Globális kultúra?

Kérdőjellel, mert nem biztos, hogy lesz ilyen. Illetve, hogy az jó lesz-e nekünk. Mert már van. Egyébként is ma már minden globális: a pénzpiac, az információ, a piac, a szegénység, – sőt amíg nem figyeltünk oda, – a kultúra is azzá vált, immár pár évtizede. Persze csak akkor ha tágabban fogjuk fel, ha benne van hogy mit eszünk, hogyan öltözködünk, mit nézünk, hallgatunk, hogyan élünk. Ha az életformát is belekalkuláljuk, ahogy azt a nagy elméletírók tették. A gyerek a Boyz II Men-re (vagy valami techno-izére) ébred, tusfürdő, (Johnson), a haver jeansben jár (Diesel), délben bekapnak valamit a McDonald’sban, otthon egyikünk elfelejtette befizetni a TB-t, a bankban azt mondják hogy giroval egy nap alatt ott van, este Butch Cassidy megy valamelyik csatornán, (klasszikus darab), én, meg az unokám azt nézzük, a szomszéd juppie squash-ozni megy – nem sorolom: ez (is) a globális kultúra. Az amiben élünk. 

Egyfelől. Mert másfelől feláll a hátamon a szőr, mikor a szutykos mellékutcában Second hand shop, phone factoryvagy shopping centerfelirat fogad, mikor a faluban free room-ot látok (ami ráadásul a Zimmer frei hibás fordítása), és mikor az unokám azzal jön haza az oviból, hogy ouch! (ejtsd: áucs!) – amit az amerikaiak használnak a “jaj” felkiáltó szó helyett. Tudom, nem ez a lényeg, nagyobb a tét. Akkor is…

Mindenki

Emlékszel erre az LGT számra? Most ez lett a globális kultúra jelszava. Hogy mindenki ez akarja, ezt veszi, ezt szereti.. Dominique Moisi, a párizsi nemzetközi kapcsolatok francia intézetének vezetője szerint a 20. századnak két nagy álma volt: az egyik a kommunizmus, ami elszállt, a másik meg Amerika, ami megvalósult. Mind a kettő univerzalizáló álom volt, valami, ami mindenütt a világon vonzalmat keltett: mindenkinek kellett. Csakhogy Amerika ebből az általános érvényességből még dollárt is tudott csinálni, ld. a hollywoodi filmeket: a harmincas évektől kezdve olyan narratívát talált, amire a világon mindenütt van vevő: Kuala Lumpurban, Afrikában, vagy Európában tömegek fizetik be magukat, hogy láthassák, mi történik mondjuk Seatle-ben a fehér középosztály két tinijével…

Apropó film. Már a stúdió-korszak elején megfogalmazták a sikermodellt: a fiú beleszeret a lányba, annak se közömbös a srác, minden szép csakhogy beüt a krach, egyik balhé a másik után, már majdnem kútba esik az egész, mikor is győz a szerelem, a kitartás, meg az individuális hős. Ezzel szemben – mondja Moisi – a francia filmben A szereti B-t, aki C-be szerelmes, az viszont D-re áhítozik – és a néző rosszul érzi magát. Pedig ez utóbbi történet ravaszabb… Hát persze, nincs jó vége, – gondolnánk. Csakhogy nem ezen múlik az univerzális hatás, – ld. a Titanic hihetetlen sikerét. Ma már sejtjük, hogy nem is annyira a hepiend mozgatja ezt a globális narratívát, hanem a legkisebb közös többszörös, az amit mindenki álmodik. És nem is olyan egyszerű ám kitalálni, miről álmodik legszívesebben minden kultúra embere. Ez ennek a globális modellnek igazi rejtvénye: miért van az, hogy a muzlim kultúrán nevelkedettek is élvezik, hogy a konfuciánus vagy hindu is bele tudja magát érezni? Mintha ebben a farce-ban valósult volna meg az ember nembeli közössége, az, amire “mindenki” vágyik, függetlenül attól, hol él, miben hisz, mit csinál….

Azért mégsem ilyen szép a leányzó fekvése. Sőt: ma épp annak vagyunk tanúi, hogy ez a globális kultúra egyszerűen kiprovokálja a regionális kultúrák lázadását: amilyen mértékben visszaszorítja a gazdasági globalizáció a nemzetállami gazdálkodást, politikát, kormányzást, és kultúrát, – olyan mértékben(vagy még erősebben) támad fel az egyes nemzetek, régiók életformabeli, szellemi tradíciója, válik fontossá nyelvük, gesztusrendjük, öltözködésük, étrendjük, – és persze vallásuk, művészetük, zenéjük. Cinikusan azt is mondhatnám, hogy a nemzeti kultúrák revitalizációja a globalizálódásnak, ennek a rettenetes gőzhengernek köszönhető. A dolog ennél rémesebb, – jönnek a fundik – de erről majd alább.

A globális provokál – a regionális visszavág

Az Európai Unió – leghangosabban a francia elit – szisszent fel a globális, (amerikai) kulturális nyomulás ellen. Két témában is tiltakozott: az egyik a filmpiacon kialakult hollywoodi dominancia volt, a másik a nemzeti nyelvek el-angolosodása. A film ügyben a franciák végül is egyedül maradtak. Igaz, náluk ma is szigorú kvóta védi a hazai tévépiacot az amerikai filmek túlhatalma ellen. A többiek visszavonultak és másképp szervezik ellentámadásukat. A nyelvet illetően viszont kemények maradtak, Franciaországban drákói szabályok születtek az idegen (angol) szavak használata ellen, amit sokan megmosolyognak, ám végül is majd mindenkinek bántja a fülét-szemét a nyelvi dominancia. (Bár a harc rménytelen: hisz a számítógép, a pénzpiac, a NATO közös nyelve szinte automatikusan hozta a többnyire lefordíthatatlan angol kifejezések – és rövidítések – légióját. A mai világban bizonyos szintű ligua franca nélkül nem lehet boldogulni.) 

Ami Európában csak nyafogás, meg néhány szabályzat szintjén történik, az a fejlődő országokban – pl. Iránban, vagy Kínában – drasztikus reakciókban nyilvánul meg: kitiltják a televíziós csatornákat, üldözik a háztetőkön megjelenő tányérokat, még inkább azokat, akik a bűnös képernyőn csüngnek: errefelé központilag vezérelt kuss jelenti a védekezést. (Ez alól is van kivétel, Murdochnak még Kínába is sikerült behatolnia…) És hozzá kell tennem, hogy a visszahatás nemcsak állami hadonászás, – a jónépet – pontosabban annak egyik lelkét – is zavarja a globális kultúrbiznisz agresszív terjedése.

Még jó, hogy ma már az előny néha a fogadónál van. Más szóval: nyerni is lehet a visszacsapásban. Egy ilyen ellennyomás váratlan pozitív kimente az európai mozi feltámadása lett: az Angol beteg, Az ötödik elem, Mr. Bean, vagy a Négy esküvő és egy temetés, c. filmek átütő világsikere a regionális kultúrák lázadásának nagy meglepetése volt: olyan bomba-filmek születtek, melyeket Hollywood is megirigyelhet. Vagyis globalizálódás addig piszkálta az európai kultúrát, míg az kitermelte magából a kornak megfelelő művészi választ, ami jobb, mint a kvóta-rendszer. Habár, ki tudja, mennyiben dolgozott be e sikerbe a franciák mérges intézkedése? Az európai pontszerzés-széria alesete, hogy néhány német filmrendezőből lett mega-sikerek rendezője: így pl. Ronald Emmerich, A Függetlenség Napjával az egyik legkeresettebb rendező lett Amerikában. 

Mindez persze nem megy magától: a frontális ütközéstől kezdve bonyolult átvételi manőverekig sajátos összeolvadási folyamatoknak lehetünk tanúi. Hiszen e sikerek azért úgy is születtek, hogy az európai film-modellbe bekeverednek hollywoodi mozzanatok és vice versa: nemrég egy ezoterikus Wim Wenders filmet (Berlin felett az ég) csináltak újra Hollywoodban, – és nincs sértődés, nincs irigykedés: Wenders nyilatkozott: örül, hogy az amerikaiak tőle tanulnak, egyébként annál jobb, mennél többször kerül sor a kölcsönös értékátvételre. 

Mindez szép és biztató. De azért ne legyenek illúzióink, a fundamentalizmusokat is a globalizálásra való visszahatás lendülete erősíti. És csak a jövő fogja eldönteni, hogy vajon a normális nemzeti-regionális kultúra, vagy a fundi agresszivitás nyer majd nagyobb teret. És nemcsak ott, a homályos Keleten… És akkor még itt az uniformizálódás, mindent egy méretre, egy ízlésre, egy sóhajtásra kapni: ami nem is csak amerikai betegség, ld. az európai unió erőfeszítését a régió homogenizálására: ahogy a banánnak is sztenderd mérettel kell rendelkezni, ha beutazást akar, úgy a Kulturgutnak is.

Egyszóval: itt a hatás-ellenhatás elve működik. (E csapás-ellencsapás része az is, amiről nemrég Füzes Oszkár számolt be Az irodalom visszavág c. dolgozatában.) A globalizálódás letarolja a helyi kultúrákat, azok meg visszavágnak, – akár annak árán is, hogy az addigi modernizálódás-modellt tagadják, mint a fundamentalizmusok, akár azzal hogy valami újat találnak ki, és hoznak be saját tradíciójuk átpofozásával, – amivel viszont ők tarolnak a globális piacon. Mindez a nyomulás és visszaszorítás, befogadás és elutasítás állandó kézitusájában alakul, s korai még a nemzeti vagy regionális kultúrák elhalásáról beszélni. 

Amerika, Amerika

Már céloztam arra, hogy a globális kultúra voltaképp eufemizmus: mögötte az American way of life áll – a jeanstől a Kellog’s reggelin át a Jurasic Parkig. Ezek a filmek, regények, popzenei őrületek nem tudnának ekkora világhatásra szert tenni, ha nem hordozná őket az amerikai életforma hihetetlen gazdagsága, illetve az az ígéret, ami a kutúrtermékekbe – így vagy úgy – be van csomagolva. Szóval: amerikai gyarmatosítás? Nem egészen. Ugyanis ezt az amerikai logót mára átrajzolta a történelem: mert itt-ott ők is szenvedő alanyai lettek a globalizáció gözhengerénekt.

Az történt ugyanis, hogy az elmúlt húsz-harminc év radikálisan átalakította az amerikai köznapi kultúrát, vagy ha úgy tetszik, az életformát, amit aztán exportálni-importálni lehet. Ha New Yorkban vagy San Franciscóban el akarsz menni vacsorázni, már nemcsak az olasz vendéglő jelenti az “alternatív” választékot: kínai, mexikói, venezuelai, vagy éppen thai kocsmába is mehetsz, sőt sikk lett otthon ilyen egzotikus kajákkal traktálni a vendégeket. Ugyanezt láthatod a popzene alakulásában: úgy szívta magába a dél-amerikai, keleti meg európai hatásokat, mint a szivacs, és ebből csinált egy sajátosan amerikai-globális pop-muzsikát. Építészet: a legnagyobbak japánok és németek – aztán a hatás folyik vissza Európára, vagy a Távol-Keletre. Az American way of life lett a Nagy Mixer: a világ életformabeli, kulturális vívmányaiból szelektál, magába szívja ami piacképes – mert mindenütt ehető – és aztán mint domináns trendet rátukmálja a világra. De ez már legalább annyira a világé is, mint amennyire amerikai. (Persze a trendek terjesztése nagy üzlet, és a pénztárgép nekik cseng, – de hát ilyen a poszt-posztmodern kapitalizmus…) 

Itt is érvényesül az imént említett nyomás-ellennyomás elve: még a nyolcvanas években is Manhattan volt a divatvilág központja, – aztán jöttek a japánok, és ismét az olaszok, – ma New Yorkban ők magyarázzák el a helybélieknek a miújságot… Tiszta cirkusz. Ezért kicsit anakronizmusnak tűnik, mikor mindenki azon zokog, hogy hol a nemzeti kultúra, felejtsem el Goethe-t, – azon ugyanis senki sem örvendezik, hogy Picasso még soha nem volt olyan drága mint ma: 40 millió dollár egy képért, és őrjöngenék érte… Jó, tudom, nem ilyen egyszerű a képlet, szívunk még eleget ettől a globális (amerikai) kultúrától, ám oda meg – lassan, de biztosan – Európa (és Japán) szivárog be, a globalizálódás farvízén. Helycserés támadás? Lehet. Csak a leértékeltet cseréljük? Az is lehet. De a pakliban még benne van az is, hogy mindenki jól jár. Csak semmi pánik.

A kultúra nem költözik

A történész Fernand Braudel mediteráneumról szóló monográfiájának egyik nagy tanulsága, a kultúrák helyhez kötöttsége: nem költözik, ott van, ahol felnőtt és csak átalakul, magába szív vagy kiterjed. Az itáliai latin-keresztény életmód, kereskedés, tolerancia, a sokfajta náció keveredése, – ez az egész nagy csomag lett az építészet, irodalom és festészet közös nyelve Firenzétől Raguzáig, Compostellától Szicíliáig. És ez az életformába áztatott, abból kivirágzó kulturális köznyelv nagyjából azonos maradt egészen az 1600-as évekig. Mert ez a kultúra nem is elsősorban a művészeteket, irodalmat jelentette, hanem az életformát, a mindennapok ügymenetét, a pénz- és áruforgalmat, a háborúzás módját stb. – és csak másodsorban a katedrálisokat és murálisokat. De épp ezért lehetett egységes, mert életformától a versmértékig mindent ugyanaz az életelv – Braudel-nél a földrajzi adottság, a tenger – határozott meg. 

Amiből elgondolkoztató következtetés adódik: a kultúra nem vihető át csak úgy ukk-mukk-fukk, akárhová, akárhogyan. Ez a mediterrán életelv – mondja Braudel – már Flandriában ellenállásba ütközött, s végül is soha nem jutott túl az Alpokon. Ott a reformáció teremtett egy másik nyelvet, életformát, kultúrát, ami viszont képtelen volt az itáliai félszigetre, vagy Spanyolországba betörni. Két régió – két kultúra, aminek értelmezéséhez Max Webernek is lenne pár szava, hogy ti. hogyan függ össze Amerika felfedezése, a belőle adódó mérhetetlen gazdagság, pontosabban a kényelmes jólétet biztosító olcsó pénz és az a körülmény, hogy Délen kimaradt az ipari kapitalizmus fejlődésfázisa, a modern kor északon kezdődött: mert rákényszerültek, hogy keményen megdolgozzanak a jólétért. Bármint van is, a limesek nemcsak a római birodalom egykori határán tapinthatók ki a jelen Kelet-Európájában (Duna vonala), törésvonalak jó néhány kultúrában találhatók. A mór birodalom határa valahol Spanyolország közepén húzódott és bár a mórokat a 16.században kiűzték, ez a határvonal még ma is érzékelhető. (Az akkor elmaradottabb vidékekből lettek mára a fejlettebbek.) Szóval még egyszer: a kultúra nem költözik, mert lokális, nemzeti, vagy regionális.

Innen tekintve másképp fest a globális kultúra “gyarmatosító” hatása: nem is olyan fenyegető ez az ördög, mint amilyennek festik. Túlságosan vékony az a réteg, amit közös nevezőként kínál, s amit el is fogadnak. A globális kultúra rétege, – az angol nyelvtől az életforma elemeiig – valószínűleg kikerülhetetlen, de önmagában életképtelen, nem él meg ha nem áll harcban, szövetségben, – egyáltalán valamilyen viszonyban – a hazai, nemzeti, regionális kultúra mélyrétegével, ha azt nem serkenti önmaga kiteljesedésére. A kettő – paradox módon – egymásra van utalva: a globális kultúra – ha van ilyen – csak a nemzeti, regionális kultúrákkal való csaták révén képes élni saját (akár elnyomó, akár serkentő) életét. A nemzeti kultúra pedig nem sorvad el, mert e globális gőzhenger fenyegetése új életerőt ad neki. Az Európai Unió példája is azt bizonyítja, hogy ahogy zár a közös létforma, olyan ütemben követelnek több helyet az egyes országok saját kulturális tradíciói és vívmányai: Németországban a legfontosabb politikai kérdések egyike a helyesírás reformja, feltámadt a Fontane- és a Kleist-kultusz, a dánok felfedezték és a legnagyobb posztmodern gondolkodónak kiáltották ki Kierkegaardot, a 19. sz.-i filozófust, a spanyolok rájöttek a mór tradíciók ízére, Skóciában gaél nyelven tanulnak. Az ember nem lehet meg a sokféleség, a kultúrák pluralizmusa nélkül.

Megindult tehát az ellen-gőzhenger. Ebben reménykedhetünk. Igaz hogy ez a folyamat kemény csatákat fog még hozni, de legalább szurkolhatunk. 

 

Advertisements