Bunkómozaik – avagy bunkó-blues

Nézze uram, hogy árad a nép. Engem ki lehet üldözni a világból egy-egy ilyen sikítozó spínével. Nem kétágúnak való az, higgye el’ – mondja a taxis, ahogy elhúzunk az Andrássy úton, az Opera előtt. Csak úgy eszembe jutott. Mert, hogy a bunkót nem az jellemzi igazán, hogy hiányok vannak a műveltségében. Az egy habitus: büszke rá, lenézi azt, aki neki operáról papol, vagy Arany Jánost idéz, vagy tudja mi az a kamatos kamat – neki nincs meg, de az csak egy puhány lehet, aki ilyesmit szól. Különben is, mindent jobban tud, hiába akarnád kijavítani, hogy nem Hunnai, hanem Hunnia („úgy is lehet mondani, de úgy nincs semmi értelme”: copyright: Moldova). Nem és nem.

Nem is olyan régen, Babarczi László jegyezte meg, hogy az okosság elkezdett negatív jelző lenni. Nekem gyanús lett és körbe kérdeztem a bölcskari haverokat, kisült, hogy tényleg így van, pl. nem lehet Nádasról dumálni, mert mindjárt „okostojásozzák” az embert, nehezebb csajozni (pasit szerezni) ha okos hírében állsz. Valamikor fordítva volt a bölcskaron – mondja kollégám: a legjobb csajok a legokosabb pasikra szálltak rá. Kiment a divatból? Lehet. Az is lehet, hogy a sok arrogáns észt osztogató beszólástól rossz íze lett az okosságnak. De akkor is: rémes.

Megfordult a dolog. Spiró Fogság c. regényében, mikor a főszereplőt útra bocsátja apja, azt a tanácsot adja neki, hogy tartsa titokban tudását (pl. hogy görögül is tud), mert veszélyes lehet. Ez az élmény a seregben nekem is bejött. A slapicként pl. tanácsos volt titkolni, hogy tudok nyelveket, mert azonnal szívattak volna. Mert valahogy a bunkók nem bírták elviselni, hogy valaki tud valamit, ami több mint zéró. Amúgy a seregben lestem el, hogyan kell viselni ezt a rejtő szint. „Lebukásom” idején sok hasznát vettem. De máig sem értem, miért kellett rajtam bosszút állnia annak, aki véletlenül rájött a titkomra. És úgy látszik ma megint nyerő, ha kevesebbet mutatsz magadból. Nem kéne…

Szűkagyúak termelése
Haverral állunk a lemezboltban, ő zongorista, (profi), én nézelődő. Állunk a polcok előtt és dumálunk. Mikor látja, hogy a Bach polcon porosodó lemezektől már csupa maszat a kezem, felnevet. Na, igen, ez itt a tömény csőd, mármint klasszikus lemezek ügyben, látod milyen poros, rég turkált ott már valaki. Mikor felkapom a fejem (és törölgetem a kezem), bővebben is kifejti.

Azért nem fogy a lemez, azért nem kell senkinek, mert ideért az amerikai modell. Szóval, hogy ez a vásárló nevű spéciész egy olyan lény, akit (többé vagy kevésbé) leszoktattak a gondolkozásról, ennek következtében látómezeje a pénz-szex-reklám-buli körre fokuszál. És örül, mert végre nem piszkálja az embert senki.

Ez utóbbitól kellett megszabadítani az embereket. Mert a (magas)kultúra, ha kicsit is komolyan veszik, mégis csak nógat, – és ez a csesztetés valahogy visszafogja a vásárlási hajlandóságot. Már meggondolod, nem is nagyon érdekel, nem strabancolsz plazákban stb. és közben hallod a nógatást: csinálj valami értelmeset… Ezt nem lehet kilúgozni a kultúrából, mindig is volt valami csesztetős dimenziója. Nem hagy békében. Valamikor rossz volt a lelkiismereted, mikor haverod azt mondta, zongoraórára megy, vagy mikor egy röpke kérdésre (mi az az American Psycho?) nem tudtad a választ. Na, most ennek vége. Ez az éra elmúlt, nem csesztet már senki: nyugi van. Ki nem tesz arra, hogy ki írta az American Psychot, vagy, hogy Haydn koncert van a szomszédban? Ők AZT eszik, mi meg EZT, mi vagyunk többen, így frankó.

Végre közbeszólok: Valamikor egy Vance Packard nevű szociológus irt arról hogy milyen rafinált módon vernek át a reklámok, árazási trükkök, fogyasztói csapdák. Talán még olyan is van, aki emlékszik még a Rejtett rábeszélők c. könyvére, anno. – régen volt, akkor még „fogyasztói társadalomról” is beszéltek.

Legyintett: Ma ugyanott vagyunk, csak nem szabad róla beszélni. Mert a palimadár tenyésztése, – üzleti titok. Pátyolgatni kell a szűkagyút, ő a legjobb vásárló, nehogy elrontsd, valami hóbortoddal. A kulturális igényesség zavarja az üzletmenetet és rontja a közérzetet. Nem csodálkoznék, ha kutatók kimutatnák, hogy Bach rákot hoz rád.

Csak idéztem a havert, hogy miket képes mondani, és hogy én ennek egy részét el is hiszem neki, mikor elfog a félelem, hogy gyorsabban terjed a bunkóság, mint gondoltam volna.

Az eredeti felhalmozás

Több lett a bunkó, mint bármikor korábban? A média sodor ebbe az irányba? Mondjuk azt látni, hogy a politikai közbeszéd durvulása ezt a trendet segíti. Ám dolgozik itt egy történelmi trauma is. Az értelmes középosztály többszörös vérvesztesége. Magyarán hogy az elmúlt évtizedekben többször is irtották az elitet, amit egy ilyen kis ország nem visel el következmények nélkül. ’44-ben elvitték a zsidókat, ’46 után a svábokat, később a kulákokat, azaz üldözték azokat, akik értettek a falusi gazdálkodáshoz, ’56-57 után kivándoroltakkal tovább csökkent az értelmiség társadalmi aránya, bár természetesen nemcsak ők disszidáltak. (A folyamat nem állt le: a jó fejek közül ma is sokan mennek el, nagyrészt örökre.) Amíg ez a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált, – a taplóság nem jutott szóhoz. Aztán amint megcsappant száma, a bunkók hangja el kezdett erősödni. Majd nem sokkal később, erre a csonka képletre borult rá a vadkap hozománya, – többek között olyasmikkel, mint aminek komolyzenei darabkáival fentebb ironizáltam. És végül, jött a politikai rövidlátás. Csak kiabálni kell tudni, okokat, következményeket nem kell keresni-látni-érteni. Hinni kell és nem gondolkozni. A hitben könnyen belefér a hatvannégy vármegye, hogy a háromszáz forint kárt tesz az egészségnek, vagy, hogy ki tudjuk cselezni a világválságot, csak hagyjanak minket.

Amikor vérre megy

Most valami más: a bunkóság fertőz, olyan környezetet kínál, ami majdhogy nem irtja, de legalábbis elsodorja az előrelátó gondolkozást. Emlékszel a 42%-os hozam reklámjára? Sokan rohantak befizetni magukat. Aztán – mikor bebukott a cég – tüntettek a pénzükért, amit természetesen elbuktak. Ez a jelenség azóta is kísért, mint a bunkó-szindróma egyik mindig aktuális mellékága. Azt mondják, Magyarországon él a legtöbb pénzügyi analfabéta, ami nyilván túlzás, de figyelmeztető jelzés. A negyvenkét százalékra is ők repültek rá, manapság meg befürödnek ilyen-olyan hitelkonstrukcióba, aztán persze bedőlnek, szerencsétlenül járnak. Mert gondolkozni nem tanították őket, a piac meg épp őket keresi.

De nem is ezt akarom ragozni, hanem ennek kapcsán egy nehezebb kérdést: meg lehet-e akadályozni az emberek tönkremenését? Vagyis hogy mit csináljon egy képzeletbeli civilszervezet, vagy egy akármilyen hatóság, hogy ne jöjjenek ezek a tragédiák? Figyelmeztessen határozottabban (pl. a deviza-alapú hitel esetében az árfolyamkockázatra?) Tiltsa meg a bankoknak az ilyen konstrukció feltételek nélküli árusítását? Ha a válasz igen lenne, a javasló azonnal kapna egy fülest: nem paternalista rendszerben élünk, nem szabad korlátozni a piacot, nem kell mindenkinek mindent szájba rágni, vagy bárki helyett dönteni. Viselje csak következményeit. Másrészt meg a kuncsaft – ha tapló – kikéri magának az oktatást, neki azt tanították, hogy mindig az olcsót kell választani, ez a konstrukció olcsóbb, mint a forint hitel, és kész. Ja, hogy holnap? Uram hol van még az? Nekem ma kell, nem fogok itt vacakolni, hogy mi lesz két év múlva.

Nem megy ez. Ezt az elképzelt „segítőt” senki se hallgatná meg: a bank, a hivatal, a hitelfelvevő egyaránt el fogja küldeni a francba. Lehet. Csakhogy mára az is kiderült, hogy ez drága mulatság. Egyfelől a tudatlanság hamar kilakoltatáshoz vezet, ami rémes. Másrészt a bedőlt hitel a banknak, sőt az államnak is pénzbe kerül. Szóval mi a jobb: hagyni a kuncsaftot falnak vágódni, vagy valahogy rávenni, hogy gondolkozzon? (Ez utóbbi nehéz, tudom. És nem is piackonform. Mégis, ez jut eszembe.)

A nem-hiszem-el figura

Ez már végképp réteg független: mondom, hogy ott száz kilométeres körzetben se nincs munka. Nem hiszem el, mondja, miért nem megy dolgozni. Más. Miért vannak vascipők a Duna parton a Lánchíd és a Parlament között? Embereket belelőttek a Dunába? Nem hiszem el, ilyet nem csinál ember emberrel. Nem dőlök be meséknek. (Büszke rá…)

És még

Ez így túl egyszerű lenne. Mint mondtam: ez fejforma fertőz. És ma már a bunkóság – igaz olykor más szinten – de előfordul érettségivel is. Mondanám, hogy diplomával is le lehet ugatni a szomszéd autóst, gyalogost, vis a vis-t a politikai arénában. És megnyilvánul középosztálybeli jó neveltség ellenére is. Hogy mitől és hogyan az persze rejtély, de van.

 
(Lexikon: A bunkó: műveletlenséggel párosuló agresszív faragatlanság.)
2009
Advertisements