Az esztétika kulcsfogalmai: régiek és újak

(A szép és a fenséges)

1) A rendszeres esztétikák központi fogalma a szépség. Görögöknél: a szép-jó-igaz egysége. Igen hamar kiderült, hogy az igazság nem passzol ide (pl. fantasztikus történetek esetében hiába keresnénk a közvetlen igazságot…). Az etikai jóság is kérdéses lett. A 17. századra maradt a szépség, némi tanító (etikai) szándékkal. Kant (At ítélőerő kritikája) ezt is kigyomlálja: a művészet autonóm szerkezet, nem szolgálhat sem hasznosságot, sem tanító szándékot, sem politikát — önmagáért van. Álláspontja része a művészet felszabadulásáért vívott harcnak: egyházi, vallási vagy politikai befolyás alól)

2) Filozófiailag megjegyzendő, hogy a szépség, mint minden esztétikai jelenség számunkra való jelenség: csak a befogadó számára létezik, — szemben a magánvaló jelenségekkel, melyek vannak, akkor is, ha nincs aki nézi őket…

3) A szépség: arány, harmónia, lekerekítettség. Modellje a görögöknél az emberi test, később a természeti formák (pl. kristályok). A reneszánszban önállósult formai előírásokká vált. (Simmel: Rembrandt) Ez a szépség-fogalom baja: kanonizálható. Bár a szépség értékfogalom, nem írható elő a művésznek, hogyan alakítsa anyagát, márpedig a kánonok ezt tették. (Normatív esztétikák). Hegel: a szépség = az eszme átcsillanása a jelenségeken. Nála a szépség tartalmi kategória lett.

A szépség pozitív értelme: az emberi lehetőségek ígérete. Ennyiben független a valóságtól, képzelt valóság is lehet: lehetséges világok elmélete írja le ezt a sajátos “lebegő létet”. (Schütz)

Negatívuma: Akkor került bajba a szépségfogalom, mikor a 19.sz. folyamán komercializálódott –giccs lett belőle. Az élet nyomorúságával szemben valami hazug, megszépített világot kínált. A modern művészet ezért mondott le róla: szűkös lett a szépség-fogalom és a modern esztétikák háttérbe is szorították. (Megjelent A rút esztétikája — Rosenkranz, 1840.) Ezzel újra előtérbe kerül az igazság-fogalom: de nem mint a világra hasonlító mű, hanem mint a lét igazsága: Heidegger. Ez mélyebb hatást tételez fel: az ember egésze megrendül, létezését látja megkérdőjelezve.

4) A fenséges. (Hume, Kant) eredetében a természeti szépség leírására szolgált. De már akkor (Kantnál) is kétlépcsős fogalom: a rémes szakadék — taszít, félünk tőle, de ha biztonságban érezzük magunkat, akkor csodáljuk a természet nagyságát. Intellektuálisabb, mint a szépség-fogalom: lényege az ábrázolhatatlan (kifejezhetetlen) ábrázolása.Ennyiben nem figurális (semmire sem kell hogy hasonlítson): hatásában él, nem abban, amit ábrázol.

        A 20.sz. végén jelenetősen átíródott és az avantgarde vezető fogalma lett – igazából a posztmodern fedezi fel. (Jean-Francois Lyotard: A fenséges és az avantgarde, 1974). Szerinte: a fenséges — esemény jellegű –megtörténik (vagy nem történik meg), a művészet “csoda”-jellegű hatása. (Adorno: tűzijáték, villámcsapás) Közvetlen hatása: taszító, (pl. undor az avantgarde művészetben), amit a reflexió lekűzd. — A fenségesnek nem központja már az ember (mint a szépségnek). — Nem értékfogalom, — sajátos kvázi-természet, a művészet közelít a természeti tárgyhoz. – Felfogása: intuitív és nem formálisan ésszerű. A fogalom egyben harc a korlátolt racionalizmus ellen.

Napoleon: a fenségest csak egy lépés választja el a komikustól. Ezt is kihasználja az avantgarde: az iróniával, persziflázzsal.

Advertisements