Az elfelejtett gróf

Egy elfelejtett, a művtörtből évtizedekre törölt festő, Gróf Batthyány Gyula képeiből nyílt kiállítás a Kieselbach Galériában (Képek egy letűnt világból, nyitva márc 17-ápr. 16.)

Kieselbach Tamás régóta kutatja, vásárolja a gróf képeit (Először 2007-ben jelentetett meg egy kisebb gyűjteményt műveiből.) A mostani tárlat tetemes kutatómunka eredményeképp száznál több festményt mutat be. Kieselbach és Molnos Péter (a kiállítás kurátora, katalógus album írója, szerkesztője) a szemétből, vagy a föld alól bányászta ki a penészes festmény roncsokat – innen startoltak, a kiállítás csak komoly restauráló munka után jöhetett létre. Mert a grófról és festészetéről sokáig csak kevesen tudtak, felszab után, hivatalosan, nem létezett: hiába volt az első magyar felelős miniszterelnök unokája, – mivel főúr volt, később inconnu lett, – nem kellett senkinek. 53-ban jött a fekete autó, félig agyonverték és éveket ült Márianosztrán, majd szabadulása után, nincstelenül tiszttartójánál Polgárdiban fejezte be életét, 59-ben. Később meg nem fért bele a kánonba, maradt a felejtőben.

Batthyánynak mániája volt a festés, 1907-től tanulta a „szakmát”, Pesten, Münchenben és Párizsban, de már a húszas évek elején kiállító művész lett,(Ernst Múzeum valamint külföld). Az a furcsaság, hogy a festést környezete, talán ő maga is hobbynak vette mert a műtermen kívül élte az arisztokraták estélyes, lovaspólós, derbys életét. A főúri világ asszonyait láthatod itt a Kieselbach-ban is, soványan, blazírt szemekkel, fantasztikus stylist-munkával dekorált fejekkel. A jó társaságban divatba is jött, sorban álltak nála arcképet csináltatni.  Ő meg ahol járt – színház, cirkusz, vacsorák, hajóút, Mediterránum – témákat gyűjtött: mondanám, hogy dokumentálta hogyan éltek.

Igen ám, egyszer csak megjelentek nála ugyanezek a témák némileg kritikusabb lerakásban. Ha jobban megnézed e hölgyek némelyikét – ezek inkább zombik, nem élő-eleven asszonyok. Igaz, Batthyány kettős modorában felrakva: akár divatlapok tudósításának is tűnhetnek ruháik, miközben – ha figyelsz – élettelen bábukat látsz. Erre utalnak az „arc és maszk” téma különböző variációi (Ld. Egy színésznő öt arca, vagy Maszkok és arcok c. képeit.) Vagyis a festő tudta, hogy e hölgyek-urak világában az arc – valójában maszk, és hogy a gyönyörű nők voltaképp bábuk, arc és karakter nélkül. Leleplezőek ezek a képek. Ugyanilyen kétértelműek a „társasági élet” pillanatképei. Vacsora vendégek torz arcok, egyikük teli pofára zabál, – groteszk a kép, majdnem karikatúra: ez is a gróf, ahogy ő látta főúri környezetét. Kétféle látásmód. Az egyikben örömifjú a másikban depresszió űzte boldogtalan.

Persze csak feltételezem a depressziót: fennmaradt dokumentumok, Színházi Élet, idézetek – melyeket az album tett közzé – világfiról vallanak. De homoszexuális volt, és AKKOR ez még nem volt szalonképes. (Büntetendő cselekmény volt 1960-ig…) Az arszlán és az űzött vad találkozása. Talán innen a látásmód kettőssége: amit nem lehetett könnyű átélni. A világfi, a gazdag főúr együtt táncol e körben, aztán vált, és művészként, sőt lenézett „melegként” más világot teremt: sorsának. Ezt a kettősségét nehéz lehetett megélni. Megfesteni tán könnyebb. Nem levegőbe beszélek, számomra a kiállítás egyik mester-darabja – Szent Sebestyén – ennek a habitusnak fájdalmas dokumentuma. A „melegek” szentjét nő-férfiként, legalábbis női frizurában, csipkékkel díszített nyilakkal festi meg – arcán fájdalomtól eltorzult mosollyal. Önkínzó vallomás, ha úgy tetszik. Mellesleg tán első volt, aki nyíltan vállalta másságát – de meg is bűnhődött érte. (Képzelheted milyen sors várt rá az 50-es évek börtönében. De a jó társaság egy része is elutasította,– művészete szexmániás, ez maga a fertő – írták róla a konzervatív kritikusok.

A legjobb képei a 20-as 30-as években születtek, ott alakul ki saját eklektikája – túldíszített tömegjelenetei, nőfiguráinak divatlapszerű, színekben visszafogott – zombis – karaktere, és itt jelennek meg a fekete modellek. (Ld. pl. Fekete akt lakkcipőben és Fekete akt függőágyban c. képeit – a tartás, a fehér háttér, a térnélküli test excentrikus bemutatása, kora botránya lehetett. Itt már kinőtt az iskolákból, Párizs hatásból, netán Vaszary-ból. Már nem akar senkit követni. Utazásbeli képein a földszínek, zsúfolt struktúrák jelennek meg (Szerb szerzetesnők) sivatagbéli, tárgyaktól mentes színstruktúrák (Tájkép híddal),– előrefutva a modernek mellé. Igaz, sohasem lett avantgarde festő, – nem is akart az lenni, inkább eljátszott a modern elágazásaival, – ha nem lenne lejáratott jelző: a posztmodernnel – dolgozott populárissal, vulgárissal, karikatúrával, de közben mégis ott maradt az expresszionizmus bűvkörében, Bortnyik reklámjaitól kéznyújtásnyira. És rejtett pesszimizmusával – ami a negyvenes évek felé eltöltötte. Tudta, mi következik. Bár hogy a felszab után mi vár rá, nem is sejthette.

A kiállítás és album: újrafelfedezés és helyre rakás. A szűkkeblű kánon korrektúrája. És különlegesség.

Gróf Batthyány Gyula – képek egy eltűnt világból. Kiállítás és album, Kieselbach Galéria és Aukciósház, nyitva: 2015 március17-től-április16-ig. A kiállítás kurátora és az album szerkesztője Molnos Péter.

 

Képek:

Batthyány: Kalapos nők

image001

 

Batthyány: Arcok és álarcok

image003

 

Fekvő akt

image004

Advertisements