Az új magány

A moziban, a Szerelem második látásra c. film alatt az önkéntes magány, a szerelemtől, a párkapcsolattól való félelem újdonsága jár a fejemben. Két ember éli – külön-külön – életét, ám mikor feltűnik valami távoli lehetőség, hogy egymásra találjanak, nem kapnak utána. Megszokták, ami rájuk rakódott, jobb benne, mint új sebeket szerezni. Ez járt a fejemben, mert, ahogy látom, nemcsak film, trend is lett belőle. Tudom, hogy életkori jelenség, harmincon, első váláson túl jelentkezik, de azt is látom, terjed, hogy fiatalabbak is félnek belemenni egy intenzív kapcsolatba, inkább egyedül léteznek.

A hatvanas évek szociológiájának nagy témája volt a magány – a nagyvárosi elszigetelődés, a kommunikáció zavara, kapcsolatok kiüresedése. Még filozófiában is ez volt a kor témája: egzisztencializmus, Sartre, David Riesman: A magányos tömeg c. munkája, elidegenedés-viták. Kulcsfogalmai: az egyedüllét fájdalma, a „társas magány”, a „belevetettség”, (Heideggernél), a magány – mint abszurd sors, (Camus-nél). A diagnózis látószöge többnyire a tragikus volt és a habitus: lázadás ellene. Mert ezeknek az írásoknak egy része abban a reményben született, hogy valahogy ki lehet majd nőni belőle, hogy gyógyítható, nem kell belenyugodni. Mára az fajta magány-szemlélet eltűnt, elkopott az ellene való lázadás pátosza is. A magány természetes létforma lett, – megszoktuk, élünk vele. A kilencvenes évek yuppie-generációja ma már ötvenfelé jár, s ahogy akkor, nagyrészt ma is egyedül él. Minden oké. Igaz én most partnerkapcsolatokat, szerelmet illető viszonyokban keresgélek. Ahol is valami tényleg átalakult a megszokható magány felé. Jobb magamban, mint a sok hülyével összezárva. A szerelemben ne add ki magad, legbelül maradj magadnak – ezen túl persze minden lehetséges, kedvesség, duma, meg ami kell, vagy illik, netán extra… És így fogod jól érezni magad, tök magányosan, akkor is, ha van (átmeneti) partnered.

A társadalom is ezt az életérzést támogatja. A szingli-jelenségben lehetett látni, hogy már kialakultak a magány intézményes feltételei, egyszemélyes nyaralás, étkezés, lakás. Az újkap „gépezete” sajnos jobb szereti, ha kivel-kivel szólóban rendelkezik – ha a bérrabszolga nem rohan haza (nem megy szülni, vagy gyerekápolásira) – szóval, ha egyedül él. És benne lenni már nem tragédia, az élet alacsony fordulatszámon is elviselhető, sokan élnek így. A kilencvenes évek yuppie-generációja már ötvenfelé közeledik, és ahogy kezdetben, úgy most is sokan egyedül élnek. Nem nagy ügy. Vannak fogódzók, társas formulák: szia, minden oké? Köszi, rendben, majd hívlak. – Társalogsz, tehát van társaságod. Felszínes, – na és? Legalább nem horzsol.

Újmagány. Begubózás a rutin feladatokba (mennél több annál jobb). És ha társalgás, akkor legyenek kéznél panelek, mosolyok, (sohase panaszkodj), azt mond, amit a másik szeretne hallani, vagy valami vicceset, (ne túl bonyolultat), gyorsan fejezd be, mert még komolyra válthat. Mobil az más, ott lehet dumálni büntetlenül, nincs metakommunikáció, ami lebuktathat. Ha valami jó történik, azt csak kicsit reklámozd (különben irigykedni fognak), ha valami rossz üt be, azzal otthon, a fürdőszobában foglalkozz. A mosdó meghallgat. És így jó…

Egy-egy intenzívebb szerelmi kapcsolattól már a sérülés lehetősége is visszatartja az embert. Még mindig a film: Emma Thompson azt magyarázza Dustin Hoffman-nak, hogy azért mérges rá, mert ki akarja rángatni kellemes magányából, ahol nincs fájdalom, és bele akarja vinni egy kapcsolatba, ahol attól kell reszketnie, hogy mikor áll elő a férfi: sajnálja, de nem működik a dolog. A film pontos.De miért is nem merünk kockáztatni? Olyan nagy eset, hogy ha még egy seb kerül a többi mellé? Pár hónapos rémség, de legalább történt valami az életben. Mégis, az ember nem akarja.

Még egy lépéssel beljebb: ma már sokan megszerették, jól érzik magukat benne. Mert a magányban örömet is találhatsz – végre egyedül, magamra zárhatom az ajtóm, nem kell hallgatni a sok felesleges sódert, hivatali ügyeket, nem kell „ki-nem-állhatom” fazonoknak képmutató rizsát nyomni, nem kell úgy tenni, mintha bárkit is kedvelnék. Jó otthon, végre egyedül. Igaz, hogy az önélvezetnek nincs nagy skálája, – ehhez igazi partner kellene, de hát épp attól rettegek – szóval, ha van valami kreatív hobbid, foglalkozásod, akkor szerencséd van: festesz, vagy zenélsz, ahhoz nem kell társ, az alkotás adrenalin injekció, feldob és pótolja a világot. Tényleg pótolja a világot? Nem igazán. Először is: nem lehet mindenki festő. Amúgy meg hamar depró szivárog a mindennapidba – meló után maradt a könyv, zene (az se sokáig), egy évben egyszer kirándulás, alapzajnak meg a tévé, ha bírod idegekkel. Meg az unalom.

És hát az életkor. Negyvenfelé (vagy túl azon) már nehezebben tud az ember a másikhoz alkalmazkodni. Ekkor már tényleg jobb egyedül. Nők persze előnyben, – tudnak főzni. Igaz, ma már a férfiak egyre többen tanulják ki ezt a szakmát, és akkor majdnem minden megvan. Alkalmi randikkal megy is a kocsi: kaja van, a házban nem dirigál senki,

Ám egyszer csak beköszön a bezártság-élmény. Amin az imént még hál’ isteneztél, hogy végre magadra zárhatod az ajtód, az most börtönnek tűnik. Egyik pillanatról a másikra oda az önélvezet, emberek közé kellene menni, (azok közé, akiket az imént még utáltál), meg hogy történjen már valami.(Nem történik.) „Az élet máshol van.” (Kundera).

Az új magányt megszoktuk, elvagyunk vele. Mert tudunk disszimulálni. Pl. a munkamániával („munkámba temetkezem” – tudatosan, vagy öntudatlanul.) Ami mellékesen rejtőzködés önmagunk elől. Ám voltaképp kifizetődő. A workaholic munkatársat a cég is futtatja, vagyis aki erre adja fejét, jót tesz vele karrierjének. A munkamánia mellett jól jön a magány: nem nyaggatja senki, hogy miért nem foglalkozik családjával, miért nem tud lazítani. Melózhat végkimerülésig. És közben – ami a legfontosabb – nem érzi a magány terhét. Más kérdés, hogy ebben a mókuskerékben könnyen ki lehet készülni. És hát, önmaga elől kevés ember tud menekülni.

 

Atomemberek

Az újmagány jelenség mögött egy súlyosabb betegség rejtőzik: a társadalom atomizálódása. Rég kezdődött, lassan szivárgott be életünkbe, most viszont nagyon is itt van. Az egyedekre széteső társadalom régi témája a szociológiának, mint ahogy az igény is, hogy valaminő pót-közösségre leljen az ember – sportdrukkeri, civil társadalmi, egyházi, vagy iskolai bandára. A magára utalt ember kemény érdekei azonban felülírják ezeket a kísérleteket – így aztán marad Michael Douglas cinikus tanácsa, a Tőzsdecápák c. filmben: „ha barátot akarsz, tarts kutyát!” A lóversenyen is eldugod a turfod, nehogy más belenézzen, ez történik a köznapi életben is: nem árulod el senkinek, ha van egy jó ötleted. Akkor meg beszélgetni is csak akadozva tudsz.

Az újkap felerősítette az egocentrikus életvitelt, az önmagunkra fókuszáló látásmódot, mindenki ki van zárva belőle: ez a kor túlélési parancsa. Régen is volt ilyen, naná, régóta, sőt… Ha nem őrizted érdekeid mezsgyéjét a sor végén találhattad magad, a fazékban meg már csak a leves hígja maradt… Szóval, nem ma találták fel. Csak a piacgazdaság, (meg amit ez az eufémizmus takar) felerősítette ezt a társadalmi parancsot: egyedül könnyebb, a másik elárul, eltapos, védekezz, vigyázz, csak magadban bízhatsz – „mindenki önmagáért, isten mindannyinkért”.

Nagyjából így.

De mégsem. Valami hiányzik, – igaz ma már egyre kevésbé. A rendszerváltás után még egy darabig élt valaminő szolidaritás-féleség, kerestük az együttlét alkalmait, egymás szagát, majd egy idő múltán ritkábbak lettek a baráti együttlétek, de még mindig jó volt beülni egy kávéra. Aztán hirtelen gyorsan leépült bennünk ez az igény. A barátok eltűntek, köszönünk, persze, ígérjük, hogy majd megy telefon, meg a jövő héten tuti összejövünk: de nincs rá idő. Csudákat, nincs rá igény – csak magyarázkodunk. Közben ennek a létformának elfojtott kesernye van a szánkban. Hisz ennek az atomizált létnek egyik leágazása az, ami a szerelmi, meg társkapcsolati viszonyokban tenyészik, amiről az imént beszéltem.

Állandó vívóállásban élünk: „mindenki ellen” védekezünk-támadunk. Van, aki ezt élvezi, hát persze, én utálom, s gondolom, ha ki-ki magába néz, minimum, hogy kényelmetlennek érzi, de az újkapban ezt a stílust kell tartani, így tagozódunk be az új világba. Van rá mentség, – mindenki így él, nincs extravurst, ha próbáljuk, kigolyóznak. Így lettünk fokról-fokra fél-lelkű vagy lélekvesztett atom-emberek. Ritkán rohanunk segíteni – a kiscserkészt, a Teréz anyut illik lenézni, hogy mást ne említsek. Pedig tudhatnánk, hogy lélek nélkül sem megy a kocsi, túléled ugyan a mát meg a holnapot, de egyszer csak azt veszed észre, hogy zombiként tengődsz. Üresnek érzed magad. Mert a partner, a barát, a kedves – vagy akinek segítesz – nem dísz életed alaprajzán, velük megosztani magad, adni-kapni – alapszükséglet.

Kínosan érzem ám, hogy prédikálok, de akkor már hadd mondom a régi hívószavakat: csak a másikban fedezheted fel igazi lényedet, ne higgy a képnek, amit borotválkozáskor látsz: Fennköltebben: hogy ha adsz magadból és többet kapsz vissza, hogy az együttlét megtermékenyít. De inkább nem mondom, mert ezek a mondatok elkoptak, netán furcsák lettek, mára vastag réteg borult a szív segédigéire. És csak hittanórán vagy pszichológusnál hallhatod, hogy jó érzés másokon segíteni, és hogy nemcsak a kutyusokat jó simogatni…

Advertisements