Aiszthézis, reflexió és stílus

A görög kezdetekben a művészetről való gondolkozás középpontjában az aiszthézis (érzéki hatás) állt. Színek, hangok — látás és hallás — közvetlen érzéki élményt nyújtottak és ezek eleven benyomása adta a műélvezetet. (Innen Platón számára a művészet és Érosz rokonsága: a művészet elvarázsol, transzba ejt. Újabban: Bachelard) De: az érzéki hatás sohasem jelentett csak közvetlen benyomást. A művész mindig közvetít az érzékek és a gondolat (reflexió) között. Pl. a formálással, de ilyen már a zenei hang — szemben a zörejjel –ez  is közvetett jellegű. (Filozófiai kérdés: minden, ami közvetlennek tűnik közvetítések eredménye.)

A művészetek fejlődésében az irodalom megjelenése már viszonylagos elszakadást jelentett a közvetlen érzéki hatásoktól: Hegel írja, hogy az irodalmi szöveget előbb el kell képzelnünk, a természet vagy a cselekmény nem előttünk zajlik. A fejlődés útja: orális (szájhagyomány útján terjedő) kultúra, majd írott és a 20. sz.-ban képi kultúra. Míg az irodalmi kultúra az átszellemítés felé vitte a fejlődést, a képi kultúra visszatérést (is) jelent az elemi érzéki benyomásokhoz. A képi (javarészt populáris kultúra) válasz az érzéki hatásról lemondó irodalomra. A modern művészet egyik betegsége, hogy túlságosan szellemivé változott. (Erről: Adorno)

Ugyanakkor: a művészi formák magasabb szinten újrateremtik az érzéki hatásokat: ilyen pl. a feszültség-teremtés, a váratlan fordulat, fokozás. Az érzéki hatás funkciója: továbbvezeti a befogadót a reflexió felé. A formáknak is van érzéki hatása.

 

A reflexió=interpretáció – ami a mű megértésénél kezdődik és az “üzenet” átéléséig, ill. formaproblémáinak megfejtéséig tart. Alapvetően utólag, a művel való találkozás után alakul ki ez a gondolati képünk. A műben involválódva erre nem igen van érkezésünk. Ugyanakkor közben is találgatjuk, mi fog következni, keressük a megoldásokat, előre és hátra “kapcsolunk”. Ez az értelemadás aktusa (Husserl, W. Iser)): nemcsak jeleket használunk, hanem minden jelszerű alakzatnak értelemet akarunk adni. Interpretáció: a mű megfejtése, amit a mű maga sugall/elrejt. Az avantgarde javarészt kiáltvány, műsorfüzet, katalógus formájában mellékli a magyarázatot: mű és interpretáció együtt alkotja az élményt.  – A reflexív, értelemadó törekvések motorja azonban mindig az érzéki hatás.

 

 

 

A stílus (Filozófiai esztétikában: Riegl, H. Wölflin, Dittmann)

“A stílus minta, mely feltételezi az egynél többszöri előfordulást és föltételezi a más mintákkal való összehasonlítást” (Radnóti S.) Az ismétlődő stílusjegyek alapján ismerünk fel egy szerzőt, egy képet, s tudjuk azt is, kb. mikor keletkezett. Absztrakciós fogalom: a stíluson belül számtalan variáns lehet. A stílus így egyén feletti alakulat. Ez már utal arra is, hogy a stílusok felismerése (a befogadó reakciója) az összehasonlításon alapul: művészeti tudásunk, egyáltalán a befogadás a műalkotások sorozatára vonatkozik, ismerjük elődjeit és követőit, így lehet képünk a stílus “mintájáról”.

 

Korstílus: (pl.gótika) vezeti az egyes alkotókat. Világkép megtestesítője is, de független is az egyedi kísérletektől. (Kubler, G: Az idő formája,) “szisztematikus kor” fogalma: sokféle kísérlet létezik egy korban, de a történelem csak a kornak kedvezőt emeli fel és teszi uralkodóvá (egy időre). Hogyan születik új stílus? Esztétikai-történelmi probléma.

Normatív stílusfogalom ellen: (normatív azt jelenti, hogy eszerint az elmélet szerint csak egyetlen stílus lehet jó…) Valójában csak plurális, egymás mellett élő stílusokról érdemes beszélni, és minden stíluson belül vannak jó és rossz művek.

A 20. sz hozta a stílusok elleni lázadást, sőt a stílustalanságot is. A modernizmusban már csak egyéni stílusokról beszélünk, valamint egyéni mitológiák.

Stilisztika és az esztétikai stílus-fogalom különbsége. Máig vitatott jelenség: egyedi stílus és korstílus kapcsolata.

Advertisements