Egy év után: keresik a Lehman bukás tanulságait

Tavaly ilyenkor, szeptember tizenharmadikán, (!) ült össze néhány óriásbank főnöke, valamint Bernanke, a Fed elnöke, Paulson pénzügyminiszter és a „vádlott”, a Lehman Brothers befektetési bank vezetője, Richard Fuld. Téma: ki kell találni valamit, hogy mit, kezdjenek a világ negyedik legnagyobb befektetési bankjának több százmilliárdnyi – épp lejáró – adósságával. Mert a Lehmannak üres a kasszája. Fuld őrült módon játszott: a jelzálog piac már egy éve haldoklott, de a bank még az utolsó pillanatban is tízmilliárdokat ölt ebbe a halódó üzletbe. (Pl. újabb milliárdos kölcsönt vett fel hogy megvegye Amerika egyik legnagyobb ingatlan cégét.) A Wall Street nagy játékosai már rohantak a kijárat felé, a Lehman még mindig kockáztatott. Majd csak lesz valami – pár héttel korábban a Bear Stearns üzletház ment tönkre, de azt is kiváltották, nem kell izgulni. Pedig a Street-en szaporodtak a rossz ízű piaci pletykák.

Aztán szeptember elején a Lehman részvények hirtelen zuhanni kezdtek, a túléléshez újabb hiteleket csak irtózatos felárral tudtak felhajtani. Végül minden forrás bedugult: a kölcsönt folyósító bankok szorongatták Fuldot, aki még mindig fel tudott hajtani néhány kisegítő partnert, de azok csak állami kezesség mellett lettek volna hajlandók bármit is lépni. Így aztán ez a hétvége volt az utolsó pillanat. A tanácskozók azért ültek ebben a szobában, mert mindenki a Fed, meg a pénzügyminiszter döntésére várt. A mentőövre, az állami garanciavállalásra. Amiben – amúgy – biztosak voltak: a világ egyik legnagyobb bankja olyan óriás, amit nem engedhetnek összeomlani: az ugyanis az egész pénzvilágot megrendítő földcsuszamlást idézne elő. Ezt mindenki tudta.

Legalábbis eddig. És akkor, vasárnap – a tanácskozás másnapján – megtörtént a lehetetlen: Paulson és Bernanke azt mondták, hogy nincs mentőöv. Bukjon a bank. Sok magyarázat kering, hogy miért gondolták így jónak. Mégis a döntés a mai napig rejtély. (Két nap multán, az AIG biztosító villámgyorsan kapott nyolcvanöt milliárdos mentőővet…) A Lehmant nem akarták megmenteni – a döntés kolosszális tévedésnek bizonyult. Mikor szeptember 15-én csődvédelmet kért, részvényei két-három nap alatt filléreket értek, vagyis pillanatok alatt elégett párszáz milliárd dollár. De ez a legkevesebb: a bukás nyomán a világon mindenütt leállt a hitelezés, lelassult a tőkemozgás, ezért sorra dőltek be bankok, befektetési alapok, nyugdíjintézetek, biztosítók. Mert valahogy mindenki benne volt a Lehman üzleteiben. Így működik a dominói-effektus.(Mellékesen: a Lehman tartozásait mind a mai napig számolják a Londoni csődbiztosok – áttekinthetetlen az egész hálózat.) Ezért aztán ettől a szeptemberi hétfőtől számítják a pénzügyi válság elszabadulását. Pedig nem emiatt robbant be a krízis: összeomlott volna a Lehman-bukás nélkül is. De e bankház bukása nagyot szólt és valamiért szimbolikus erővel bírt: megjelent az „írás a falon”…Ma, egy évvel, valamint a pénzszférába injekciózott háromezer milliárd dollár után Amerika (és ilyen olyan arányban, Európa is) kifelé tart a krízisből. Ki-mit tanult a pénzügytörténet eddigi legnagyobb válságából? Tanultak-e egyáltalán e drámából?

A krízis goromba fázisában (mondjuk, 2009 januárjában), mindenki az államot hívta segítségül, hogy mentsék a nagybankokat) és velük a világ pénzügyi rendszerét, tele lett a padlás reform-utópiákkal. Az elemzők radikális változásokat vizionáltak. Azt gondolták, hogy a világ teljesen át fog alakulni, vége lesz a piacgazdaság eddigi formájának, – (Soros György fogalmazott így.) Mert, hogy állami beavatkozás, segítség, szabályozás nélkül nem megy a modern kapitalizmus megújulása – mondták mások. De konzervatív elemzők is úgy látták, hogy a pénzügyi rendszer (rövidség kedvéért: az újkapitalizmus) levonja a konzekvenciákat. Nem zsonglőrködik tovább hitelexpanzióval, nem játszik fiktív értékpapírokkal, minden kockázatos tétel könyvelésre kerül (ami korábban nem mindig volt így. Transzparens lesz pénzvilág. És a pénzszféra nem fizet 200 milliós év végi jutalmakat top-munkatársainak.

Ez utóbbi szinte modell-példája a remények összeomlásának. A válság mélypontján az állam pl. százmilliárddal mentette meg az AIG biztosítót (a világ legnagyobbját, egyébként), ám az ottani főnökök – a szakadék szélén – még mindig egymásnak osztogatták a többmilliós prémiumokat… És máig úgy gondolják, hogy ez természetes, etikus és a rendszer velejárója….

Mondom: a mélyponton, 2009 januárjában, Obama elnökségének első napjaiban, úgy látszott, minden átalakul, szabályozottabb lesz a pénzpiac, átláthatóbbak lesznek a tranzakciók. Mert Obamától a pénzügy megreformálását várták: véget fog vetni a deregulációnak és szigorúbb szabályok lesznek,  – egyszóval egészségesebb lesz a piacgazdaság.

Mára nem sok maradt e reményekből alig hallunk valamit ezekből a radikális reformokból. A bonuszok mértékén ugyan hangos vita folyik, (hol van a felső határ?), de a pénzszféra egyetért abban, hogy nagyon meg kell fizetni a tehetséges munkatársaknak, különben elmennek a konkurenciához. A pénzügyi kormányzat utóvédharcokat folytat: valami minimális szabályrenddel próbálkozik, (pl. a pénzpiacokba bevezetni az átláthatóságot, és egyáltalán, valaminő józan KRESZ-rendet a származtatott értékpapírok dzsungelébe.) De ahogy javul a helyzet (múlik a válság) a kormánynak egyre nehezebb helyzete van. Amíg nagy volt a baj volt, jól jött az állami segítség, most, hogy ismét megy a kocsi, felejtős lett a pénzügyi rendszer reformja. Obama elnök és Geithner pénzügyminiszter a végsőkig harcol, próbál nem engedni választási ígéreteiből – a pénzügyi világ meg betart, ellenáll, leszavaz, – lobbistái felpuhítják a reform-javaslatokat, és ezek legjava elvérzik, még mielőtt a Kongresszus tárgyalná. A deregulált pénzpiac „vissza-szabályozása” nem akar sikerülni. (Néhány nagybank inkább gyorsan visszafizette az állami támogatást, hogy aztán mondhassa: „hagyjanak minket békében!”. Nagyon úgy néz ki, hogy – némi kozmetikázás után – minden marad a régiben. Ha viszont így lesz, akkor az a három-négyezer milliárdos mentőcsomag, ami most az állami büdzsét (adófizetőket) terheli, igen nagy kockázatot fog jelenteni a jövőre nézve: ha pesszimista lennék, azt mondanám, hogy be lesz ágyazva egy következő válságnak. Ami gyilkosabb lesz, mint ez a mostani. (Amúgy már most vannak ilyen hipotézisek: a válság mélypontja után fellendülés jön, ám ezután még nagyobb szakadék következik: ez az un. W-alakzatú krízis – azaz két mélyponttal rendelkező válság.)

Nem hiszek ebben a forgatókönyvben, e téren bizakodó vagyok. Amerika – irtózatos áldozatok árán – kihúzta magát a legrosszabb hullámvölgyből, s ezzel Európa is beindult – ld. a német és francia adatokat. Kínát meg alig érintette az egész felfordulás. Ez utóbbi fordulat lett a válság egyik legfontosabb következménye: Kína lesz a világgazdaság másik vezérlője, azaz vége lesz az egyközpontú világnak. Amerika már nem egyedüli nagyhatalom. (Vannak, akik a dollár gyengülését is ebből vezetik le…) Fareed Zakaria, a Newsweek kolumnistája pedig könyvet írt e fordulatról: „A poszt-amerikai világ címmel, – és alaposan beszólt a válság utáni rend-rendetlenség vitájába.

De ez már végképp túl van a Lehman-sztorin.

 

Következmények: az Obama terv gyenge… (Sitglitz + Bloomber cikk)

  • csak azok játszhatnak hitellel, akinek van saját tökéjük (Lehman-nak nem volt)
  •  nagyobbak lettek a nagybankok – ezt vissza kell nyesni, az alapbaj (stiglitz szerint) a too big to fail.
  • legyen egy befektetőket védő szerv (talán a Fed) – ezt támadják, Obama megvédi, (mondta 14-én) financial products safety agency and stuck by his call to make the Federal Reserve responsible for ensuring the stability of the overall system.
  • Tartalékképzés
  • Az egzotikus papirok ellen
Advertisements