Az ötvenes zóna (Globális generáció 6)

A „zóna” a mai ötveneseket takarja, körülbelül, csúszó évszámként: negyvenkilencnél még nem, ötvenötnél még mindig bele lehet tartozni. K. vezető sebész egy nagy kórházban, nyakig benne egy magánszanatórium gründolásában; L. vezérigazgató egy multinál, a céget ő hozta be az országba, most hol kedvenc, hol rossz fiú, a tévében is láthatod, ha épp itthon van; O. vagyont örökölt és megengedheti magának, hogy ki-be járjon a versenyszférában, egyébként tanácsadó cége van; P. szép lassan terjeszkedik, mindent veszek alapon, rajta van a 100 leggazdagabb ember listáján. Ötvenesek. Persze jobbára a menők. A „felső-közép”. Nem a top, és nem az átlag. Mert ez a generáció fragmentált, verte, szelektálta, áldotta őket a történelem. Közülük most csak a trend-csinálókról. Akik működtetik a jelent. Alattuk nagy űr – aki ötven, és elveszti munkáját, nem fog újat kapni, eltűnik, láthatatlan. Felettük: ha beérkeztek, most már úgy maradnak. Nem, ezúttalcsak arról szegmensről, ami nevet/formát ad a mának. Róluk. De nem pénzről, kocsiról, házról, – hanem a habitusról. Ami tán nem is létezik, – ideáltípus – de valahol mégis velünk él…

Virág és palladium

Nézem őket, ahogy kínosan ügyelnek a dátumokra: ötven, igaz, de nem több, nem szabad összetéveszteni őket a következő tízesben utazókkal: ők nem hatvanasok, nem Kádár-koriak, nem fehér hajúak, (őszülnek ugyan, de csak annyira, hogy szexisek maradjanak), otthon vannak a digitális korban, ha neked e-mailed van, nekik domain-jük, ha neked mobilod, nekik wap-juk. Nem cigiznek és márka-tudatosak, (többnyire). Adnak a trendre. Szóval csak ötvenesek. 
Akiket a másik oldalon még minden szál a negyvenesekhez fűz: a legszebb férfikorhoz, a már helyen levők nagy csapatához. Ízlés, az új feleség, Zorán, meg ’68. Valahogy fiatalabbak, mint a húsz évvel korábbi ötvenesek, akkor. De ez sem segít a pici bajon, ami közös a negyvenesekkel: az igazán mobil generációt ma a harmincasok alkotják: ott mindig történik valami. A negyveneseknél is, de őket valahogy kifelejtette a történelem, az ötvenesekkel együtt kicsit irigykedve nézik az ifjú törököket. Vagy épp ellenkezőleg: nem szívesen lennének tejfeles szájúak, valahogy tartást is ad a történelmi tapasztalat, nem lenne jobb anélkül. 

Két felől behatárolva, mégis kezükben az igazi gyeplő: a harmincasokkal a sarkukban, de azért ők a nagymenők, vezérigazgatók, ők lehetnek a hangadók, vagy a szürke eminenciások. Már minden megvan, pénz paripa fegyver, zsebükben már a legfontosabb címek/rangok, (telefonszámok), két válás után, felnőtt gyerekekkel, már nem kell félniök – amit nem mondhat el magáról az előző és a következő évjárat. A negyveneseket jobban látni a porondon, az ötveneseknek több a pénze, befolyása, szélesebb a kapcsolati hálója, Ibsennel szólva, ők a társadalom támaszai. 

Apropó háló: az előző és a következő generáció is a zsebükben van – virtuálisan (mint haver, telefonszám, mint a „kéz kezet most” játék partnere), vagy valóságosan. Ők még tudják, hogy a következőt (a hatvanasok krémjét) érdemes tartani, mert hát az öröklés, meg aztán vannak dolgok, amiket még ők döntenek el, vagy amihez csak rajtuk keresztül vezet az út. Ugyanakkor az istenért se soroljanak oda: az már a gerontológia küszöbe. Én meg tudom, hogy már ki lehet bekelni őket, s aztán van tíz év, ami – ha kicsit is ügyesen csinálom, – az enyém lehet. Voltaképp még délceg negyvenes vagyok. A háló tovább ér, mint az aktuális dátum.

Fura, hogy az ötvenesek keveset érintkeznek egymással. Tán mert kevesen maradtak (helyen, pozícióban, pénz mellett, külföldön stb.) – ezt a generációt erősebben rostálta a történelem: emigráltak, kikoptak, meghaltak – aki helyen van, az igyekszik elvegyülni az éppen nyüzsgő tömegben, és közben elfelejtetni velük, hogy kézben tartja őket. Vagy azért, mert egymás riválisai, – ami itt élesebb csatákhoz vezet, mint a harmincasoknál. Ott egy pofon után – akár képletes az, akár valóságos – jön a haverkodás, mert nincs más. Itt más a koreográfia: itt egy pofon a meccs végét jelenti. 

Egyébként az igazi vég még messze van. Bár olykor felmerül bennük a gondolat, hogy át fognak lépni rajtuk. Rajtam? Soha. Kemény vagyok. És mindenről tudok. Ami tán igaz is: ha lehetne mérni, kiderülhetne, hogy ez a generáció szívja fel magába a tudható (titkos) fülesek, infók, pletyusok és adatok maximumát. Mindent tudnak, de nem szólnak róla, nem élnek vele. Csak ha muszáj, de akkor nagyon. A többség nagyon lentről indult, ott szerezte az alapkiképzést: cinizmust, fapofát, hazardírozást és az átverések trükkjeitt: „abból élek, hogy a többiek hülyék”, – mondja O. bájos egyszerűséggel. Így került be a palladium-üzletbe, amiről én csak azt tudom, hogy valami nemesfém, ami most – infotechnikai felhasználás miatt? – jobban fut, mint az arany, meg a platina. 

Viszont még tudnak mosolyogni, udvariasak – távol tőlük a harmincasok lezser agresszivitása, a negyvenesek közönye, leszólják az akciófilmeket, virágot visznek a nagyfőnök feleségének, és már megint járnak színházba. (Amíg kicsi volt a gyerek, nem lehetett…) Sőt, a horizonton belülre került Salzburg és Bayreuth: szmoking és szövegkönyv, – jelen kell lenni.

A gyeplő

Ötvenes: nem évszám, hanem viszonykategória. Letagadott határ, az „kint is vagyok, bent is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok…” helyzete. Minden a kezemben de ügyelni kell, mert pillanatokon múlhat, hogy semmi se marad. Van benne gyakorlatuk: legtöbbjük többször is kezdte újra, de egyszer biztosan: lebukás, csőd, válás, vagy pályamódosítás, – lent és fent. A hullámvasút tanulságos; van aki eldurvul tőle, van akinek kifinomul tájékozódási ösztöne: több irányból képesek látni a világot. Túl azon, hogy finom szerkezetében ismerik mind a két rendszert, (a régit és a mostanit)kezelni tudják azt is, ami reflexekben, gondolkozási sémákban, beidegződésekben a mai világba is áthúzódott. (Nem úgy, mint a harmincasok, akiknek az „átkos” csak anekdotikus képlet.) A hullámvasúttól viszont erősebb a veszélyérzetük is: kevesen úszták meg egy ici-pici paranoia nélkül. 
Veszélyes kor, mondták valamikor – és a férfiak esetében a csábulásra értették. Ma másképp az: erős a tériszony, amiről nem szabad tudomást venni; irigyelnek, sőt félnek tőled, ami korrumpálja a lelket. Sokat láttál, de úgy teszel, mintha semmit, jó pofa vagy, aztán blazírtan besöpröd a kasszát, – stratégiáját persze hónapok óta építetted. Sokba került ez neked, csak te tudod, meg az a másik ötvenes, akivel ezért nem szeretsz egy légtérben lenni. Érettségi találkozón csak egyszer voltál, azt is megbántad. Még jó, hogy hallgattál feleségedre és szolid, fél-kopottra vetted a figurát, mert ott vagy sírtak, vagy dicsekedtek. („Akik sírnak, azoktól el kell venni, akik dicsekednek, azoknak adni kell” mondja a Talmud.) Csak ültél és piszkáltad a rostélyost: most meséld el az egykori impex történetét?

Társaság. Már terjed ez az amerikai parti-fazon: sok ember kis helyen, állnak, egymást leöntik aszpikkal és mindenki nagyon kedves. (Nice people, mondják odaát némi iróniával…) Rossz érzésekkel mentek haza az asszonnyal. Az egyik fazon most vett házat Kaliforniában. „Milyen csinos, legfeljebb negyven, az is csak rosszindulattal”, mondta róla az asszony, aki még táncolt is vele. Neked előre köszön X bank elnöke (te segítetted benyomni) – mire mész vele?) Mégis csak be kellett volna szállni abba az alumínium buliba. Holnap szólok is X-nek…

Viszonykategória: úgy mennek el az „események” hogy felét, harmadát még megcsíped, (bezsebeled), a többin meg csak ámulsz, hogy ilyen is van? Már kezded sejteni, hogy te ilyet már nem fogsz megjátszani, bár tudsz még egy pár olyan trükköt, amin egy csapat bróker se tudna eligazodni. Ezért még joggal hiheted, hogy ha akarnád, te is tudnál olyat összehozni. De már nem hozol. Elég ennyi. Legfeljebb ha lesz egy újabb válás. (Nem lesz.) De különben sem elég az ennyi, mert ha nem növekszel, terjeszkedsz, akkor nem vagy jelen: így aztán hajtani kell. Igaz, csak impulzus ütemben: van mikor három hetet éjjel-nappal, egyhuzamban, de aztán lazítás a birtokon, vagy síelés Aix-en-Provence-ban. Teniszezel, szólnak, ha nem jössz reggelente, de az csak olyan átmozgatás, hogy tisztább legyen a fejed. Olykor menekülsz a városból, másképp nem lehet kibírni ezt a mókuskereket, közben a fejed még az otthagyott ügyeken pörög… (Azért megfordul a fejedben, hogy ő viszont – a harmincas – Mexikóba (vagy Montana-ba?) megy túlélőzni. Miért?

Néha felsejlik a vég: nem hívnak vissza – így kezdődik. Szólsz, – helyeselnek, sőt, veregetik a vállad, de te látod, hogy már egy másik fazonra figyelnek: ő az ügyeletes zseni. Ami nem lenne baj, csak megint ez a méricske: jobb vagyok náluk, de ezt lassan már csak én tudom. És különben is, amit én tudok, az ma már nem olyan rendkívüli. Hallom, mert minden visszakerül. Másutt van már a felső határ. És különben is, nem tudod elképzelni, mit jelent a következő csapat „nyomása”: ők vannak többen, nincsenek gátlásaik és kíméletlenül nyomulnak. Nekem az az előnyöm, hogy tudok tanulni – tőlük is, nevetni fogsz. Szóval még jól csinálom. (Csak a hatvanasok ne dicsérnének, megcsap a hullaszag.) És mégis, néha érzem a falat…

De ezek csak rossz pillanatok. Elmúlnak. Még van erőd elhessegetni. Ezért vagy ötvenes: tele energiával. Nincs akadály, amit le nem bírnál. Te ülsz a volánnál. Rájuk fújsz, elrepülnek. Zöldfülűek. 

Nosztalgia: színe

Tán ők voltak az utolsók, akik még akkor szocializálódtak, mikor egyetlen elit volt: abban volt az író, az élsportoló, a popsztár, színész és filmrendező. Ma is jó megmártózni ebben az értelmiségi közegben, (illetve annak töredékében), ha néha összejön egy dumaparti, csak úgy, se sör, se tévé. Ritkán fordul elő, – sokféle elit van -, talán ezért is olyan jó. És egyáltalán: jó tudni, mit csinál Schiff András, a kisebbik gyerek együtt jár Z. építész gyerekével, valahol fel is van írva, hogy mikor megyünk át hozzájuk. Na, ez is egy olyan dolog. Én még tudok vele beszélgetni, tudom, ki volt Corbusier, de ezek – és már megint az a viszonykategória! Mikor a szülinapi bulimon lehányták a könyvtár felét, azzal frocliztak, hogy vesznek harminc métert helyette. Bőrkötésest.
A nagyobbik gyerek – még az első házasságból – sokba kerül. Angliában, második diploma előtt, ne tudd meg, mennyiért. Olykor úgy érzed minden pénzed oda megy. Bűntudat a válás miatt? Luxus-mánia?,-(megengedhetem magamnak…). Nem gondolkozol rajta. Mikor panaszkodtál (dicsekedtél?) a havernek, az csak azt morogta, te vagy az apja. Ő is ebben a cipőben. Csak az fura, hogy a srác természetesnek veszi ezt a kibélelt életformát. Nekem ki segített, mikor annyi voltam? Hagyjuk. 

A nosztalgia tárgya: az értelmiségi életforma. Nincs rá idő, a többség nem is igen figyel oda, meg aztán az értelmiségi társulat is szétszéledt, elszegényedett, (vagy szuper-gazdag lett) – nincs rajtuk mit irigyelni. Senki sem akarna velük cserélni. A sztárokat kivéve, ahonnan a fény sugárzik. Ez a nosztalgia talán csak valami sértett kizártság-érzés: miért nem néznek engem is értelmiségnek, nyelveket tudok, könyvtáram van, olvastam Musilt, Camust még ma is jobban mesélem el neked, mint ahogy az iskolában tanítják, és mégis, ha összejövünk néha, érzem, hogy kinéznek. Illetve. Nem néznek ki, inkább valami fura (megalázó?) tisztelettel beszélnek velem, – befolyás, pénz, hatalom miatt? – biztosan nem. Csak érzem, hogy nem velem beszélgetnek, hanem ezzel az árnyékkal, ami előttem áll és eltakar: nem röhögünk együtt, hanem én mosolygok az ő sztorijaikon, ők udvariasan herésznek az enyémen. Nincs semmi baj, – de épp ez a baj: miért nem verhetem hátba X-et, vagy ő miért nem küld el a francba, szóval hogy miért nem vagyok benne a körben, miért vagyok csak tiszteletbeli tag, ha egyáltalán? 

Marhaság. Ilyen a társadalmi munkamegosztás. Nekem más a foglalkozásom. Csakhogy bár mérnök (ügyvéd, orvos-főig, kirendeltség vez. vagy vezérig.) vagyok, ott nagymenő, a kérdőíven, a népszámláló-biztosnak még értelmiséginek számítok, de az életben nem lehetek az. Nemcsak a „brancs” számára nem, hanem én is érzem, hogy ahogy élek, az nem értelmiségi életforma. Ami, mondom, természetes, és mégsem az. Hogy ti. miért van ott ez a nosztalgia a lelkem mélyén, – valami után, ami, ha netán megvalósulna köröttem, úgy érezném száműztek? (Derültem is ezen tavaly télen, mikor a Seychelle szigetekre repültünk.) Miért nem vagyok jó magamnak úgy, ahogy vagyok? Csak érzem a gyerekes nosztalgiát: a lemezgyűjtésben, egy-egy bemutatón, meg ha néha összefutok festő barátommal. És közben a harmincasok tükrében látom, micsoda agyrémmel élek társbérletben. Nekik nincs ilyen hasfájásuk, madaraknak nézik őket, az értelmiségieket, életformájukkal együtt, legfeljebb kilóra vesznek belőlük, ha valamilyen prezentációhoz kell valami díszítés. (De ámultak, mikor festő haverom két és fél milláért adott el egy képet…)

…és fonákja

Csakhogy ötvenesek játszák a főszerepeket az entellektüel színpadon is. Valahogy kiestek a keresőfényből, csak nekem, vagy általában. Pedig rengeteget adnak a társadalom működtetéséhez, forma kereséséhez, artikulációjához. A rendszer csinálásán sok irányból dolgoztak, – politikában, üzletben, külföldön, médiában, kórházban. Szóval, nagyon is ott vannak az ötvenes zónában. Most azért említem őket, mert náluk találod az előbbi nosztalgia tükör változatát. A menő értelmiségi úgy érzi, soha sem fog bekerülni a „reálszférába”: a pénz, a hatalom, a befolyás belső körébe. Pedig ismerik, pedig – zenészként, tanácsadóként, íróként, sztárként – ő tud igazán kommunikálni a társadalommal, azaz amit mond/csinál, annak súlya és neki meg neve van; figyelnek rá, ráköszönnek a harisnyaboltban, aláírást kérnek tőle a metrón. Mégis benne van valahol ez a fura sejtelem: a marginalizálódásé. Hogy a „belső körbe” nem lehet bejutni. 
Tojok rá, nem is akarok. És ténylegnem akar. A virtuális hatalmi mezőben egyetlen ütőkártyája, hogy olyasmit tud, amit azok nem, és ebből épít bástyát maga köré: vegyék meg, irigyeljék, – ennyivel vagyok több, mint ők. És máris épül (újra?) a hallgatólagos – ám közös – értelmiségi szupremácia. Virtuálisan. Mert a valóságban ez másképp van: az ötvenes elit – bár fragmentálódott – ilyen-olyan csápokkal mégis egymásba fonódik. Így kapcsolódik össze a két jelenség: a nagy ember úgy érzi, kizárják az entellektüel brancsból, soha sem lesz velük egyivású – a tojásfejűek felől nézve viszont jól sejti, tényleg ki van zárva… Mondhatnám ezzel kompenzálódnak a keresetbeli különbségek.

Pedig – mint említém – számtalan szálon kapcsolódnak egymásra: bár ma már több elit van, valami ősrokonság mégis összefűzi őket. Ha más nem, az ötvenes zóna: együtt jártak a Treffortba, egyetemre, együtt szívtak a seregben, együtt tapostak el valakit, ugyanannak a lánynak udvaroltak, (ha nők, ugyanabból a társaságból választottak férjet, olykor barátnőjük kezéről lecspava – ez is egy háló.) Most tán még az üzlet is közel hozza őket. Mégis: látszik a „láthatatlan” választó vonal. A habitus rejtelmei.

*

Az ötvenes zóna sűrű háló. A társadalom masszívuma. Alatta mélység, felette zárt klub, – de ami közte van, az maga az eleven dinamika. Egyelőre, átmenetileg, mert már készülődik a következő garnitúra. De addig ők csinálják a fogaskerekeket. 

Advertisements