Balhégazdaságtan

Tudom, hogy olykor felszínes, teli palifogó alcímekkel, mégis esténként olvasok belőle ezt meg azt. Egy könyvről beszélek, ami tavaly év vége óta szerepel a besztszeller listákon, meg amiről annyit vitáznak a világban: ez a könyv a „Furcsaságok gazdaságtana” (Freakonomics) a David Levitt és Stephen J. Dubner szerzőpáros munkája. (A könyv alcíme: „a csintalan közgazdász MINDEN titkot leleplez”) Dubner a New York Times szerkesztője, Levitt pedig matematikus, ezzel a látásmódjával megy után fura társadalmi jelenségek elemzésének. Mondjuk, pl. azt vizsgálja, – „tudományosan” – hogy mennyire szeretünk kisebb-nagyobb simliket elkövetni. Talált egy bogaras tudóst, aki tízórai fánkot árult kollégáinak, majd mikor rájött, hogy ebből meg is lehet élni, nagy cégekhez is ő vitte (személyesen) a tízórai fánkot. Mert hogy nála becsületkassza volt. De nemcsak fánkot árult, hanem figyelte is az eredményt: melyik cég, hány százalékra dobja be becsületesen a centeket a becsületkosárba. A teljes árukészletet sehol sem fizették meg, a fizető vásárlók csúcsa 95% körül volt. Levitt-et a csalás „szórásának” szociológiája érdekelte: hol és miért fizettek tisztességgel ill. simlisen. Nagy cégeknél az alsó emeleteken – ott gürcöltek a beosztottak – jobb volt a helyzet, ezek a kuncsaftok közelítettek a tisztességhez, a harmadikon, a menedzsment emeletén már megbicsaklott a számsor: hetven-nyolcvan százalék lett az eredmény. Levitt csak annyit mond, hogy ott fenn – a vezér szintjén – azt hiszik, nekik jár a fánk és kész. Én azonban emlékszem arra az újságos fiúra, akitől érdeklődtem, hol kap borravalót. Azt mondta, hogy többet a Rózsadomb aljában és semmit a milliomos fertályon. Na, szóval erre hajaz nekem a becsületes fánkevők története. Habár van itt még más is: ha szeretik a munkahelyüket, (és szép idő van) tisztességesebben fizetnek a becsület-kosárnál, ha utálják a főnököket, akkor az egész cég alulteljesít. De ez már csak hab a tortán.

Persze komolyabb témákban is utazik. Az a véleménye pl. hogy a gyereknevelésben az iskolai és a szülői befolyás közül az iskolának van nagyobb szerepe, – de nem a tanári oldalról, hanem a csoportnyomás felől: nevelési szempontból az a döntő milyen irányba nyomják a gyereket a csoporttársak. Van egy rémes példája: egy jó családból való afroamerikai gyerek bekerül a Chicagói gettóiskolába, ahol átlagon felüli a bukások száma. Azonnal elkezdik cikizni társai, mert hogy mindenből jelesre teljesít, normális mondatokban beszél. Azt mondja, néhány utcai verekedés után – ahol a banda jól megagyalta – meg kellett tanulnia azon a nyelven beszélni, ahogy társai, be kellett kapnia néhány fát, hogy békén hagyják. A srác kemény anyagból volt, nem rontották el, de képzeld el a társak nyomását egy átlagos gyerek esetében… A példát csak azért említem, mert el tudom képzelni, hogy nálunk is van ilyen – ha nem is ebben a durva alakzatban. (a „stréber” nálunk is kijár a jó tanulónak – itt-meg-ott – sőt… Ellene, meg alig lehet tenni valamit, legfeljebb a gyerekkel egy másik iskolába költözni.)

Ahogy a könyvcím ígéri, vannak szórakoztatóbb ötletei is, végül is a kötet a furcsaságok telefonkönyve. Hogyan lehet kifürkészni, hogy vajon a japán szumó-bajnokságon volt-e valami simli? Kit érdekel? – mondhatnád, de azért az ember mégis kíváncsi lesz: mit tud ez a trükkös gazdaságtan kihozni egy ilyen fura kérdésből. Mivel Levitt agya máskép pörög, mint az enyém vagy a tiéd – ezért talál is fogódzót. Megoldása a következő: az élbolyban tizenöt meccset kell játszani, akinek nyolc nyert mérkőzése van, az már benn marad az elitben. Aki nem éri el a nyolcat, az kiesik és rémes sors vár rá. Itt kell keresni a csalás jeleit, mert itt a legégetőbb a szükség, mondja Levitt. Megnézi hát azokat a versenyzőket, akik a hetedik mérkőzésre készülnek, és olyan birkózóval kerülnek össze, akiknek már megvan a nyolcadik, tehát páholyban érezheti magát. A többi párosításban az átlagos eredmény nagyjából ötven-ötven százalék, a hetedikről a nyolcadikra való jutás nyerési tényszáma hetven-nyolcvan százalék körül van. Vagyis hirtelen e határhoz érkezve megugrik a versenyző teljesítménye. Lehet, – mondja az elemzés, hogy a versenyző – félve a kieséstől – itt mindent belead, ám az is lehet, hogy itt valami bunda van. Mert hogy a több ezer mérkőzés statisztikai adatait áttekintve erre az eredményre jut. Az történik, mondja, hogy azok közül, akik nyolc versenyt már sikerrel letudtak, egynéhány „eladja” meccsét azoknak, akiknek ez a győzelem élet-halál kérdése, de másképp nem tudnának győzni. Hát, nem tudom, a szumó a legtisztább sportok egyike, – bár mostanában volt pár cikk árnyoldalairól – Levitt logikája (és adatbázisa) minden esetre érdekes. Annál is inkább, mert e sportág mérkőzéseit Japánban nem illik megkérdőjelezni, – halál is esett már abból, mikor valaki be akarta fújni a bundázókat…

Ezek persze legfeljebb kedves játékok. A könyv nagy dobása a nem kívánt gyermek és a bűnözési statisztika összefüggéseinek kimutatása. A kilencvenes években drasztikusan visszaesett a gyilkosságok száma a nagyvárosokban. A statisztika valóban talányos, lett is irodalma temérdek: mindenki magának tulajdonította az eredményt: a polgármester a „zéró tolerancia” politikának, meg annak, hogy több rendőr van az utcán, a civilszervezetek pedig annak, hogy ők fogták le a lövöldözők kezét. Levitt legyintett ezekre az érvekre, és megnézte a demográfiai statisztikákat. Kiderült, hogy a kilencvenes évekre hirtelen visszaesett a 18-24 év közötti korosztály lélekszáma. Mert hogy ekkorra éreztette hatását az abortuszt legalizáló, un. Roe vs. Wade (1973) legfelső bírósági döntés: évente 700ezer és másfél millió között volt az addig büntetett beavatkozást kérők száma. (Egyébként ez a döntés többnyire többszörösen hátrányos helyzet asszonyok számára hozott megváltást…) Levitt azt mondja, hogy húsz év múltán, tehát a 90-es évekre ezért ritkult meg a nagyvárosi bandaállomány, s vele a lövöldözés, súlyos testi sértéses bűnesetek száma. Elfogyott a nehézfiúk utánpótlása…

Számomra azonban nem is ez a poén. Hanem az a mély belátás – Levitt erre építette kutatásait – , hogy a nem kívánt gyermekáldás ráerőszakolása a társadalomra a bűnözési hullám elszabadulásához járul hozzá, és katasztrofális következményekkel jár. Levittnek erre is vannak statisztikai adatai: a nagyvárosi gettók gengjeinek többségében szüleiktől elhagyott, utcára dobott srácok lövöldöznek. A szeretetlenség agresszivitást szül és az utcán, a városban robban… Így aztán mikor ez az output megszűnt – radikálisan csökkent az utcai bűnözés. Nyugdíjasok csak ritkán lövöldöznek, még Amerikában is.

A könyv tézise nagy feltűnést keltett: a zérus tolerancia hirdetői – akik szerint ők irtották ki a nagyvárosi bűnözést – kicsit visszahúzódtak. Azonban e statisztikai korreláció ezen túl is fontos figyelmeztetés, s talán ezért is szerepel ebben a vicces könyvben kiemelt poénként e történet: ne pusztítsa magát a társadalom a szeretetlenség, a képmutatás meg a nők védelmének jelszavaival. Mert súlyos következményei lehetnek. Szóval, bár a szerzőpáros a számokkal végzett trükkjei tréfásak, azért komolyabb tézisekre is telik nekik. A besztszellereknek is megvan a maga igazsága.

Advertisements