Anarchista kis-káté a végtelenített válságról

Későn kapcsoltunk, beleragadtunk a világválságba, ami 2006-tól alakul, különböző fázisait éljük, de csak most ér el tudatunkig, hogy súlyosabb a helyzet, mint gondoltuk. Ma egyre többen látják úgy, hogy az 1929-33-as válságra hajaz a mostani helyzet – legalábbis annyiban, hogy nem akar vége lenni. (A Nagy Válság is csak 38-táján, vagy még inkább a háborús konjunktúra idején ért véget, tíz évbe került).

Ez a mostani mégis más: akkor túltermelési válság volt, most a fináncszféra gerjesztette és a pénzpiacok tartják fenn a krízis gépezetét. Most valósult meg igazán Hyman P. Minsky prognózisa[1], hogy a magára hagyott fináncszféra magát a kapitalizmust rendíti meg. Abban viszonylagos konszenzus alakult ki, hogy a 2008-as világválságot a fináncszféra túlburjánzása, a deregulálás által csak ösztökélt felelőtlensége robbantotta ki. Most e kérdés-felelet játékban közérthető módon (egyszerűsítek, vigyázat!) megpróbálom összefoglalni, hogy a pénzpiacok eme válság-generáló tendenciái hogyan kaptak új lendületet, hogyan hosszabbítják meg a 2008-as válságot, és hogy jelen formáikban miért okozzák a tőkés rendszer veszélyes megingását.

 

Pénzpiacok = spekuláció?

Na neee! Vagy mégis?

Ne kapkodjunk, menjünk sorba. Az euró-övezet válságának egyik tanulsága az volt, hogy ráébredtünk, mekkora hatalma is van a pénzpiacoknak. Különböző áttételeken keresztül, de a befektetők diktálják a globális politikát. Ma már az a helyzet, hogy nem a bankok a fináncszféra urai, hanem maguk is részei (igaz, meghatározó erejű részei) egy jóval nagyobb halmaznak. Nevezetesen a pénzpiacoknak, melyekben a tőzsdék, a bankok kevesebb szerephez jutnak, míg az erőviszonyokat az un. „árnyékbankok” – fedezeti alapok, OTC (over the counter ügyletek, tőzsdén kívüli műveletek), privat equity, derivatívokkal játszó pénzügyi intézmények – határozzák meg. A tőzsdéken kb. 90 ezer milliárd dollár forog, a tőzsdéén kívüli kereskedésben 600 ezer milliárd dollár. Az arány talán érzékelteti az erőviszonyokat is. A tőzsdei műveletek állami felügyelet mellett folynak, ellenőrzik őket, áttekinthetőek, a tőzsdén kívüliek felett nincs kontroll, azt csinálnak, amit akarnak. Ez a spekuláció igazi terepe, s vele a rendszerkockázaté.

Leegyszerűsítve azt mondanám, hogy a spekuláció és a pénzpiac egymástól elválaszthatatlanná vált ikerszféra, a kettő egymást feltételezi. Vagyis, hogy a spekuláció nem egyedül, önmagában rombol egy voltaképp egészséges gazdasági szerkezetet. A spekuláció a valóságban a fináncszférába beépítve dolgozik.

Ez a jelen hatalmi viszonyainak lényege: a pénzpiacok, óriásbankok társadalmat, politikát, gazdálkodást meghatározó szerepe. Átvették a hatalmat[2]. Ma[3] a pénzügyi szférában forgó tőke éppen tízszerese a világon megtermelt teljes (globális) GDP-nek, vagyis ekkora tőkével játszanak. És hatékonyan, hiszen Amerika profitjának 40%-át a fináncszféra hozza. Ami a 20. századi fogalmakban felnőttek számára azért mégis csak furcsa. Az új hatalom-megoszlás azért jelent veszedelmet, mert a fináncszféra a válság elmélyítése felé tolja a rendszert.

A spekuláció a hatalmas kockázattal való játék és vele jelentős profitlehetőség ígérete mellett egykor az árfolyamok, piacok közötti különbségek kiegyenlítőjeként is funkcionált. Jobb esetben. Ma már más a helyzet. A finánctőke sokféle szerepe közül a spekuláció a pénzpiacok egyik létformája lett. Nagy túlzással azt is mondhatnám, hogy a pénzpiacok másképp nem is tudnak mozdulni: a spekuláció a rendszer fenntartó eleme lett.

A fináncszféra uralma sokarcú. E gépezet egyik leágazása hitelekkel dolgozik, vagyis tényleg segíti a gazdaság azon ágazatait, amiben fantáziát lát; másik, igazán fontos funkciója a pénzügyi eszközök gyártása. Az „őskorban” még csak határidős játékok, fedezeti kötések és deviza-csere (swap) tranzakciók voltak, ma a hitelderivatívák, nagy hozamot ígérő pénzügyi eszközök ezernyi alakzatban lepik el a piacot, nagy pénzeket hoznak, vagy  bukásokat okoznak. Kiragadott példával élve: a válság egyik elindítója a CDO (Collaterized Debt Obligation – fedezett kötelezvény, voltaképp jelzálog), amit fizetésképtelen emberek millióira tukmáltak rá. Aztán, mikor azok nem tudtak törleszteni, elvesztették házukat, a hitelt tukmáló bank tönkrement, de bedöntötte a vele kapcsolatban álló biztosítókat is. De amíg működött, óriási pénzeket hozott. Ez az értékpapír-féleség a Lehman bukással leszerepelt. A pénzpiac azonban ma is ehhez hasonló eszközök tömegével dolgozik. Ha az egyik eszköz kimegy a divatból, jön a másik.

A pénzpiacok uralkodó szerepe nem összeesküvés eredménye, a piaci logikája hozta így. Több okból is. Nagyjából 1980-tól úgy alakultak a dolgok, hogy amíg az iparban és a gazdaság egyéb ágazataiban 5-10%-os megtérülés már sikernek számít, addig a fináncszférában a különböző pénzügyi termékekkel 20-30%-os haszonra lehet szert tenni. Ami ez alatt van, nem érdekli a pénztőkét. Miért ne menne oda a befektető, ahol nagyot lehet keresni? Másrészt a reál-befektetések – pl. egy repülőgép-alkatrész gyár létesítése – hosszú lejáratú folyamat: az ide betett pénz csak több év múlva hozza meg profitját. A pénzpiacok gyorsabbak, többször dolgoznak rövidtávú befektetésekkel és ez ugyancsak ide vonzza a tőkét a reálszférából. S végül: a reálszféra kevesebb befektetési lehetőséget kínál, míg a pénzpiacok invenciója hihetetlenül gyors és leleményes, naponta születnek újabb és újabb jövedelmező befektetések.

Nem csoda tehát, hogy ezzel a „stílusváltással” a fináncszféra kiszívta a tőkét az iparból (nem kínál reálbefektetési lehetőséget) és ezzel átcsoportosítja a globális tőket a fináncszférába. Ezzel is magyarázható a fejlett országokban a GDP-növekedés lassulása, iparágak gyors leépülése, gyárak kiköltöztetése az anyaországból (nem éri meg őket fenntartani). Mint ahogy a leépüléssel-kiköltözéssel járó munkanélküliség magas rátáját is ez a tőkét elszívó hatás tartja fenn.

A pénzpiac és spekuláció tehát egymást feltételezi, a fináncszféra  érvényesíti parancsnoki pozícióját. Egyelőre megy a kocsi. Ha azonban Kína, a renminbi-t konvertibilissé teszi (már van árfolyama, de nagyjából csak odahaza kereskednek vele). Szóval, ha résztvevőként beszáll a nemzetközi pénzpiacokba, az nagyságrendi robbanást hozhat, hisz Kína a fejlett országoknál legalább kétszer akkora volumenű pénztömeget képes mozgatni: a belépés mindent át fog írni. (Bár azt ígérik, hogy csak fokozatosan lépének ki az országhatáron túlra).

 

Hogyan fonódik össze a fináncszféra és spekuláció?

Mondok egy példát, ami érzékelteti a fináncszféra kétarcúságát. A pénzpiac zseniális találmánya az un. CDS[4]. Ez a pénzügyi eszköz, egyik alakjában fontos jelzőszám (index). Azt mutatja, hogy mekkora kockázatot vállal, aki egy adós cég (ország) kötvényét akarja vásárolni és azt is, hogy az ingatag adósnak mennyivel magasabb kamatot kell fizetnie. A mutató annál magasabb %-ban, mennél közelebb áll a bukáshoz a cég (ország). Vagyis tájékoztat a bedőlés valószínűségének nagyságáról. Mivel ma országok ellen is spekulálnak, szükséges egy-egy ország bebukási valószínűségét  és az ezzel járó kamatfelárát is feltüntetni…

Másik alakjában hitelbiztosítási ügylet. Hogyan működik? Tegyük fel, hogy egy gyengén muzsikáló cég kötvényét veszem meg, mert magas hozamot ígér. Mivel tudom, hogy a kötvényt (azaz: a kölcsönt) nem fogják tudni visszafizetni, egy biztosítóval lefedem ezt az üzletet: mondjuk, félévenként fizetek valami összeget, hogy ha bedőlnek, akkor a biztosító kártalanítson a kölcsönadott pénzemért. Közben (ahogy romlik a cég helyzete, a kötvény hozama és a biztosítás ára emelkedik)  eladom az egész kötvény-csomagot  és szépen keresek rajta. Ha viszont a cég végképp belebukik, a biztosító fizet. Ez az ördögi az egészben: a CDS érdekelté tesz a másik (cég, ország) bukásában.[5]  És mégis ez a pénzügyi eszköz, ha durva formában is, normál üzletforma.

A spekulatív játszma – a veszélyes tranzakciók köre – ott kezdődik, ha úgy is vehetek CDS biztosítást, hogy nincs tulajdonomban a bukás előtt álló cég kötvénye, mégis köthetek biztosítási szerződést, és nem-fizetés esetén ugyanúgy felvehetem a biztosítási dohányt. (Ez a naked CDS – „meztelen hitelbiztosítási csereüzlet” – nevű kontraktus). Használata pusztító erejű: képzeld el, hogy egy ilyen lavina zuhan rá mondjuk Portugáliára. Az adott papírnak (országnak) egyre rosszabb híre lesz, minek következtében egyre magasabb lesz a CDS biztosítása, ezért egyre többet keres a „biztosító”. Vagyis, akikre az üres CDS-sel rászállnak, azokat belenyomják a bukásba. Azért veszélyes ez a pénzpiaci, spekulatív eszköz, mert tömegek játszanak vele. 2010-ben 25-30 ezer milliárd volt e pénzügyi alakzat piaci össztömege. És a tömeg növekedésével emelik a bebukás valószínűségét, – mennél többen kötnek biztosítást, a piac annál inkább úgy érzi, hogy közel a veszély, és ez, mint önbeteljesítő prófécia működik: gyorsul a cég (ország) hanyatlása, s nő a kockázati felár. És persze ezzel együtt növekszik az ilyen tipusű kontraktusok hozama is. Így még több vevőt (spekulánst) csábítanak ehhez a játékhoz. Az  ilyen derivatív formákra mondta Warren Buffet – a világ legsikeresebb befektetője – hogy ezek az eszközök „pénzügyi tömegpusztító fegyverek” [6].)

A példa – gondolom – egyértelműen világos, pénzpiac és spekuláció elválaszthatatlanul rokon. Igaz, van ennél rosszabb is: az un. shortolás. Ha egy cég, vagy ország teljesítménye – átmenetileg — megindult lefelé, akkor shortolással rá lehet szállni: a spekuláns nagyot keres, a cég vagy valuta bebukik. Működése (vigyázat, egyszerűsítek): kikölcsönzök 100 KCom részvényt és azonnal eladom, napi áron kapok érte (mondjuk) 100 eurót. KCom tovább esik, pár hét után már csak 50 eurót lehet kapni érte. Ekkor visszavásárlom a részvényt (új árán, azaz 100 helyett 50-ért) és 50 eurót kerestem.

De most jön az, amiről nem beszélnek: a shortolás alapja, hogy a kikölcsönzött papírt azonnal eladom, – a tömeges eladás a papír árfolyamának csökkenéséhez vezet, – vagyis milliónyi shortoló játékossal együtt . nyomom lefelé az adott papír árát. Vagyis: ha rászállunk egy cégre, valutára, országra, – azt tönkre lehet tenni. Az egészben az a fura, hogy jogilag lehetséges az általam nem tulajdonolt papírt eladni. Ez valahol abszurd.

Van azonban ennek egy vadabb változata is: a naked shortolás („meztelen shortolás”) nevű játék, amikor még csak ki se kölcsönzöm az adott részvényt, – „üresben” játszom. Ugyanakkor nagyszámú, nagy tőkeerővel rendelkező befektetővel együtt – nyomjuk lefelé a cég, vagy valuta árfolyamát. Ez a játék is sok pénzt hoz, de a gazdaság egészét tekintve életveszélyes. Az eurót is próbálták shortolni, – sőt a magyar forintot is többször érte shortolási támadás, zuhant is árfolyama.

Vad tézisekkel hozakodok elő, mert úgy látom, hogy a fináncszféra rendszerkockázattá nőtt, magát a tőkés berendezkedést rendíti meg. Ma a válság második hullámában talán már látszik ez az összefüggés.

 

Ha ennyire károsak ezek a spekulatív eszközök – miért nem tiltják be őket?

Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Belgium részben vagy egészében betiltotta a meztelen shortolást (Persze fel fogják oldani). A többi veszélyes spekulatív eszközt azért nem tudják teljesen kizárni a piacról, mert nem bírnak velük. A fináncszféra, mióta a 2008-as válságból kiváltották, erősebb, mint a kormányok, parlamentek, vagy az EU és az USA adminisztrációja. A korlátozási, netán betiltási javaslatok, pénzügyi reformok, egyelőre nem jutottak el a törvénykezési fázisba. A finánctőke uralkodik, és kiherél minden ilyen irányú (a globális gazdaságot védeni hivatott) indítványt.

Ám tegyük fel, hogy a kormányok erősek lesznek, és elrendelik néhány spekulatív eszköz kizárását. (Pl. betiltják a shortolást, „meztelen” CDS-t.) Mi történne? Nem lenne sok eredménye. A globalizált pénzpiacon a tőke továbbrepülne olyan országba, adóparadicsomba, ahol nincs ilyen korlátozás. És feltehető, hogy mindig lesz ilyen ország, mert aki e spekulatív táborozásnak helyet kínál, jól jár. Szóval a globális piac lehetetlenné teszi a jó szándékú – radikális – szabályozást.

 

Utópiákon túl, léteznek-e épkézláb reformjavaslatok?

Igen, van néhány.

1) A Tobin-adó: spekulatív tranzakciók után fizessenek 0.5-1%-ot. Az EU-ban egyre inkább hajlanak eme adóforma bevezetésére, ám ezzel egy időben nő az ellenállás is egy ilyen adófajtával szemben.

2) Erősen korlátozzák a veszélyes pénzügyi eszközöket (Helmut Schmidt volt kancellár, Paul Volker  volt Fed elnök). Persze a pénzpiacok ellenállnak.

3) Darabolják fel az óriásbankokat. Ma ugyanis a piacvezetők intézményeiben a kereskedelmi típusú bank, a biztosító és befektetési bank egy „pénzügyi szupermarketet” alkot, olyan mamutcéget, aminek esetleges bukása világrengést okozhat. A javaslattal ezt a kockázatot akarják kivenni a rendszerből. Joggal, ugyanis egykor a 29-es válság idején szétválasztották őket, a betétes pénzével ne játszanak. (Glass-Steagall Act, 1933.) Ám ez az újkapitalizmus számára kényelmetlen volt, 1999-ben eltörölték. Ez a „liberalizálás” végzetes volt, kisemberek pénzét kezelő bankok buktak a befektetési bankok összeomlásakor. A feldarabolási javaslat másik oka, hogy e mamut-bankokat eddig azért kellett megmenteni, mert túl nagyok voltak, és bedőlésük világkatasztrófát okozott volna. (Too big to fail – volt a jelszó.) A nagyság menlevél volt a felelőtlen kockázatvállalására, az állam úgyis kénytelen lesz kimenteni őket.

4) Egyáltalán: a fináncszféra túlságosan nagyra nőtt a gazdaság egészéhez képest, jelentős hányada önjáró Gólem lett, vissza kéne nyesni, legyen kisebb (biztonságosabb) a bankrendszer, ill. a pénzügyi szféra.

5) Vezessenek be hatékony szabályozási (ellenőrzési) formákat. Amerikában másfél éve próbálják, a kisebb reformok átmentek, a nagyobbakat a finánctőke blokkolja.

Európa jobban áll: az un. Basel I, Basel II és III rendszabályaival valamennyire rendbe szedték a bankokat. Nem teljesen, mert az érem másik oldala, hogy az európai bankok alultőkésítettek, az adósság-válságba ezekkel a gyengén tőkésített bankokkal lépett be. Ezen túlmenően Európa sem tud mit kezdeni a pénzpiacok elementáris (ma még befolyásolhatatlan) túlerejével szemben.

 

Miért bántják a bankokat?

Sok mindenért lehet szidni őket, legutóbb a Wall Street-en hetekig tüntettek ellenük, még Soros is áldását adta a tiltakozókra, de valójában kevés értelme van e háborgásnak. Még is azt kell mondanom, hogy a bankok ma már csak közepes erejű játékosai a hihetetlen kiterjedésű pénzpiacoknak, és nem azonosak nagyapáink 9-től du. 3-ig működő, betétekkel és hitelezéssel foglalkozó intézeteivel. Régen betéteket vettek be, és hiteleket adtak ki, majd hazamentek. Ma is vannak ilyen intézmények, hát persze: hitelek hatalmas tömege forog – segíti a beruházásokat, meg szinte mindent: kocsi- és lakásvásárlást, gyerek iskolázását, tévé-lecserélését stb. (Túlhitelezés volt a 2008-as válság egyik kirobbantója.)

De ami hitelezés az egyik oldalon, az adósság a másikon. Ma a bankok nyakig benne vannak az európai adósságválságban. Magyarul: egy tucatnyi európai bank adott nagy tételekben kölcsönt a görögöknek. (Ismét a spekuláció: a görög állampapírok magas hozamot kínáltak, ha baj lesz, az EU úgy is kivált – hát persze hogy bevásároltak…) Ha ezeket a tételeket most le kell írniuk, egyik-másik bank elveszítheti alaptőkéjét, azaz bedőlhet (ld. pl. a belga-francia-luxemburgi Dexia-t, már tegnap nemzetközileg kellett kimenteni, de veszélyben a francia BNP Paribas, német Commerzbank is…). És az a bökkenő, hogy ha ezek a bankok buknak, akkor magukkal ránthatják az egész európai pénzrendszert, sőt Amerikára is kihatással lenne. (A védekezéshez kb. 2ezer milliárd euróra kellene feltölteni a bankmentő alapot (az un. ESFS-t). Akár hogy is, ez az eurózóna bukásának igazi veszélye.

Szóval, a bankok nagyon is jelen vannak. „Csak” befolyásuk, szerepük, profitabilitásuk csökkent. Pedig hitelek – és kapcsolt részei nélkül leáll a gazdaság gépezete. Más szóval: szidjuk-szidjuk ezt a banktípust, most mégis imádkozni kell, hogy túléljék az euróválságot.

Ami viszont radikálisan megváltozott, és ami megnövelte a bankszféra kockázat teremtő képességét az egy új műfaj berobbanása: a befektetési bankok megjelenése.. Ők a jelen sztárjai, nem foglalkoznak betéttel, hitelezéssel, adósságkezeléssel. Ezek piti ügyletek számukra, (csak 3-8%-ot hoznak) A befektetési bankok arra rendezkedtek be, hogy újabb és újabb pénzügyi eszközöket gyártsanak és dobjanak piacra, melyek megjelenésük pillanatától magas – 20-40%-os – megtérülést produkálnak. (Pl. a kihelyezett hiteleket újracsomagolják, és részvényként jó áron rátukmálják a befektetőkre. Más kérdés, hogy pár év multán ezek a papírok befulladnak (a bank persze addig is keres az üzleten). A befulladt eszközök helyett kitalálnak újabbat. De a befektetési bankok vezénylik le a milliárdos kivásárlásokat, magas jutalékért; adóelkerülés derivatívokat találnak ki – szóval kreatív munkások… (Ilyen befektetési bank volt pl. a Lehman Brothers és ma ilyen típusú világhatalom a Morgan Stanley, a JP Morgan, a Bank of Amerika.) 2008-ban ez a banktípus hozta a válság java részét a világra, és ha a bankokat fikázza a közvélekedés, úgy – akarva-akaratlan – ezt a típust, a befektetési bankok mohóságát kritizálják. De a többféle banktípus és a pénzszféra egésze – ahogy említettem már – összemosódik. És együttesen hozták nyakunkra a világválságot.[7]

E banktípus lógója: „mennél kockázatosabb az üzlet, annál nagyobb a hozam”. És a kockázatnak nincs endogén korlátja, a sokat hangoztatott kockázatkezelés – láttuk – nem jeleskedett a krízis megelőzésében. Sőt, generálta azt. 2005 és 2008 között fedezetlen értékpapírokat adtak ki, olykor a pénzintézet saját tőkéjének százszorosára – kölcsönökből.[8] Az egyre magasabb kockázatokkal fújták a lufit – míg ki nem pukkadt, s jött a válság. A válság után fel kellett volna darabolni ezeket az óriásokat, vagyis újra szét kellett volna választani a hagyományos bankokat a befektetési bankoktól. Az Obama adminisztráció, bár tervezte, de nem merte (nem tudta) meglépni. Pedig a válság tetőpontján a fizetésképtelen bankoknak mondhatta volna, hogy az állam csak akkor ad újabb mentőövet, – ezermilliárdos tőkeinjekciót – ha a bankok belemennek a radikális reformokba. Ha nem vállalják,  bukjanak bele.

Nem mondta, csak fizetett, ahogy elődje, Bush elnök is, hogy megmentse őket. (kb. 4000 milliárddal.) Az érem másik oldala viszont, hogy az amerikai bankok erős lábon állnak, a hatalmas mentőövvel sikerült egy funkcionáló bankrendszert teremteni. (Ámbár lehet, hogy a világválság eme második felvonásában már az is kevés lesz.)

A befektetési bankok lettek a világ urai. (Lloyd Blankfein, a Goldman Sachs befektetési bank főnöke mondta: I am doing Gods work…) Ami fellengzős kijelentésnek látszik, ám voltaképp igaz. Hiszen a befektetési bankok (alapok, magánbankok) vezetik a befektetők tömegeit. Vagyis a pénzpiacokat. Igaz, hogy e piacok jóval nagyobb kiterjedésűek, mint a befektetési bankok szférája, – ám trend-képző erejük, piac meghatározó funkciójuk ma is erős. Ez okozza a mai válság kibontakozását.

 

Mekkora a politika felelőssége a válságban?

A politika – legalábbis Amerikában – a válság kialakulásában jelentős szerepet játszott. Ma már közhely, hogy annak idején Alan Greenspan-nek, a Fed elnökének, a nemzeti bank vezetőjének  laza pénzpolitikája ágyazott meg a 2008-as válságnak. Alacsonyan tartotta a kamatokat és az olcsó pénzkínálat csábított a kockázatok negligálására. Mégis azt kell mondanom, hogy annak idején több eszköze is volt a politikának a pénzpiacok megregulázását illetően. Javítani és rontani is könnyebben tudott. Mára más lett a helyzet: a politika hatalmi pozíciója a pénzpiacokkal szemben minimálisra csökkent. Az történik, amit a pénzpiacok kiharcolnak. Ma már az a helyzet, hogy Obama tart a fináncoligarcháktól – nem képes velük szemben hatékonyan fellépni, a republikánus szenátus többször is bénulttá tette. Angela Merkelt meg kioktathatja a Deutsche Bank főnöke. Nem véletlen, hogy az Occupy Wall Street („foglaljuk el a Wall Street-et”) világ-mozgalom lett: a jónép látja, hogy az irányítás már rég kikerült a politika kezéből, a fináncszféra az úr a háűzban. Hans-Mayer Steinbrück így foglalja össze a helyzetet: “Die Proteste beweisen, dass die ökonomische Krise zu einer gesellschaftlichen Krise wird. Die Bürger zweifeln an der Handlungsfähigkeit der Politik.” (Spiegel online: 2011. okt. 23.)

 

Csak azért említem e szerepcserét, mert most – az újabb válság idején – a politikának és ezeknek a bankoknak együtt kellene segíteni egy-egy nemzetgazdaság feltámadását. De ha egyáltalán felmerül ilyesmi, a pénzvilág erősebb, a javaslatokat lesöprik az asztalról. Az európai adósság-válság mentőcsomagjának összerakásánál is csak kelletlenül (vagy sehogy) se mozdulnak. Pedig az ő túlélésükről is szól ez a történet.

 

Miért akar a befektető egyre magasabb hozamot?

Természetesen mindenki több pénzt akar keresni, ha már befektet. De a dolog ennél bonyolultabb.

A befektetői „mohóságot” a megváltozott gazdasági környezet sarkallja: felgyorsult a globális verseny a minél magasabb megtérülés kínálatáért.[9] Az a cég, bank, vagy alap, mely a csúcsteljesítőknél kisebb hozamot kínál, halálra van ítélve. A „sok sem elég” attitűdjét ez a piaci verseny és ennek erőtere indukálja.

E verseny társadalmi kára beláthatatlan. Leginkább látható eredménye a költség-csökkentés minden áron. Ez a parancs minden termelőt, kisüzemet, vagy multit arra kényszeríti, hogy mindentől megszabaduljon, ami nem a gyors és magas hozamot szolgálja. Leépíti a létszámot, (munkanélküliség-termelés), az alacsony profitszintű vállalatrésztől megszabadul (kiszervezés, eladás, felszámolás, alkalmazottak kirúgva). A gyár kiköltöztetése Ázsiába – amíg ott olcsó a munkaerő. Sok esetben a gyárak felszámolása jövedelmezőbb, mint működtetésük. Sokan felszámolják a fejlesztés motorját, a K+F részleget, mert közvetlenül nem hoz pénzt, fenntartása pedig sokba kerül. Hosszú távú beruházásra csak ritkán kerül sor, pedig ez lenne egy modern társadalomgazdaság alapja. Nincs. Kiment a divatból.

Végül is a magas hozam hajszolása világméretű munkanélküliséget, cégek pusztulását, országok megrendülését hozta magával. A túl magas kamat-tételbe belerokkan az ország. Márpedig ezt a kamatot a pénzpiac állandóan emeli – mindenhol, mindig, kíméletlenül. Ami a válságból való kilábalást elgáncsolja, akadályozza, még jó, ha nem teszi lehetetlenné.

Megismétlem: a fináncszféra expanziója és túlhatalma magát a kapitalista rendszert képes megrendíteni, falnak vezetni. A fináncszféra egyre több oldalról megnyilvánuló kritikája ezért nem a piacgazdaság ellen, hanem éppen a rendszer védelmében fogalmazódik meg. Soros György elsőként hívta fel a figyelmet a CDS spekuláció veszélyére. Előre figyelmeztetett a válságra és ma is tisztábban elemez, mint profi társai, az új sztárelemzők, mondhatnám kritikai közgazdák: Joseph Stiglitz (Nobel-díjas, és baloldali kritikusa a fináncszférának), de ilyen Nouriel Roubini, aki megjósolta a 2008-as válságot[10]. Vagy nem közgazdászok, hanem akik pl. irodalomtörténetből érkezettek (ilyen Joseph Vogl, a Das Gespenst des Kapitals c. könyvével), netán filozófusok (Mészáros István, Slavoj Žižek), írók (a frivol módon szellemes Michael Lewis[11]), újságírók: Gillian Tett[12].. De említhetném azokat a Wall Street-i bankárokat, akik kritikusként átálltak a leleplezők oldalára”[13]). Ezek az elemzők kritikusabban látják-láttatják a fináncszféra hipertrófiájának veszélyeit.

 

Éveken át adóssággal éltek a fejlett országok, és nem volt semmi baj. Most hirtelen válság lett belőle. Honnan ez a fordulat?

 

Okai:

1.A fent említett kamat-verseny. Egyre drágítják a hiteleket, drágábban mérik a törlesztést. Egy-egy ország költségvetésének egyre nagyobb százalékát viszi el a kamatszolgálat.

2. Demográfia Egyre többe kerül az eü, a nyugellátás, öregségi gondozás, ennek árát csak hitelből tudták fedezni, mert (ugyancsak modern jelenség) az adóbevétel mindenütt csökken.

3. A fejletteknél lelassult a GDP fejlődés és a termelékenység-növelés egyaránt, a kieső pénzt hitelből pótolták,

4. A ritmikusan ismétlődő fel-le korszakok (boom and bust) most a lefelé tartó fázisba billentek (Ázsiát, s talán Brazíliát kivéve mindenki bajban van.)

5. Adóelkerülés. Eltanultuk Amerikától: adót senki se akar fizetni, igyekszik egérutakat találni. Pedig réges-régen a „virilisták” – Magyarországon a legtöbb adót fizetők – társadalmi rangot képviselt, Európában is csak az utóbbi harminc év során lett divat a nem-fizetés.

6. S végül: a kamatverseny miatt túl sokba kerül az adósságszolgálat – lehúzza az országok költségvetését. Jön a hiszti: bedől a nemzetgazdaság… Félelem.

Jómagam szkeptikus vagyok az adóssággal való fenyegetést illetően. Ezek a gesztusok sok ebben a hisztéria, vagy a média szülöttei. Nem hiszem, hogy igazuk van. Hiszen a bankok abból élnek, hogy az adósságot törlesztik, az adósok, kétszer háromszor is kifizetik a felvett hitelt. Ha egy kötvény lejár, újrastrukturálják, ami drágább ugyan, de megy tovább a kocsi. Ha egy ország mellé kiírják pl., hogy adóssága a GDP 92 %-a, annak nem sok értelme van, legfeljebb spekulációs kamatfelhajtásra jó. Ez a szám ugyanis egy csomagot jelöl, melyen belül különböző időpontban esedékes tőketörlesztési összegek vannak (mekkora tőkét kell visszafizetni 2011-ben, 2012-ben, 2014-ben és így tovább.) Az a döntő kérdés melyik év, milyen lejárata fenyegetheti az adott ország fizetésképességét. Ott kell a segítség. Az EU ma épp ezt az eszköztárat barkácsolja: mentőalap, eurókötvény kibocsátása,  biztosítékokat az országok bebukása ellen.

Emellett a társadalomnak is van érdeke és az újkapitalizmus pénzpolitikája, az országokra hirtelen rátukmált spórolási mánia végső soron önpusztító. A társadalomra szegényedést hoz, a kultúrában elbutulást, a viselkedéskultúrában eldurvulást tenyészt. A fejlett világ ebbe fog belegebedni, csak figyeld meg: Kína vár a sarkon…

 

Muszáj annyira spórolni és hirtelen minden kiadást csökkenteni?

Most nem lenne szabad „agyontakarékoskodni” a gazdaságot. Persze józanul kell gazdálkodni, a túlköltekezést, a luxuskiadásokat le kell vágni, de a hosszú távú projekteket – kutatás, oktatás – tanácsos lenne segíteni. Ha egy ország mindenáron spórol, akkor megfojtja a feltámadás csiráit is. Keynes szerint. ha hullámvölgyben van a gazdaság, az állam serkentse a beruházásokat (teremtsen munkahelyet) – azaz növelje az adósságot. Aztán, majd ha már vidáman pörög a gazdaság, visszafizetik. Nem biztos, hogy ez a tézis ma is megállna, de van benne valami igazság. A spórolás, a deficitcsökkentés mindenáron, megfojtja a gazdaságot, ld. görögöket, belegebednek a törlesztésbe, és egyre lejjebb esnek a szakadékba. Komoly fejek is felszólaltak a spórolási mánia ellen: Joseph Stiglitz[14], Robert Sachs. Szerintük, akik ezt az utat választják, azok egy újabb válságba spórolják bele magukat.

A spórolás visszaveti a még húsz éve is ragyogó gazdaságokat is. Mi is ezzel a dilemmával küzdünk.[15] De nemcsak Magyarországról beszélek. A túlzott takarékosság ellen Európa-szerte megjelenő lázadások jelzik, hogy nem így kell csinálni. A spórolás mindenkit bevitt ebbe az utcába: Amerika is belekerült a hanyatlási ívbe, az EU is. Japán kétségbeesetten küzd ellene, a katasztrófák árnyékában, reménytelenül.

 

Mi lesz az euróval és az Európai Unióval?

Röviden és találgatva: Görögországot „rendezett formában” kiejtik az euróövezetből. Az alapításkor elmulasztott szervezeti rendet kiépítik: lesz közös pénzügyminisztérium, az ECB több jogosítványt kap, közös adózási rend jöhet és szankcionálható lenne a költségvetési fegyelem megszegése, adósságplafon. (Maastricht-i szerződés tipikus „szép időre” alkalmas alapvetés volt, a feleknek fogalmuk nem volt, mire szerződnek.) Mivel az átalakítás szuverenitások feladásával jár, nehezen fog menni, a tagországok nem igen fognak engedni. Ma is innen érthető az a huzavona és lassúság, ahogy kezelik ügyeiket. Azonban mégis csak az lesz, hogy Németország beadja a derekát, vagyis Nr. 1 lesz a befizetők listáján, mikor feltöltik a válságalapot legalább ezermilliárdra. Külön „tűzfalat” építenek Olaszország köré, figyelnek a spanyolokra, portugálokra. Bár sokan tippelnek az euró-övezet szétesésére, az euró megszűnésére, nekem az a benyomásom, hogy túl sok pénz van benne, sem hogy engednék szétesni.

Ez látszik jönni. Ha azonban a válság valóban tovább terjeszkedik, más lesz a helyzet. Senki se tudja mi és hogyan.

 

Miért nem tudják lenyomni a magas munkanélküliségi rátát?[16]

A németeknek, és a BRIC[17] országoknak sikerült. Mégis: a mai válság alapkérdése nem az adósság, hanem a munkanélküliség. (EU egészében: 16%, a fiatalkorúaknál – 16-22 év közöttiek körében rosszabb a helyzet: Spanyolország 46% felett, Írország 29%, Amerikában – hihetetlen – 50% körül.) A végső ok: az ázsiai olcsó munkaerő. Mivel globális világban élünk, e kétmilliárdos munkaerő-tartalék (ill. ennek éhbére) lenyomja a fejlettek bérszintjét, feleslegessé tesz bizonyos munkatípusokat (edzőcipők gyártásától tévé és komputeralkatrészekig, vagy az okostelefonokig) – odahaza (Amerikában, Európában), – számos ilyen gyár bezár, a melósokat elküldik.

Ezt a tendenciát csak akkor lehet megállítani, ha a fejlettek egy újabb technikai ugrásra lesznek képesek (jöjjön a „next big thing”- ahogy ezt az álmot nevezni szokás…). Olyan ugrásra lenne szükség ismét, mint ami kezdetben a processzor vagy a repülőgépgyártás volt. Olyasmit kéne „tömegtermelni”, amit Ázsiában nem tudnak csinálni. De ha lesz is ilyen előny (ma is van itt-ott), az nem tart soká. (Pl. Kína már ma versenyképes komputer- és rakétatechnikában, Thaiföld biotechnológiában.)

A modern gazdaság minden ága az innovációra épít, csakhogy míg a reálgazdaságban az innováció lassabb, átfutás-ideje hosszabb, megtérülése alacsonyabb, addig a fináncszféra gyorsabb megtérüléssel, nagyobb haszonkulccsal képes dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy azokat a fiatal tehetségeket, akiket a befektetési bankok, fedezeti alapok felvesznek, bődületes bonuszok motiválják: a gyors pénz, gyors előmenetel adrenalinként hat az agyakra is. Ilyen doppinggal a reálszféra nem tud szolgálni.

A munkanélküliség-gondja jó időre velünk marad. Mert Kínával e téren nem lehet versenyezni. A munkalehetőség oda vándorolt, ő diktálja a jobless kvótát. Más kérdés, hogy azokban a munkafeltételekben, melyek ott uralkodnak, nem szeretnék élni. (Nincs tb, nincs eü-biztosítás, munkajog, biztosított szabadság-rendszer, de van tizenvalahány órás munkanap, gyerekmunka és teljes kiszolgáltatottság).

Egy szó, mint száz, a munkanélküliség az igazi válság-kérdés. Ez fojtogatja a világot. Az euró-válság – mint jeleztem – megoldódik: csak a munkanélküliségre nem látszik megoldás. Ebbe viszont bele van kódolva Európa és Amerika lelassulása (meggyengülése).

 

Mégis: mikor lesz vége ennek a válságnak?

 

Nem lesz vége. Jó időre beleragadunk – a fejlett világgal egyetemben. Kicsit jobb lesz, kicsit rosszabb, de kijönni nem lehet belőle. Kína rulez.

 

(2011. okt. 11.)

 

Almási Miklós

 


[1] Hyman P. Minsky: Stabilizing an Unstable Economy, New York, 2008. 219 és köv. old. (A könyv első kiadása 1986-ban volt, alig vették észre.)

[2] Wilhelm Hankel-Robert Isaak: Geldherschaft. Weinheim, 2011.

[3] A spekulatív piacon – mondja Joseph Vogt – nem áruval, hanem elvárásokkal kereskednek, „Jemand, der eine Ware nicht hat, sie weder erwartet noch haben will, verkauft diese Ware an jemanden, der dies Ware ebenso wenig erwartet oder haben will, und sie auch tatsächlich nicht bekommt.” Idézi: Der Spiegel, 2011, Nr. 43.

[4] CDS – Credit Default Swap – bonyolult fordításban: hitelnemfizetés-biztosítási felár, röviden kockázat elleni biztosítás és százalékos index.

[5] Olyan ez, mint ha a másik ember halálára fogadnék. „Ha Bob biztosítást vásárolna Jimre, akivel semmi kapcsolata nincs, az egy perverz játszma lenne: Bob ugyanis érdekelt lesz Jim korai halálában.” Ha valaki a válság előtt a Lehman Brothers-re kötött CDS biztosítást, akkor a bukás az „bizonyos értelemben önbeteljesítő próféciaként működött volna a CDS révén történt támadás révén.”. Joseph E. Stilgitz: Freefall. America, Free Markets, and the Sinking of the Word Economy. New York 2010. 170-171. old.)

[6] „In our view, however, derivatives are financial weapons of mass destruction, carrying dangers that, while now latent, are potentially lethal.” (Warren Buffet cégének, a Bershire Hathaway 2002-es körleveléből. http://www.berkshirehathaway.com/letters/2002pdf.pdf

[7] Miközben e sorokat írom tüntetés sorozat folyik a Wall Street ellen, és a demonstrációk átpattantak más amerikai városokra. Soros rokonszenvezik a tüntetőkkel… http://www.huffingtonpost.com/2011/10/03/george-soros-occupy-wall-street_n_992468.html

[8] A sokat idézett példa, a Long Term Capital Management nevű fedezeti alap bukása: 4.8 milliárd saját tőkére 200 milliárd hitelt vett fel és 1.250 milliárdot kockáztatott. Az üzlet nem jött be, tíz banknak kellett kimenteni őket.

[9] V.ö.: Märkte außer Kontrolle. Der Spiegel, 2011. Nr. 43.

[10] Nouriel Roubini-S. Mihm: Crisis Economics. A Crash Course in the Future of Finance. Pinquin, 2010.

[11] Ld. a Bróker póker c. könyvét (2005);, a The Big Short c. ennél is izgalmasabb. Éveket húzott le a Wall Street egyik befektetési bankjában, és vitriolos szellemességgel leplezte le a az ott folyó simliket.

[12] Gillian Tett: Fool’s Gold. How Unrestrained Greed corrupted a Dream, Shattered Global Markets and Unleashed a Catastrophe (2009). Ő mutatta ki, hogy 2004-5 tájékán volt olyan nagybank, mely látta, milyen katasztrófát okozhat a CDO-kötvények milliós nagyságrendű szétterítése és nem vállalta forgalmazását. A többiek – tudatosan vagy könnyelműen – belementek ebbe az üzletbe.

[13] William D. Cohan: House of Cards. How Wall Street’s Gamblers Broke Capitalism (2009) – elemző leleplezés a fináncszféra működéséről.

[14] „A tanulság világos: ha a gazdaság mély depresszió felé halad, a szokásos szabályokat nem lehet alkalmazni. A takarékosság önpusztító húzás: ha mindenki egyszerre próbálja kifizetni adósságát, az eredmény depresszió és defláció, és az adósság-probléma csak elmélyül.” (Joseph Krugman: 1938 in 2010. The New York Times, 2010. 09.07.)

[15] „Mellár Tamás közgazdász úgy vélte: kétségtelen, hogy az adósságnak nem szabad növekednie, sőt, csökkennie kellene, de ha az adósság elleni küzdelem a fő cél, akkor az a vagyon elherdálásához, a növekedési potenciál gyengítéséhez, a produktivitásra költhető források szűküléséhez vezethet”  http://index.hu/gazdasag/magyar/2011/09/30/mellar_tamas_nem_az_allamadossag_a_legfobb_ellenseg/

[16] Pontos adatokat lehetetlen elérni: divatba jött részmunkaidős, kölcsönzött munkás, ill. a heti 2 órára szerződtetett kisegítő, és az ilyen ember már nem számít munkanélkülinek.

[17] BRIC: Brazília, Oroszország, India és Kína első betűiből képezett becenév…

Advertisements