel egy olyan fürdõszobát (garnitúrát, zakót stb.), mint amit itt látsz…)
 Elkalandoztam: lényeg hogy ebben a napi ostromállapotban sehol sem tanítják a pénzzel való bánás szabályait. Amit te tudsz, gyereked nem tudja, családi viharokat okoz egy-egy elhalasztott vásárlás, vagy egy kategorikus „nem”: és hiába magyarázol, hogy miért nem, õt már elkapta a pénz filozófiájának modern változata és örülhetsz, ha nem fog lenézni.
Persze, elõbb utóbb „megveszed” jóindulatát… Mert nem tudsz már kitérni, vagy nem tudod hogy kell. Csakhogy ez a módszer egyszer csak kényelmetlen lesz. Mondjuk, mikor kiderül, hogy lakáscserét már nem lehet tovább halogatni, s amirõl azt hitted, könnyû lesz, az épp tíz millióval több, azaz nem jön össze. Akkor aztán magyarázhatsz a gyereknek, feleségednek magadnak. Nyelsz, és ha jó fej vagy megtanulsz számolni. Mert hogy mindenféle marketing alapfogása, hogy leszoktat a számolásról: ne számolj, a különbség csak pár forint, különben is kapsz egy bájos ajándékot – ha elhiszed, régen rossz. Tán emlékszel még a 42%-os hozamot ígérõ befektetésre, sokan belebuktak, – pedig egyszerû szorzás-osztás után rájöhettek volna a csalásra. Ez a mai pénzfilozófia arra épít, hogy rosszul tanultad meg a matekot az iskolában. Tudom, legtöbbször bonyodalmas, papír ceruza kell hozzá, meg gondolkozni is kell. Amirõl ez a mai kultúrkörnyezet (reklám, promóciós anyag, divat, ismerõs) egyfolytában lebeszél. Aztán a hitelfelvételnél verheted fejed a falba. Ott már csak a számok beszélnek, ha nem érted, régen rossz.

Szakaszhatár – politikával
 Azzal kezdtem, hogy barátom hadban áll gyerekeivel és a játszma – egyelõre – vesztése áll. Nincs egyedül. Egyre több szülõ nem tud mit kezdeni tizenéves gyerekével. Nincs semmi baj, csak állandó zûrben élnek: nem értik egymást nyelvét, életfilozófiáját, – egyesek már a kezelhetetlenség járványáról beszélnek. A tinik és felnõttek, kamaszok és idõsek, mindig is különböztek egymástól, az adoleszcencia a lázadás kora volt, – ennyiben nincs mit csodálkozni. Ma viszont másról van szó: õk egy másik világba – az újkapitalizmusba születtek, környezetük itt szocializálta õket, tudatos életük azonos ezzel a más kulcsra járó világgal, – már amennyire ez tudatos lehet. Mondjuk, ennek fél-tudatában (netán kábulatában) élnek, legfeljebb csoport elitje tanulja ennek teóriáját. Az meg marketing közhely, hogy õk a legjobb vásárlók: minden reklámot elhisznek, pumpolják szüleiket, hogy még ezt, meg azt vegyék meg nekik, mert az a menõ, hisz az megy a tévében is. És nincs apelláta, kitérés, – muszáj… (Már ahol…, de egyre több helyen) Mert ezek másképp kamaszok, mint korábban, s maga az adoleszcencia is tovább tart – olykor a felnõtt korba is átnyúlik. Tán soha nem volt még ilyen radikális a különbség apák (anyák) és gyerekeik között.
Mellesleg új osztálykülönbség van kialakulóban: egyfelõl vannak azok, akik elhiszik, amit a tévében látnak, – akik palira vehetõk, – másfelõl vannak, akik kikapcsolják, nem dõlnek be, röhögnek a rászedetteken. (Jó üzlet, kétségtelen. Már annak, akinél cseng a pénztárgép…) És ez az osztálykülönbség végig halad az egész társadalmon: értelmiségiek közt is akad, aki fel sem néz a magazinból, élvezi a showmûsort (és az azt kísérõ pletyka-reklámot), és proli is akad, aki tudja, hogy átverésre megy ki az egész. Az egyik kikapcsol, és felfedezi a biciklit, hobbit, vagy az olvasást, – a másik a tévémûsort, komputer-játékokat, s lesz belõle adiktológiai eset. Ez az osztálykülönbség szélesebb, mint az a generációs vita, ami ránk köszöntött, de a szakadékot valahol ezen a térképen kell elhelyezni.
Ezért eufémizmus, hogy a reklámok leghálásabb célközönsége a tizennégy-huszonnégy közötti generáció. A tétel valójában azt jelenti, hogy ezt a korcsportot lehet a legkönnyebben elkábítani. Õk gyorsabban tapadnak a légyfogóra (média, reklám, trend, márka-mánia, peer-gorup stb.) Beleszülettek, nekik úgy tûnik ez A VILÁG, s ezen kívül nincs is más. Erre ébredtek. De ez az új világra-ébredés elkerülte a szülõk, a társadalom, iskola stb. figyelmét. Te is azt hiszed, minden úgy van, ahogy a te korodban, kicsit kitombolja magát, aztán… („Még ezt a Nike-t megveszem negyvenezerért aztán úgyis vége…”) Nem így van, s hogy nem így van, attól szenved ez a posztmodern kor: az egész mai ifjúságszociológia arról szól, hogy képtelen utat találni ehhez a generációhoz. Találgatás van ezer – megértés kevés. (Ld. pl. Horst W. Opaschowski: Generation @ 1999. c. könyvét: a tanácstalanság gyûjteménye.) Nincs kezelési útmutató, már megint.
Nem az erfurti – és a hozzá hasonló amerikai – tini ámokfutókra és az okozott tragédiákra gondolok, azok határesetek – fontosabb a nagy egész: az a tanácstalanság, amivel a köznapi viselkedés-, gondolkozás-, ízléskultúra gikszereit nézed, ahol tehetetlenül állsz te is, a tanár is, szociológus is. De azért vegyük csak tudomásul, hogy õk, a gyerekek is tanácstalanok: „Mit kezdjek olyan szülõkkel, akik még egy videomagnót se tudnak beprogramozni, pláne nem egy site-ot megnyitni…?” Mert szüleik meg az õ kultúrájukba, civilizációs játékjaikba nem akarnak beleérezni/beletanulni.
Más világra szocializálódtak, mi meg nem vettük észre a különbségek eredeti felhalmozását. Azt, ami mára kommunikációs zavart okoz. Elemeit csak sejtem: ilyen pl. a vadkapitalizmus új etikettje, – nekik természetes, nekem szokni kell – ilyen a digitális kor ujjgyakorlata, a divatok gyorsan változó illemszabályai, (tudod követni?), vagy a médiaforradalom vívmányai, a popzene õrületei, a politikai és nyelvi kultúra új hajtásai – (érted még ezt a nyelvet?) És persze a legfontosabb eleme a történelmen kívüliség boldog (veszélyes) ártatlansága. Mindez együtt határozza meg ezt a tudatképletet, zár ki téged, engem, vagy teszi nehézzé a belépést.
Ezt a speciális generációs adottságot használta ki a Fidesz választási kampánya a „csápolók” (elhamarkodott, felelõtlen) bekapcsolásával. (Viszont majdnem végzetes társadalompszichológiai következményekkel…) Ezzel megérkeztünk a lényeghez érkeztünk. Mert ez a mostani választás volt az utolsó, hogy ahol még a régi demográfiai viszonyok is szerepet játszottak. Ha a bal-liberális politikai elit nem tanul rá erre az egyre növekvõ korosztályra és világképére, ha nem képes empatikusan közelíteni, partnerként kezelni ezt a csoportot, – ha tehát saját fejében nem állítja át a váltókat – akkor kommunikációs süket-szobába kormányozza magát, magyarán nem fogja megnyerni a következõ választásokat. Vagyis nemcsak te mint szülõ kerülhetsz nehéz helyzetbe, a szociológiai képlet ennél veszélyesebb: a bal-liberális politikacsinálás szorulhat ki a társadalomtest alakításából. Ami fentebb még naiv életformabeli gikszereknek tûnt, az négy év múlva buktató vizsgakövetelmény lesz. (A haver lánya ma tizenöt éves, róla mondja, hogy nem bír vele és feladja. Négy év múlva viszont már választópolgár…- ami azt jelenti, hogy e korcsoport kb. 400-500 ezer fõvel nõ 2006-ra.) Nem érdemes legyinteni („majd beletanulnak”, „én is voltam fiatal” stb. Ez a beállítódás nem stimmel ma már: minden más lett, s hogy mennyire, azt nem is érzékeljük. Mert eddig nem igen érdekelt senkit. Most – úgy látom – elkezdõdött valami. Kérdés, beérjük-e az idõt?
Mert itt nem elég a fiatalítás, pár jó arc kiállítása – a generációk közötti közlekedés egészének kell változnia. Az elitnek erõt kell vennie magán, és meg kell tanulnia az új nyelvet, fantázia-világot, zenét, érdeklõdés- és ízlés-irányt, hogy egyáltalán kommunikáció-képes legyen. S erre, a belülrõl való megértésre, – tehát belülrõl való alakításra – ma még kevés hajlandóságot látok. Csak bele kell olvasni néhány Internet lap vita-szövegeibe, és mellé kell rakni az etablírozott politikai lapok témáit, nyelvét, stílusát: azonnal látni fogod a bajt. Ez a generáció egyre inkább olyan szemmel nézi a dolgok alakulását, amirõl a legitim fórumokon nem is álmodnak. Más a téma, az érték és mérték. Nem azt mondom, hogy ezt át kell venni: csak azt, hogy a meggyõzéshez (egyáltalán: a politikai térbe való bekapcsoláshoz) e generáció észjárásának élményvilágának (élményhiányának) ismerete, (megtanulása)  szükségeltetik. Ahhoz pedig szemléletváltás: ami nem ifjúságpolitika, hanem a politikusi habitus átépítése. Mert itt fog eldõlni a jövõ.
Több mint húsz éve, hogy Pink Floyd átszáguldott a világon a The Wall (A Fal) c. albumával, zenéjével/szövegével/filmjével, meg híres szlogenjével (you are just another brick in the Wall, kb.: „te is csak egy másik tégla vagy a Falban.). És ma mégis ugyanott tartunk. Csak másképp. Ha az ember nem vigyáz, egyszer csak tényleg azt érzi, falba ütközik, vagy maga lesz a Fal.

Advertisements