Az esztétika és a művészetről való gondolkozás

Handout 1. Az esztétika és a művészetről való gondolkozás

 

Esztétika – művészetelmélet, – a művészetről (alkotásokról) való beszéd, gondolkozás, értelmezés. Művészetfilozófia. De ez a diszciplína nem választható el a művészet mai sorsától. A művészet mindig is kétes státussal rendelkezett: mire jó? Nem hoz hasznot, luxus stb. (Angol filozófia állított ilyesmiket, ma ismét. Miközben pl. a műtárgypiac (aukciók) hatalmas pénzeket forganak: vagyis a művészet az anyagi gazdagságban is jelen van.) Ezért sokan a „művészet végéről” írnak. (Pl. Arthur C. Danto, amerikai műtörténész, Belting A művészettörténet vége c. művében) A művészet nem hal meg, csak problematikus lett. Problematikus: nem olyan, mint aminek megszoktuk. Pl. korábban a művész tárgyakat hozott létre (szobor, kép, regény – kézzelfogható tárgy (is). Az avantgarde művészet (50-es évektől) már nemcsak tárgyakkal dolgozik: performance – olyan produkció, ami akkor VAN, mikor nézed, aztán nincs. (Nem lehet kiakasztani a múzeum falára) Sőt, olyan happening is van, ahol a mű maga a megsemmisülés (Hogyan ég el egy kép? – ismételhetetlen.) Ez is bekerült a művészetbe. A nem-tárgyi alapú mű.

 

Mivel a művészet maga is problematikus – kérdésekkel van tele – a róla szóló gondolkodás (esztétika) is az lett. De esztétika van ma is: segíti a tanácstalan befogadót, segít eligazodni a művészet befogadásában.

 

A műtárgy modern átalakulása. A modern korban megváltozott a köznapi használati tárgyak és a műtárgyak viszonya is. Duchamps pl. egy üzletben kapható pissoir-t állított ki, (Fontain, 1917,  – (ready made), vagyis a használati tárgy bekerülhet a műalkotások körébe. (Picasso nyakkendője is ilyen: összekeveredik a muzeológus nyakkendőjével: nem is olyan könnyű különbséget találni a kétféle nyakkendő (egyik műtárgy, a másik ruhadarab) között. Megoldás (Danto: A közhely természetrajza c. könyvében: a kontextus. A műtárgyat kiállításon, múzeumban állítják ki, előadóteremben adják elő – ez a környezet hitelesíti, adja a köznapi tárgynak a műtárgy rangot. De akkor is: problematikus lett a művészi tárgy státusa. Többek között ennek tisztázására vállalkozik a mai művészetelmélet.

 

Az esztétika fő kérdése: arra keresi a választ, hogy mennyivel teszi többé az emberek életét művészet? A válasz – előlegezve a félév munkáját: a művészet az ember önmegismerésének része. Befelé nézve nem tudom felderíteni ki is vagyok én, – gyengéimet elhazudom, nem látom, hogy festek mások szemében, nem tudom, milyen rejtett tulajdonságaim vannak. Erre csak akkor jövök rá, ha valakivel összehasonlítom: benne, amásik emberben (barát, szerető)  felismerem magam, vagy rájövök különbségemre. A műtárgy ilyen „másik”: a mai esztétika „élőlénynek” kezeli a művet, melyben az ember önmagára ismer. Dialógust folytatunk a művel, mintha élő személy lenne: a mű kérdez – mi választ keresünk. A mű rákérdez a befogadóra, a korra, amiben él, tehát életvilágára, társadalmára is.

 

Három ága: 1) alkotói esztétika, – itt a mű sajátságát a művész életrajzából vezeti le az elmélet. 2) műcentrikus (csak a művet vizsgálja, nem törődik – nagyon – azzal hogyan keletkezett) és befogadói (igaz-e, hogy a mű olvasója/nézője más jelentést kölcsönöz a műnek, „társalkotó” elmélet) Ez utóbbi a legújabb – sok igazsága van.

 

Mennyiben speciális tárgy a műalkotás? Hogyan létezik a műtárgy? (Egy időben fontos kérdése volt az esztétikának: N. Hartmann Esztétika. c. könyve, Heidegger: A műalkotás eredete c. művei is ezzel foglalkoznak.) A műtárgy sajátos alakzat, hasonlít a játékra, és a játék tárgyára. (Modell példa: óvodások homokpogácsával játszanak – a „pogácsa” és a „homok” két réteg. A homok hordozza azt a réteget, amivel játszanak (pogácsa) – nem eszik meg a homokot… Vagyis: van egy fizikai rétege (homok) és egy „mintha” rétege (mondjuk azt, hogy ez most egy pogácsa: ez a játéktárgy.) Erre a modellre „hasonlít” a műtárgy. Pl. egy szobor. Van fizikai anyaga (kő, bronz) – de a szobor nem csak kő, hanem arra ráépül: amit ábrázol – művészi tárgyiasság. Művészi objektiváció. Tehát: fizikai és esztétikai tárgyiasságról beszélünk.

 

A műtárgy specialitása egy paradoxon: azt akarja, hogy én akarjam – parancsokat ad, de én úgy érzem, hogy én akarom azt csinálni, amit valójában a mű diktál. (Izgulok a filmen, sírok a történeten – a mű akarja, de én csinálom.) A mű „manipulálja” a befogadót. Olyan tárgy, ami szándékot hordoz, ill. felkelti a vele találkozóban a vele való foglalkozás igényét. Filozófiai kifejezéssel: intencionális tárgyiassággal rendelkezik.

 

A mű, mint jelentéshordozó. A műtárgy „mond” valamit az embernek (az emberről). Ez a jelentés – ami túl van a történeten, a színek, formák világán. Jelentéshordozó. Egy műben nemcsak egyetlen – megfejthető – jelentés rejlik: sokféle jelentése – üzenete, filozófiája van. (Pl. sokféle Hamlet létezik: az ifjú – aki az öregek társadalma ellen lázad, a filozófus, aki eltéved a gyakorlati élet kelepcéi között, az ember, aki a szerelem, kötelesség, örökség stb. feladatai között tántorog, aki nem tud cselekedni stb. Minden kor mást „olvas ki” belőle.

 

Más a jelentés az alkotó és más a befogadó számára. A mű sajátsága, hogy több mondanivalóval rendelkezik, mint amennyiről alkotója tud. Ez az alapja pl. annak, hogy egy négyszáz éves színdarab ma is előadható és a mai ember gondjait lehet benne ábrázolni. Ez az esztétikai tézis azonban vita-probléma. Az egyik tábor szerint a mű egyenlő azzal, amit az alkotó „bele akart tenni”, a másik tábor szerint a mű más, több, mint amit az alkotó akart.

A befogadó átértelmezi a művet (mindenki másképp, minden kor másképp látja, mondjuk Oidiposz király sorsát – mást lát bele…) Ezzel foglalkozik a befogadás-esztétika. (Olvasás-elmélet, színházelmélet)

 

A mű célja. Az alkotás – célt hordoz. Egyfelől hatást akar kifejteni – rám, a befogadóra, minden műnek van dramaturgiája, azaz az a mód, hogyan tudja elkapni a közönyös nézőt. Másfelől át akarja vinni a benne rejlő jelentést („üzenete van”). A nagy művek tudatosítják az ember léthelyzetét, titkos gyengéit, életvitelének gondjait (másképp kellene élni.) EZ utóbbi a katarzis felrázó, ébresztő funkciója: rossz utcában élsz, változtass életeden. (Ez a jelszó eredetileg agy Rilke versben fordul elő.) Ennek ellenére, a művészet nem tudja átalakítani az emberek életét. Legfeljebb tudatosítja azt, ahogyan élnek.  Nem minden mű katartikus: nagyobb hányada szórakoztató, ornamentikus.

 

A befogadó élvez és  „megérti” a művet. Ez utóbbi aktus az esztétika legbonyolultabb kérdése. A „megértés” – többnyire félreértés. De olyan félreértés, ami „alkotó” módon kiegészíti, plusz jelentéssel látja el a művet. (A félreértés elmélet Popper Leo magyar esztétától származik, de idézi Jauss – az irodalomelmélet mai pápája is) Az értelmezés és megértés – a művel való foglalkozás két oldala – az esztétika legújabb irányzata a hermeneutika (szövegértelmezés) foglalkozik e fogalmakkal, ill. a rájuk épülő gyakorlattal.  (Ld. Gadamer szöveget.)

Advertisements