Célkeresztben a liberalizmus

Mára – úgy látszik – kikristályosodott a liberális demokrácia – ellentétének fogalma/gyakorlata: az illiberális demokrácia. Hogy ti. a demokráciának csak egyik – bár lényeges – szerkezeti eleme a többpárt-rendszer és a négyévenkénti választás, de csupán ennyitől még nem liberális. A négy év során lehet korrupt rendszer, dinasztikus országlás, kvázi-diktatúra és ki tudja még micsoda. Miután megválasztották a főnök azt csinál amit akar, ha…, – ha nincsenek meg a demokratikus ellenerők, fékek, korlátok. Márpedig ezeket ki lehet iktatni, lassan, vagy látványosan – kinek, ahogy tetszik. Például azt lehet mondani, hogy hatékonyabban mennek a dolgok, ha senki sem dumál bele, mi történjen, se a bíróság, se az ellenzék, se a média – vagy ha beleszól, senkinek se kell odafigyelnie. Ugyanakkor az illiberális demokrácia – nem diktatúra, nem monolit rendszer, nem szeg alapvető demokratikus szabályokat, (legfeljebb kilúgozza azokat), mégis veszélyes trend körvonalait mutatja. Fogalmát (félig-meddig tudományos formában) Fareed Zakaria vezette be (The Future of Freedom. Illiberal Democracy at Home and Abroad – A szabadság jövője. Illiberális demokrácia itthon és külföldön c könyvében, NY, 2003) Megjelenése pillanatában feltűnést keltett, – a NOL is közölt róla ismertetést – mert forró témára tapintott. Nemcsak azért, mert Oroszországtól Pakisztánig vagy Venezueláig (netán Olaszországig) számos variánsát találjuk ennek a formációnak, hanem mert a „liberális demokrácia”, mint olyan hanyatló ágra került. Hanyatló ágra, mivel a Bush adminisztráció egyre több illiberális intézkedéssel szórja meg a népet és a világot. Ha a világ leginkább demokratikus berendezkedése nem liberális üzemmódra vált, akkor hamar baj lehet.
Zakaria nem megy ilyen messzire. Egyik tézise valami olyasmi, hogy a demokrácia gazdasági-társadalmi fejlődés sajátos képződménye, és mondjuk nem lehet egy törzsi társadalomra egyszerűen ráerőltetni. (A tévében persze lehet demokráciát csinálni Kabulban, de a városhatáron túl már törzsi középkor uralkodik…) Fontos gondolat, az iraki háború utólag felhozott indokába köt bele: Afganisztánban és Irakban egyaránt törzsi, meg vallási alapokon tagolt, középkor óra alig változó mélystruktúra él, amihez képest a nyugati típusú demokrácia túl sokat (megvalósíthatatlant) igényelne.
Engem könyvének egyik melléktémája ragadott meg, hogy ti. mi van a fejlett országokban alig észrevehetően kialakuló liberalizmus-ellenességgel: Berlusconi Olaszországa kétségtelenül demokrácia, de pl. a bírói hatalom gúzsbakötése, vagy a médiamonopólium a liberális struktúrák vészes megbontását jelenti. És hát – tudjuk – állítólag lehet ellenzék nélkül is kormányozni: ez is ehhez a képlethez tartozik: Zakaria valami idegesítő jelenségsorba tenyerelt.
Főleg, mikor az amerikai demokratikus struktúrák átalakulását vizsgálja. Szándékosan írtam struktúrát, mert Zakaria két ponton is ennek változásában látja a bajok forrását. Az egyik a politikai elit és a közvélemény feje tetejére állított kapcsolata: a politikus különféle módszerekkel figyelteti, mit gondolnak az emberek (csoportok) és aztán az eredmény szerint lép, javasol, dönt. Nem vezet, hanem követ. Mert ha nem figyelné a számokat, nem nyerhetné meg a következő választást. A másik változás: korábban a bizottsági döntési folyamat titkos volt, csak a végeredményt hozták nyilvánosságra, ma a bizottsági viták is nyíltak, a szavazás legtöbbször névszerinti – ami látszatra demokratikusabb megoldás, ám valójában sokszorosra növelte a lobbi-csoportok befolyását. Ha egy képviselő az adott érdekcsoport ellenében lép (szavaz) a lobby-ember (aki figyeli a szavazás menetét) máris mobilozik és irodája riadójára táviratok, emilek, telefonok tízezrei ömlenek a „rosszul szavazó” képviselőre – ha bírja, jó, ha belefárad győz a lobbi. Márpedig, többnyire győz. Zakaria egyik példája a gyapot-törvény. Valamikor a háború idején a hadügy kérésére megszavazták a termesztők támogatását, mert a gyapot (vagy moher) alapanyagból készült a katonák ruházata. A háború után megpróbálták leállítani a törvényt, a kísérlet megbukott, 70 körül ismét ez történt, s még ma is érvényben van, jóllehet moher ügyben alig pár tízezer termelő érdekelt, de pár milliárdos támogatás benne van a költségvetésben.
Zakaria mindkét ponton érzékeny ügyet bolygat. A közvélemény-követő vagy „vezető” típusú politikus a jó? Tudom: az ilyen fajta „vagy-vagy” általában nem stimmel, mert egyszerűsít, – ugyanakkor épp az egyszerűsítés révén látni engedi mindkét variáns veszélyeit. A „vezető” típusú kormányzásból könnyen lehet autokrata stílus (a következő választásig), a közvélemény-követőtől pedig semmiféle életfontosságú újítás nem várható. Ha netán belekezdene, azonnal nekiesnének. E két pólus közötti sáv viszont keskeny. (Ld. pl. Tony Blair kormányzását: miniszterelnökként „vezet” is, ám mindenki tudja, hogy stábja naponta figyeli a közvélemény adatait, ő pedig ennek megfelelően fogalmaz. Aztán, mikor az iraki háború ügyében kilépett ebből a sávból, majdnem bajt hozott a fejére. Még hozhat, az ultráskodás következményeinek még nincs vége.)
És egyáltalán: hol van ez a sáv? Mert a populizmus, (médiabalhék) idején úgy látszik, az a demokratikus kormányzás, ha a vezetőség mindenkit megkérdez, és arra menetel, amit a közvélemény mond. Csakhogy – mondja Zakaria – a modern parlamentáris rendszernek lényegénél fogva nem így kellene működnie: ez a fajta hatalmi rendszer közvetett demokrácia: a választók megbíznak embereket, hogy képviseljék ügyeiket, de attól a kezdve a megbízóknak hagyniuk kell őket dolgozni. Hogy teljesíthessék mandátumukat, megbízóik hosszabb távú érdekeit. És ne „sleppeljenek” az utca (közhangulat) pillanatnyi mániái után. (Churchillnek valaki azt mondta, hogy miért nem teszi fülét a földre, s hallgatja, hogy mit susog a mély (a közvélemény), mire az öreg azt válaszolta, hogy ha egy ilyen testhelyzetben látná őt a közönség, azonnal elzavarná…) Bár nem árt, ha a politikus azért pontosan tudja, éppen mit gondol/érez az utca…
A közvetett és közvetlen demokrácia sem mai vita, csak most – a médiapolitizálás idején – ismét felerősödött. Mert a politikusnak ma jóval nehezebb „magában” hozni döntést, és csak a végeredményt közölni: kiszivárog, előre megvitatják, a médiában ezer féle változatban már agyonbeszélik, – s nem biztos, hogy marad kedve széllel szemben hajózni. Pedig olykor a közvélemény ellenében kell dönteni. (A fajsúlyos politikusnak nem lehet mindenkivel jóban lennie – mondta valaki.) A médiapolitizálás viszont erre kényszerít: vagy élsz ezzel a lehetőséggel, és népszerű maradsz, vagy önfejűsködsz (azaz: politizálsz), ám elveszted a következő választást. Most mondok valami rémeset: Horn Gyulára sok jelzőt lehet találni, mégis – némi késlekedés után – ritka bátorságról tett bizonyságot, mikor volt vér a pucájában megállítani az ország-csőd felé rohanó szekeret (igaz: Bokrossal).,Szóval: mert és tudott népszerűtlen döntést hozni. Csakhogy ezért a bátorságáért bukással fizetett, a szocik nagy hányadában ezért vesztették el a választásokat. Mert a médiapolitika felerősíti azt a szabályt, hogy a közvélemény nem díjazza a hosszabb távú döntéseket, akár milyen jónak is bizonyulnak később a nemzet számára és akár mekkora bátorsággal is hozzák is azokat.
Persze tudom: a média-közvélemény nem azonos a valóságos közvélekedéssel, ezt rendre kimutatják a közvélemény-kutatási előrejelzések és a tényleges eredmények közötti különbségek. Csak arról van szó, hogy olyan hiszterizált hangulatot tudnak kavarni, amiben ember legyen a talpán, aki autonóm politikai döntéseket képes hozni, hiszen tudhatja, hogy ha széllel szemben hajózik, megnézheti magát. És ez épp elég ahhoz, hogy az autonóm politizálásnak vége legyen. Azt is mondhatnám, vezetni nehéz – „követni” kellemes.
Ugyanakkor megfontolandó a másik ellenérv is: a világ talán mégis a kiterjedtebb politizálás felé halad, tudomásul kell venni, hogy egyre többen vesznek részt a politikai diskurzusban. Ami persze nem stimmel, (a szavazási részvételi arányok csökkennek) a média-részvétel nem azonos a demokratizálódással. Ma már neve is van: politainment, ami annyit tesz, hogy ma már a politika a szórakoztató-ipar része lett, közönségét felszínes tudással, szlogen-szerű ismeretanyaggal, botrányra éhes szemekkel szerelték fel, s ami a lényeg: Nagy Bulit kínálnak, s aztán arra lehet hivatkozni, hogy a jónép ezt igényli, – ettől a fajta műsortól nem sok jót várhatsz demokrácia ügyben. De mit tegyünk: a politikai kommunikáció a tömegkultúra szabályainak engedelmeskedik, mert annak része lett – bár a populáris kultúra egyéb alkatrészei (popzene, tömegfilm, testépítés) jobban szerepelnek, és ami fontosabb, kevésbé veszélyesek. (Igaz, van itt valami egérút-féle: az autonóm politizálást is „el lehet adni” – képernyőn, valamelyik balhé taraján, vagyis épp a politainment segítségével, csak meg kell tanulni e műfaj szabályait. Ami a ma kormányon levőknek nagyon nem megy…)
S végül, Zakaria nyomán feldereng az a gondolatsor is, hogy netán a közép-európai demokrácia-gyakorlat, a Weimari Köztársaság révén elátkozott formáció modelljét követi: vagy az van, hogy gyenge, képtelen magvalósítani önmagát, vagy – ennek leküzdésére – autokrata gesztusai nőnek, félresöpri a liberális intézményeket, (olykor a demokratikusakat is). Zakaria félelmeit erősítik azok a gondolatok, melyek a mai republikánus-konzervatív elit vélekedéseiben, s főként szellemi ősénél – Leo Strauss-nál –merültek fel: hogy ti. minden bajnak a Weimar-model az oka, Amerika Carter és Clinton alatt azért gyengült, (azért nem tudta kihasználni a hidegháború megnyerését, nem tudta érvényesíteni világhatalmi monopolimát), mert engedett annak a liberális „puhaságnak”, aminek Weimar volt a modellje.
A mi régiónkra lefordítva ez a gondolat-blokk a prezidenciális kormányzási forma iránti óhajban fogalmazódik meg, gyakorlatilag az ellenzék nélküli kormányzás élveztében, a parlamenti „vitaklub” korlátozásában, média monopóliumban, a határozatok „erőből” való átnyomásában érvényesült – ismerjük az előző ciklus (olykor máig érvényben maradt), kedvenc trükkjeit.
De a botránypolitika, a nép hergelése, pitiáner ügyekkel való etetése is az illiberális demokrácia játékszabályaiba tartozik. Nem véletlenül: a politika banalizálása fontos eszköz, hiszen közben ezerszer fontosabb (kellemetlenebb) dolgokról (hál istennek) csöndbe lehet maradni. (Míg a liberális demokrácia az információ szabadságát és tényszerűségét védi, addig az illiberális demokrácia a megtévesztést és manipulációt kedveli. Leo Strauss Machiavelli könyve (Thoughts on Machiavelli, – Gondolatok Machiavelliről, 1958) nehéz, filozófiai olvasmány, de annyi kiderül belőle, hogy az ellenség becsapásának taktikája közhely, a saját tábor megtévesztése olykor sokkal fontosabb, mert célra vezető…) És persze ebbe a rubrikába tartozik a populista zsiger-politizálás: nem érvelni, csak lehúzni- Mondjuk: költs többet, miért nem adsz annak is? – másrészt, ugyanakkor – hol a kiegyensúlyozott költségvetés: a populista, nem-liberális modorban e kettőt egyszerre lehet nyomatni – a médiademokrácia aztán majd csak elmossa a liberális demokráciát. A másik oldalon meg kialakul egy olyan liberális illúzió, hogy a médiapolitizálás idején még marad helye a precíz érvelésnek, tömeggyűléseken a matematikai logikának.
Most már Zakaria téziseinek apropóival játszom. Ez a könyv nem igazán alapos történeti-politológiai munka, de a korjelenségre pontosan érzett rá: itt valami rossz irányba megy, legalább is a liberális demokráciát illetően megváltozott a széljárás, és nemcsak nálunk, nem is csak Európában, – a világon. Ebbe az új passzát-szélbe szagolt bele Zakaria, igaz kap is eleget a fejére odahaza. De van egy olyan érzésem, hogy fogunk még róla hallani.

Advertisements