Az éhezés – és üzlettársai

Barátom lányát anorexiával kezelik, a család szégyelli, a betegség ráadásul életveszélyes, – de mit tegyünk: olyan akar lenni, mint Britney Spears vagy valami más sovány híresség. Hát igen: egy ilyen kultúrklímában nehezen tudjuk elképzelni, mit jelent nem önszántunkból, hanem a körülmények kényszerétõl ûzötten éhesen lefeküdni, napokon át csak vágyakozni egy marék rizs, vagy kanál cukor után és tûrni a belül mardosó kínt. Olykor fotókról néznek ránk a harminckilós áldozatok, tekintetükben a kétségbeesés közönye, vagy a végtelen fájdalom – mi meg unottan továbblapozunk. Legfeljebb azt érzékeljük valahogy, ha pár gyerek éhesen jön az iskolába és nincs ebédje, uzsonnája. De tudjuk, (reméljük), – ott a szeretetszolgálat.
Önvédelem? Talán, hiszen ha végiggondolnánk, könnyen elkaphatna a lelkiismeret furdalás, (ha nem a rémület.) Minden nap kb. huszonhatezer embert visz el az éhség, minden hatodik percben éhen hal egy gyerek, Afrikában, Dél-kelet Ázsiában, Dél-Amerikában. A Föld lakosságából minden nyolcadik, (hatmilliárdnyi emberbõl több mint nyolcszázmillió) – szenved az alultápláltságtól, másfél milliárdnak nincs egészséges ivóvize. És ez nemcsak a jelen keresztmetszete: az éhezés és vele járó károsodások öröklõdnek: az alultáplált szülõk már károsodott gyerekeknek adnak életet, magas a gyerekhalandóság, (Afrikában 10% felett), az öröklött, vagy éhezéssel kapcsolatos betegségek, – pl. vakság – rátája emelkedik.) A jövõ be van programozva.
Elképzelhetetlen számok, mi meg felejtjük, félretoljuk, – zavaróak. Egyesek szerint, bár a jelenség kegyetlen, de csak így lehet megakadályozni a Föld túlnépesedését, ami még nagyobb katasztrófával járna – szóval, hogy mint mindennek, úgy ennek is van valami jó oldala. De azért – az ENSZ misszióin túl – vannak páran, akik nem tolják félre ezeket a számokat, hanem tüntetõen, sõt, didaktikus módszerekkel eléd tálalják ezt az egész civilizációs krízist. Gondoljunk a Nobel díjas Amartya Sen-re, (és híres könyvére a Poverty and Famines – Szegénység és éhezés-re) vagy Noam Chomsky-ra, és persze a civilszervezetek (pl. az Action contre la faim) kevésbé híres közszereplõire, (Pl. Sylvie Brunelre, akinek Famines et politique – Éhezés és politika c. könyve most jelenik meg.) Közülük most Jean Zieglert, a berni egyetemi tanárt, az ENSZ speciális élelmezésügyi megbízottját említem. (Könyvére a Der Spiegel esszéjébõl figyeltem fel, (Wie kommt der Hunger in die Welt? Ein Gespräch mit meinem Sohn. – Honnan ered az éhezés? Beszélgetés fiammal.)
 Jó páran nevezték már nagyszájú provokátornak, kommünárdnak, pedig csak egy tézissel házal: az emberi jogok között szerepeljen az ételhez való jog. Fura nem? Hogy ez – tán az „ehess, ihass…” stb. szerzõjén kívül – kevés teoretikusnak jutott eszébe. Szabadság, méltóság, jogegyenlõség, meg ilyesmi már régóta van, de hogy mindezek elõtt enni is kell, hogy a méltóság gyakorlása elõtt nem szabad felfordulni, azt Jean Ziegler terjeszti. Tán épp ettõl lett híres: olyan hangon szólal meg, ami nemcsak érthetõ, hanem felráz, amit nem lehet kikerülni, elhallgattatni. (Azzal együtt, hogy jó néhány pert akasztottak már nyakába, csak a nemzetközi tiltakozás akadályozta meg elitélését…)
 Az éhezés háttérben persze ott a nyomor: Afrika – úgy tûnik – soha sem kerül már ki ebbõl a csapdából, Dél-Amerika egyes országainak fele nyomorog, és akkor még nem szóltunk az éhezés óriásállamairól (Indiáról, Pakisztánról és persze Észak-Koreáról.). Ha populista lennék, én is azt mondanám, amit az egyik civilszervezet: ha elengedik a legszegényebbek adósságát – ami kb. 5.5 milliárd dollár, bagó – akkor megindulhatna a fejlõdés valaminõ normalizált életteremtés felé. Csakhogy ez nem ilyen egyszerû. Elõször is ezt az ötmilliárdot nem fogják elengedni – másra kell a pénz, nincs hová könyvelni, stb. (ami persze porhintés…); de ha meg is tennék, ennyivel még nem lehet kimászni a gödörbõl: az éhezés geopolitikájához tartozik, hogy oda, azokra a vidékekre tõke nem megy, ott nincs beruházás, – tehát nincs és nem is lesz infrastruktúra, vízvezeték, öntözés, utak, telefon stb. – ha tehát elengedik a tartozást, pár év múltán kezdõdne elõröl az eladósodás, meg az éhezés. A gesztus legfeljebb lélegzetvételnyi szünetet jelentene. Mondják. Bár lehet, hogy itt-ott mégis csak beindulna valami, hiszen harminc évvel ezelõtt még Malajzia is nyomorúságos vidék volt, ma meg ott van a világ legmagasabb felhõkarcolója. (Azért ott is vannak éhezõk…)
 Az éhezés geopolitikájában (ha egyáltalán), mindig a fejletlen országok, természetesen Afrika jut eszünkbe, csakhogy a fejlett országokban is van szegénység, sõt, ott rikítóbb, mert a jövedelemkülönbségek látványosabbá teszik, bár a nyomorgókat jobban el lehet dugni. (pl. a hajléktalanokat kitiltják a nagyvárosokból – máris jobb a közérzet meg a városkép.) Különös alakzatokat ölt a nyomor és éhezés percepciója: az, ahogy látjuk, vagy ahogy nem akarjuk látni a szenvedést. A hazai nyomor szemellenzõként szolgál: nekünk is elég bajunk van, azokért ott (Afrikában, Dél-Amerikában) sírjon az õ anyukájuk. Persze a hazait sem akarjuk tudomásul venni, magamon is észrevettem, hogy idegesít, ha találkozom a szerencsétlenekkel. Igaz, közben szégyellem magam, de majd az is elmúlik egy idõ után… Aki ad, az szerény: csendben, szótlanul teszi, maga is szegény, ne feledjük.

A warlordok vadászmezõi
 De hogy folytassam: az adósság-elengedéshez tõkebefektetés és segélyprogramok kellenek. Ma is vannak, – igaz minimálisak. És kézen közön eltûnnek. Jean Ziegler itt szinte durván realista: azok a segélyek, melyeket az éhezési zónák kapnak szinte semmit se érnek, mert a helyi diktátorok (és szabadcsapataik, – szóval a „warlordok”) lenyúlják az adományokat. Ha meg nem sikerül a szállítmányokat még idejében elkapni, akkor megsarcolják az éhezõket: az amúgy is kevés adomány (élelmiszer, gyógyszer,) fele, háromnegyede a helyi hatalmasságok kezére jut. De miért élhetnek vidáman a diktátorok (legfeljebb öt-tízévente cserélik õket)? Azért mert a fejlett országoknak, multiknak, kiaknázó társaságoknak szükség van rájuk, az õ jogosítványaik, pecsétjeik révén lehet megszerezni a föld kincseit, – olaj, arany, gyémánt, stb. – szóval a fejlett világ valahogy szemet huny a haramiák rezsimje felett, sõt mivel rájuk van szorulva, engedi garázdálkodni õket. Üzlettársak, – mondja Ziegler, – itt hoci-nesze van, másképp nem kerek a világ. Ziegler némileg túldramatizálja ezt a felelõsség ügyet, de ebben a mai média-világban, ha nem használna hangerõsítõt nem is hallanák meg hangját. Így se nagyon. És persze Noam Chomsky sõt, Amartya Sen is így ítéli meg a helyzetet: kiút alig…
Ziegler azonban azt is látja, hogy a segítõ kéznek sincs könnyû dolga. Ha egyáltalán vállalkoznak rá – többnyire a Vöröskereszt, meg karitatív civilszervezetek (mint amilyen pl. az „orvosok határok nélkül” nevû hõsi szervezet): életveszélyes vállalkozás. Az afrikai polgárháborúba jó párszor akartak beavatkozni franciák, angolok, amerikaiak, – aztán elmentek, mert több halottba, sebesültbe került nekik, mint amennyit segíteni tudtak. Ziegler írja le azt a 98-as esetet, mikor elsõ keserû tapasztalatot, valamikor a ’70-es években – mikor ezek a szabadcsapatok Angolában lelõttek egy C-130-as segélyszállító repülõgépet, tele gyógyszerrel, élelmiszerrel és orvossal. Inkább égjen el, ha nem paríroznak… Azóta is hányszor fordult elõ hasonló dráma? És még mindig vannak elszánt idealisták – mire mennénk nélkülük? – akik vállalják ezt a kockázatot is, csak hogy segíteni tudjanak a teljes kilátástalanságon. És tényleg: csak ilyen kamikázé-akciókkal lehet (elenyészõ) segítséget bevinni a zónába?
Elméletileg a neoliberalizmus találta ki a lelkiismeret furdalás ellenszerét: a szegénység bûn, õk tehetnek róla, amit kaptak, büntetés ilyen olyan felelõtlenségükért. Különben is, ha mindenkit feltáplálnánk, ha megszûnne a gyermekhalandóság irtózatos száma, pillanatok alatt megduplázódna a Föld lakossága és mi (az északi féltekén) is éheznénk. (Neo-malthuziánus változat.) Ziegler ezt az érvelést is ismeri, de bebizonyítja, hogy a tudomány, agrártechnológia, világgazdaság stb. mai állásánál a Föld kb. tizenkétmilliárdnyi embert – a jelenlegi népesség dupláját – tudna eltartani. De a fejlett világ már így is zsúfoltnak érzi a környezetet, nem árt valahogy ritkítani. Háborúk nincsenek, hát mitõl pusztuljon nép? Na jó, ott van még az AIDS… Ziegler ezt a cinizmust akarja leleplezni, azzal, hogy látványosan kiteregeti az érveiket. Egy nemzetközi konferencián együtt ül egy világbanki fõnökkel, és arról beszélgetnek, mennyi pénz kellene az elsivatagosodás elleni hatékony küzdelemhez. A tisztviselõ szépen kiszámítja, hogy kb. negyvenhárommilliárd dollár. Ziegler – az élelmezésügyi tisztviselõ – elrémül, mi lesz ebbõl? Ki fogja kezelni, tervezni, szétosztani ezt a temérdek összeget? A tisztviselõ elmosolyodik, és megnyugtató gesztussal karjára teszi a kezét: ne féljen, ennyi pénz nincs a világon…

A számûzetés
 És akkor most a már említett a szörnyûségrõl, az elsivatagosodásról. A jelenséget a Szahara dél felé terjedéseként ismerjük: a sivatag évente tíz-tizenöt kilométerre halad lefelé Délnek, elpusztítva a még meglévõ – elenyészõ – növényzetet, ami viszont az ott lakó népek utolsó életfeltétele. Mikor már minden elpusztul és a ciszternák, kutak is kiszáradnak – akkor feladják: õk a „környezetmenekültek” – vándorútra kelnek és megtelepednek az elsõ (második, x-edik) város határán, kiharcolják hogy néhány ivóvízcsapot szereljenek fel, és ott, e túlzsúfolt nyomortanyákon tengõdnek. (Jelenleg kb. kétszázötvenezerre teszik az ilyen menekültek számát.) Ez a típus új jelenség a nyomor nomádjai között: míg a politikai menekülteknek – elméletileg – vannak jogaik, addig a környezetkárosultak csak lebegnek a fehér ember jogdefiníciójának hálóján: de jure nem is léteznek. Emberi jogok! Istenem… A nyomornak is vannak fokozatai.
 Vagyis: az éhezés jóval komplexebb jelenség, mint a szegény-gazdag, Észak-Dél ellentét. Ziegler azért nagyszerû olvasmány, mert bár nagy hangon szidja a fejlett világ tõkéseit, valójában a jelenség megoldhatatlan komplexitásába nyújt bevezetést. Gondoljunk olyan mellékkörülményre, mint az esõerdõk irtása. Az életvilág pusztítása ugyan Brazíliában folyik, ám az eltûnõ oxigéntermelés révén a Föld egészét fenyegeti: elõbb az élelmiszerek drágulása, az éhezés terjedése, az állandósuló szmog, majd végsõ fázisban a szó szerinti fulladás. És Ziegler – ez a sokat látott ember – nem igen lát kiutat. Ugyanis nemcsak a nagy multik termelik ki a fákat, azaz égetik fel a Föld tüdejének számító erdõket, de ugyanezt teszik az oda menekülõ föld nélküli parasztok is, vagy Afrikában a kis bennszülött közösségek, – hogyan lehetne lefogni kezeiket? És akkor még nem számítottuk az üvegházhatást, a Kyoto-i egyezmény felrúgása következtében felgyorsuló természetkárosítást – aminek egyik eredõje ugyancsak az éhség-zóna terjedéséhez vezet.
Ziegler utoljára hagyja az ivóvíz hiányt, ezt az emberiséget oly rafinált módon fenyegetõ vészt: nem az olaj, nem a nyersanyagok fogynak ki legelõbb, hanem az ivóvíz. Nem is jövõ idõben kéne fogalmazni: már ma is a nyomor legkegyetlenebb formája a szomjúság, ill. az elszennyezett vizekre települõ menekültáradat. (Ahol aztán egymásnak adják tovább a fertõzést, miközben õk maguk nyomorultul elpusztulnak.) És a vízcsap nemcsak nagy üzlet, de a zsarolás, – akié a csap, azé a hatalom, a szomjat oltó víz a politikacsinálás eszköze. Így aztán Ziegler számára nem is a hiány apokaliptikus, hanem az éhség és szomjúság fegyverként való alkalmazása. Rémségeket ír az észak-koreai – a kínai határ menti – táborokról, az ország éhséggel való sakkban tartásáról. De nincs jobb véleménye a Pinochet-rezsimrõl se, ami annak idején leállította Allende elnök erdõ-rehabilitációs programját.

Miért?
Végül két megjegyzés. Az egyik a kiútról. Ziegler is hallotta már a tanácsot, ne halat adjanak nekik, hanem tanítsák meg õket halászni. Csakhogy már késõ: mire megtanulják éhen halnak, egyáltalán, a tanulás jó dolog, de önmagában, infrastruktúra, partner, intézményrendszer nélkül semmi. Másik a miértekrõl. Zieglernek itt eretnek véleménye van a globalizáció szerkezetérõl és hatásáról. Nem a McDonald hálózatot, a multikat, a világot átfogó gazdasági struktúrát okolja – hanem az elszabadult pénzpiacokat. Max Webert idézi „a gazdaságság az értékteremtõ emberek láncolata”. Na, mondja, hát ez az ami hiányzik, ami eltûnt a repülõ pénzpiac idején. A gyors pénz korában kit érdekel, hogy a napi pénzreptetés ezredrészébõl ki lehetne küszöbölni milliók éhhalálát? Bár a pénz forradalmáról magam is írtam, mégis sejtem, hogy ez a képlet nem ilyen egyszerû. Mint ahogy az sem ilyen egyszerû, amit a neoliberalizmus papol, hogy csak engedjék tágulni a szabad kereskedelmet, és mindenki gazdagságra virul. Ziegler David C. Korten és a többi, „új kapitalizmus”-kritikusnak hisz: a hidegháború vége óta, a tõke hirtelen expanziója révén eltorzult a fejlõdés, a gazdaság és társadalom közötti egyensúly világméretekben borult fel. Majd helyretolódik, gondolom én, de õt az bántja, ami közben van: addig hány milliónak kell még ezt a szégyenteljes halnia?

Advertisements