Érzelmek – és egyéb kihágások

Az Amélie csodálatos élete c. film egy pillanat alatt siker lett: bárkivel beszélek, mindenki azt tanácsolja, nézzem meg (már rég láttam), meg hogy milyen tündéri, s hogy végre! Igaz, hogy tán kétszer kellene megnézni, mert vannak benne szürreális, mesebeli részletek, ahol el vannak rejtve dolgok, vagyis másodszorra is marad valami élvezet, de akkor is: rég éreztem, hogy egy mozi ilyen mértékben tört volna be az életünkbe. És nemcsak a miénkbe, olvasom, hogy Jean-Pierre Jeunet filmje Európa-szerte úgy megy elõre, mint a motolla. Mintha a kinyílt volna az ablak: eredetiségbe csomagoltan találkozunk a mesével, turpissággal, szürrealizmussal, romantikával.
A siker – elsõ ránézésre – a felszabadulás öröme: a hollywoodi sémával szemben végre jött valaki és elhozta a felnõtt, szürrealista mesét. Ott (az álomvárosban) minden kiszámítható, itt meg semmi se: csúnya lány lehet bájos, lerobbant környék emberszerû, a mese – valóság. A film áttörése kapcsán megnéztem a nézettségi adatokat: a franciák végre több hazait néznek. (Nem ennek a filmnek hatására…) De így van ez a németekkel, meg az olaszokkal is: kezdik unni Hollywoodot, inkább beülnek az otthonit nézni. Ami tíz éve még elképzelhetetlen lett volna. Akkor épp arról zokogtunk, hogy hiába a kvóta rendszer (a franciáknál), hiába az értelmiségi tiltakozás, a minõségi film melletti konferenciázás – Hollywood tarol. Mert a tömegkultúra perfekcióját kínálja, közben pedig ez a globalizáció tereprendezõje: a fogyasztást elõsegítõ kúra és szimbolikus tõkebehatolás. (Neve is van: soft power – a direkt lerohanással szemben a puha manipuláció.) Most mintha fordulna a kocka: épp a globalizáció váltja ki a honvágyat a hazai után. Nem nacionalizmusból, csak tériszonyból, – a francia, a német (a magyar) filmben tudjuk, mi merre van, mit jelent a gesztusnyelv, a szövegmélye (ha van ilyen), míg a hollywoodiban minden tökéletes, de úgy ahogy a fast food: minden klassz, csak nincs zamata. A globalizálódó világ igy térünk vissza eredeti kulturális tõkénkhez. Nem is tiltakozás ez, inkább hazatérés, pihenni. Fura, de globalizáció nélkül ez se ment volna.

Romantika-igény
De ha tovább gondolod, van itt más is: a romantika iránti igény feltámadása. Az Amélie-ben van fantázia, báj és fõképp az érzelmek játéka. Mert ezzel nem kényeztet el se ez a mai világ, se annak filmkultúrája. (Ha csak a hepiend-mánia giccs-gyanús változatát csak nem nevezzük romantikának?) Úgy érzem, hogy mára már a totálkeccs (a workaholic munkamániás életmód) vonzereje erõsen megcsappant. Ennek fonákján jelent meg – gondolom – a romantika iránti (titkos, artikulálatlan, vagy naiv) vonzalom. Az álmoké, – mint az Amélie-ben, – az érzelmeké, melyek el vannak átkozva, nincs helyük a rendszerben, (mert csak zavarják a teljesítményelvû gépezet mûködését…) A romantika csábításának erejét eddig is tapasztalhattuk, igaz csak itt-ott, jelzésszerûen. Mondjuk a negyven felé járó menedzserasszony is olvassa a Júlia füzeteket (igaz, csak a kocsiban, ha piros a lámpa vagy dugó van), de a férje CD-i közül is kikoptak a techno-számok. És persze figyeld, hogy váláskor, mikor ki-mit pakol össze, hogy átköltözzön X.-hez, mit visz magával – vagy még inkább, mit hagy maga után: harmincvalahány éves múltjának zenei relikviáit, tévedés volt, vagy felejtõs lett.
Gyanítom, ha lenne valami digitál-kütyünk, ami a harmincas-negyvenes korosztály SMS-termését képezné le oszlopdiagramokba, akkor azt láthatnánk, hogy ott a szív segédigéi tisztes magaslatokat érnének el. Még az amúgy percre beosztottak életében is: hiánycikk lett az élet lágy oldala, a becézés, a vágy titokzatos tárgya, – mindaz, amit a yuppie-mánia elsöpört, s amire egy valamire jutott javakorbeli (nõnek, férfinak,) vagy tíz éve ritkán adódott akár egy perce is. Ez az életvitel most egyre inkább lélek-hiányosnak tûnik, tán, mert mégis csak bejött a recesszió, s akkor meg minek, (ha még ez a hajtás sem elég…?); vagy, mert a legszebb férfi- (nõi-) kor vége felé kinek-kinek eszébe jut, hogy hoppá, valami úgy megy el az életükbõl, hogy még csak köszönni se lehetett neki. Most se nagyon, – ki engedhet meg magának egy vaskosabb románcot? – de valahogy álmodozni kell róla. Korábban ez se volt, sõt, nem volt épp trendy ha valaki romantikázott. Jó, futó pasizás, csajozás elment, (ennyit tûrt a rendszer – habár…!?). Most mintha itt-ott repedezne a menedzser-dresszúra, elég volt az ötperces kiruccanásokból. Lágyul az anyag.
És egyáltalán: a tömény tárgyszerûség hatékony, de ha csak az van, az ma már hiánybetegség. Néha jó lenne egy kis szentimentalizmus. Igen, ez a bidermejer fogalom, valamilyen más designban újra itt van, mert az ember nem lehet nélküle, vagy ha igen, akkor megbosszulja magát. (Nem a mûanyag szentimentalizmusról, hanem az érzelmek valaminõ adásáról, elfogadásról beszélek. Plasztik-formával el vagyunk látva.) Pl. a gyerekek kezelhetetlenségében – ha nem jut rájuk elég szeretetteljes gondoskodás. Nem is veszed észre, hogy azért bukdácsol, azért tanácsolják el az iskolából, mert egy simagató kéz, egy kis esti beszélgetés hiányzik neki. Csak akkor kapcsolsz, mikor már te is fuldokolsz a tárgyilagosságban. Náluk (a gyerekeknél) azonban ez életveszélyes. Ráadásul tovább öröklõdik, õk is ilyen smirgli szülõk lesznek, tovább adják ezt a tapasztalatot, hol a megállás? Talán ott, hogy a felnõtt társadalomban is kezd érzõdni a hiánya. Mindez nagyrészt úgy történik, hogy nem tudatosítjuk, van és szentségelünk, pedig egyszerûbb (ami azt akarja mondani, hogy bonyolultabb) lenne a megoldás.
Röviden úgy érzem, hogy az érzelmi deficit kritikus pontjához ért. Figyeld pl. a kutya-tartási szokásokat: Pesten az egy fõre esõ ebek száma világviszonylatban is elõkelõ helyen áll – mert valakit kell dédelgetni, valakirõl kell gondoskodni. Téged, a másikat (embert) – nehezebb. Nem valljuk ám be, mégis ez van: én is elõbb szánok meg egy kivert kutyát az utcában, rohanok gazdit keresni neki, – közben szembe jönnek velem a hajléktalanok, én meg lesütöm a szemem. Kutyát könnyebb szeretni. De akár hogy is: ez az érzelmi deficit tünetjelensége, az elfojtott belsõ igényrõl szól, amirõl nem is illik beszélni, mert nincs benne a korszellemben…
Pedig nagyon is benne van: kínlódunk tõle, és oldódunk, ha megérint valami, ami hasonlít hozzá. Igaz, ez az érzelmi deficit nem egyszerû hiánybetegség: elõítéleteink falazzák el a megoldást. Azt hiszed pl. hogy jobb simogatást, érzéseket kapni, de ha kipróbálod rájössz, hogy adni nagyobb öröm, noha errõl, ebben az újvilágban leszoktunk. Csak magunkból ne kelljen adni: passz. Ennek ellenkezõjérõl szól az Amélie, mint egy rólunk szóló tanmese.
Az is lehet, hogy csak az álmok nõttek nagyra. Mert már felnõtt korunkban egyre nehezebb elviselni a hideg társadalom mindennapos tapasztalatát. Mert abban élünk: egy fragmentált, darabokra tört életvilágban, ahol csak magadra vagy utalva, ahol a szolidaritás életveszélyes s ezért eltûnt, ahol ha rálépnek a cipõdre, máris rúgsz, vagy téged rúgnak, mert ha padlóra kerülsz, nincs irgalom. Csoda-e, ha ebben a hibernált világban az emberen hangot kap az érzelmi deficit, a vágy a melegség iránt? Jól esik, ha legalább ábrándozni lehet az érzésekrõl: megvalósítani ugyan nem lehet, de legalább át lehet élni, hogy nem zombik vagyunk. Igen, kell kicsit érzelmileg álmodozni: a rámenõs külsõ mögött sokszor álmok bújócskáznak, ki errõl, ki arról, ki meg arról, hogy valahogy mindennek másképp kéne lennie. De nem lesz. Kiegészítõ sportként marad a moziálom. Jobb napokon egy-egy mûvészi élmény. Pl. zene – rászoktam Mozartra, a kocsiban csak az szól, olykor egész becsomagol. Sokk-hatása van.
Meg aztán ide tartozik a fantázia szabadsága is. A lehetetlennel való játék. A szürrealizmus üzente. (Nemcsak az Amélie van tele szürrealizmussal, Párizsban az idén több kiállítás is felkapta ezt a mára majdnem elfelejtett, mûvészettörténetté vált irányzatot.) Az emberiség kincsei – Világörökségünk c. könyvet lapozom és szemet szúr, hogy a legtöbb ide bekerült épület a lehetetlennel való játékból született: város négyezer méter magas hegycsúcson, vagy mondjuk Borobudur ötszáz Buddhájával, kötõanyag nélküli templomegyüttesével a kilencedik századból…. Vagy most húsvétkor a Máté passió, – hihetetlen totalitásával. A példákat csak azért idézem, mert mindig is volt ilyen vágy és biztatás, csak a tömegkultúra egyik kanyarjában veszett el ez az igény: miszerint csak azzal lehet játszani, ami van, – a lehetetlen, a képtelen, (netán abszurd) más doboz. Itt, Kelet-közép Európában viszont ennek van bokra: az abszurd fantázia itt rebellissé válik, meg egyáltalán, mindenki érti. Mivel az élet ilyen, – nekünk anyanyelvünk. Nemcsak értjük, de ebbõl táplálkozunk, nélküle ázalagok lennénk. Morbid leszek: már Az élet szép c. film is ilyen volt, emlékszel?

Ki a katalógusból
Üzleti konferencia, tárgyalás. – mint a pingvinek felvonulása: mindenki egyforma, csak mikor rád néznek látni a különbségeket. Ez már egy ilyen táncrend. Arról nem is szólok, hogy ha netán elmész bevásárolni egy plazzába, csupa klón-lánnyal, klón-fiúval találkozol: az uniformisok parádéja. Ám mintha itt is felszakadtak volna a varratok: már van, akinek nem tetszik az uniformis. Elsõként az informatikusok – már megint – lettek a “rossz gyerekek”: elõbb csak a pénteken, aztán úgy általában is lezserebben öltöznek. Persze nem rajtuk múlik, nagy cégeknél van dressing code, (öltözködési elõírás: negyvenfokos hõségben se jöhetsz pólóban: természetes.) A kód megmondja mit/hogyan kell, ennek ellenére ott, Silicon Valley-ben, valahogy kiharcolták a lazítást, itt meg tovább lazítanak rajta, ameddig lehet.
Az is lehet, hogy a ruha, (meg az életforma) egyformasága elleni tiltakozás az egyéni identitás megõrzésének, (újrateremtésének) gesztusa: mert az életformák is uniformizálódnak: van egy katalógus, abból lehet választani, – és mi meg csak azt hordjuk életstílusként, ami a katalógusban szerepel, mintha valami csomagküldõ áruház prospektusát tukmálták volna ránk. Ezért (is) az egyéniség elhomályosulása: bele vagyunk löttyintve az élet különbözõ öntõformáiba, felvesszük azokat az allûröket, szófordulatokat, gondolat-paneleket, melyek vele járnak, és csak késõn kapcsolunk, hogy át vagyunk rajzolva. Ezek a életforma-elemek nem kötelezõek, de vannak kiemelten kommunikatív viselkedésmódok, gesztussorok melyekkel többre lehet menni, amit többen értenek és máris hordjuk a katalógus valamelyik modelljét. Most mintha ez ellen is megindult volna valami lazítás féle. (Szaknyelven: szerepdistancia…) Ez sem lázadás, inkább késõi ébredés, nem is nagyon sokan vannak, akik részt vesznek benne. Mert kockázatos, még azt mondják, hogy az ilyen fazon valami “fura alak”. (Ami sértõ jelzõ, ha nem tudnád… ) Mert az ilyen ember – mivel nem lehet beazonosítani a katalógusból, – kiszámíthatatlan, azaz kezelhetetlen.
A szerepdistanciát csak bizonyos szint (pozíció, cégnagyság, betétállomány) felett lehet megjátszani, egyébként kockázatos kísérlet. Mert a társadalom recept-viselkedésekre, panel-válaszokra van beállítva. Így nem csoda, hogy egy jól karbantartott (fazonra igazított, testhez szoktatott) szerepmodul a karrier kulcsa. Minek errõl lemondani? Ha meg is tudsz szabadulni e klisé-szerepektõl, az még nem elég. A személyiség ma már nem jön magától, oly mennyiségû a szerep-kínálat tobzódik körülöttünk, hogy nehezen találod meg igazi magad. (Ami ugye nem szerep…) Egy szó, mint száz: a karakteren dolgozni kell. Ki kell találnod magad. Megéri, mert ha egyéniség vagy, és ha ez tartósan kiderül, nyert ügyed lehet: mivel hiánycikk a személyes és õszinte, vagy még inkább a személyiség fajsúlya, vonzereje is nagyobb. Csak a szereplisták katalógus-könyvét be kell csukni. Ami elsõre nem könnyû: iskolában, a csoportban ahol élsz, a világban, ahol máshoz szoktak elõször nehéz helyzeted lesz. Hosszabb távon nyerhetsz. Ha még tudsz hosszabb távon gondolkozni.

Kettesben
Az órán fiuk lányok, és néhány szerelmespár. Kevesen, de õk már régóta. (Egyiküktõl – végzõsök – most kaptam meghívót esküvõre…) Mintha múlna a partner-cserélgetés kora, akik egymásra találnak, úgy maradnak. Van valami, amiben meg lehet kapaszkodni. Haverom felfedezte, hogy milyen jó a gyerekkel go-t játszani, a másik csodálkozik, hogy fiával komoly dolgokról is lehet vitatkozni; negyvenes üzletasszonynak lánya a legjobb barátnõje. Ez is új. Nem családpolitikai kirakat, az élet hozza. Nincs tovább hátrálni: aki hozzád tartozik, az a tiéd, ott ér véget a hideg társadalom. És ott van vége az élet-félelemnek, kiadhatod magad, nagy szavakkal fogalmazva: ketten a világ ellenében. Nem ilyen patetikusan, de fontos lett a tartós párkapcsolat. Mindenféle szociológiai felmérésben olvasom: a one night stand (egy éjszakás kaland) nem hódít, se lányok se fiuk nem szavaznak rá.
A szerelem átszövõdik az élet megosztott gondjaival, amit csak vele és csak veled lehet. Drámaelemzõ órán egy szerelmespár kerül terítékre, a motívumok, meg az érzelmek hiánya – “létfelejtés” mondja egy lány, Heideggert keverve a dologba, de arra célozva, hogy aki itt csak marhul, elveszti az élettel játszott partit is. Azt akarom mondani, hogy ebben a “hideg társadalomban” a párkapcsolat, a család más dimenzióba került, erõsebb hangsúlyt kapott életmentõ funkciója, bár természetesen benne van a szerelem egész korábban (és mindig) élõ mitológiája és koreográfiája, meg rémsége is. Vagyis nem erkölcstani példabeszédet akarok tartani, csak feljegyzem az érzelmek iskolájának piciny változását. Az érzelmi deficit, meg romantika-igény margójára. Hogy ti. az se olyan egyszerû: sava-borsa egy kis kétségbeesett ragaszkodás.
*
Kicsit össze vissza ugráltam különbözõ témák között. De hidd el, ez is romantika…)

Advertisements