A test-biznisz

Az uniformis

Britney Spears, a lányok álma: olyannak kell lenni, kigyúrt has, keskeny csípõ, fiús alak, telt kebel. Olyannak, – de csak olyannak szabad lenni. Ez a testberendezés ma már kizárólagos kánon: nemcsak a popszínpadon uralg, de a nõi lapok fotóin, a filmekben, a kifutón, – bárhová nézel, mindenütt ez villog (és minden ezt követeli): a vonal diktatúrája. Fiúk cicivel – mondja róluk Tom Wolfe a Talpig férfi c. regényében. Kicsivel több zsírpárna, vastagabb kar – kész vagy. A Titanic nagy siker volt, benne Kate Winslet sztár lett, egy ideig jött a megkönnyebbülés, az ici-picit molett lány diverzifikálhatja a modell-választékot. Nyilatkozta is, hogy nemcsak neki jó így, természetes teltséggel, de bizonyára másoknak is… Hiába, õt, a sztárt is elmosta a fiús testberendezés mániája, s persze a többség reményeit is. Maradtak a fiúk cicivel.
Tán soha nem volt ennyire uniform és diktatórikus a szépség-ideál. Most formálja a testet: szikével kicsinyit, nagyobbít, zsírleszív vagy feltölt, átfest, átszab, (face-lift) az eredetibõl alig marad. Nem kell várni az ember-klónra, már itt van: a testszobrász plasztikai sebészet kaszál. (Persze csak a jól sikerült példányokat látod, az egy életre megnyomorítottakat legfeljebb a furcsaságok fotóin.) Ez a biznisz: elõbb kialakítani az egyvonalú (egyetlen modell érvényes) szépség-imázst, aztán ráereszteni a gyártósort: legegyszerûbb (leginkább elterjedt) a fogyókúra-szalon, kúra, szanatórium, tábor, bel és külföldön. Aztán, ha az sem segít, jön a plasztika, szilikon, kozmetikumok, wellness-fittness stúdiók – mindenütt a pénztárhoz kérik a szerencsétlent, az meg perkál, amíg bír. (Face-lift már ötezer eurótól, kebeldúsítás – anyag, mûtétét, kórházi ellátás – ötezertõl, teljes átszabás – az árlap felsõ végén – kijön húszezerbõl, plusz utókezelés, vagy pereskedés, aztán jön a következõ forduló: zsírleszívás, hajbeültetés, (férfiak!) mell-protézis stb. messzi a határ. Nagy üzlet.
Régen valahogy úgy szólt a szlogen, hogy a nõnek szépnek kell lennie. Ma a sztereotípiának kell megfelelni: ugyanolyan legyél, persze picit másképp. És ugye vannak kizáró feltételek, ha valaki százhatvan, vagy rövid combú megnézheti magát. Ráadásul a divat állandóan változó paraméterekkel dolgozik: ami ma menõ, egy év múlva már sehol sincs. A filozófus Günther Anders ír egyik rémes Hollywood-i esetrõl (Die Antiquiertheit des Menschen c. könyvében) egy kis starle, valahogy felhívta magára a figyelmet, bájos volt, érdekes jelenség, elsõ filmszerepe sikert hozott. Csak fura volt az arca. (Mint utóbb kiderült, ezért volt sikere…) Szóval, nekiláttak tökéletesíteni: tizenvalahány fog kicserélve, a kerek arcból hosszúkás lett, – szegény lány már sírt, hogy mire jó ez a sok fájdalom, de a dicsõség… mondták neki. Végül kész lett az új fazon, tényleg pazar volt. A stúdióvezetés azonban azt mondta, hogy ilyenbõl már van, de azokat is ki kell rúgni, mert kimentek a divatból, akkor minek még egy?
A szépség-mánia már régen nem arról szól, hogy vele könnyebb pasit/csajszit kapni. A test/arc/megjelenés elsõdleges funkciója, hogy javítja az üzleti pozíciót: karriersegítõ, kontaktust olajozó, szóval jobb helyre kerülsz a HR-es kartotékjában. Mégpedig azért, mert veled – ha megfelelsz a prototípusnak, – könnyebb üzletelni. Az egész szépség-üzlet mögött ott az újkapitalizmus marketing filozófiája: beuaty sells, szépséggel mindent el lehet adni. A szép arcnak/testnek kettõs funkciója van: maga is kívánatos (van rá piaci igény, meg akarják venni) olyan, mint egy jó cég-logó, és/vagy vele bármit el lehet adni. Ám ehhez öneladónak kell lenni: e piaci játékból nem lehet kilúgozni az önárúba bocsátás (igaz: stilizált) módjait. De errõl késõbb.
Korábban a színésznõk, filmsztárok szerepeltek cover girl-ként, õk diktáltak valaminõ stílust, ami bizonyos idõre stabil elvárást teremtett a szépségpiacon. Ma pillanatonként változik és teljesen esetleges, mi lesz a menõ: most egy tévébemondó a minta, tegnap egy fotómodell volt, legközelebb tán egy reklámfigura mondja meg milyen legyen az „ehavi” szépség. Ez is üzlet, az „ugyanazt” is változtatni kell, mint a kocsik stylingját. Ami persze jelentõsen növeli a testbefektetés kockázatát, de errõl a rizikóról csend van. A legenyhébb következmény pl. hogy a homlokráncok eltüntetése kifejezéstelenné teszi az arcot, a harmadik face lift után nehezebb mosolyogni, a szilikon-betétekkel sok baj van, számos perrõl hallani, – „ne vakard a füled fiam, mert leesik, mint a multkor… !”
A biopolitika mellé odaírhatjuk a bodyeconomy-t, a test üzleti gyarmatosítását, ami ma már legalább olyan vad, mint a biopolitika bármikor. Erre a testgazdaságra épül a mamut-gyógyszergyárak hálózata (ma õk repülnek szinte egyedül a tõzsdén), hozzá kötõdnek a kozmetikumok, healthe-care, testépítõ szerek, anabolikumok, – valódi, vagy kamu preparátumok, melyektõl szebb, izmosabb, vastagabb-vékonyabb leszel. Ezt a piacot szolgálja ki a divattervezés, ruha, fürdõ, masszõr, kozmetikus, fragrance-ipar (parfüm, deo stb.) ezek reklámja, (aminek figurái viszont visszahatnak a szépség-etalon alakításába is), belelóg valamennyire az orvoslás, pszichológia, (magabiztos fellépés, frusztráció- és stressz-megelõzés: a belsõ szépséget sem adják ingyen!) Ha meggondolom jó nagy szelet ez a piac. (Amerikában azt mondják – az egész kacabajka együtt – a GDP 12%. Közben a lakosság 60% túlsúlyos. Álmokkal lehet a legjobban üzletelni…
A legvadabb „szükséglet” és az ezt építõ, ebbõl élõ biznisz azért mégis csak a testesztétika (plasztikai beavatkozás). Ami, ha belegondolsz, szadista transzformáció: a test, a hús bedarálása. Ugyanakkor, mint inkvizíció önkéntesnek látszik, sõt e kínzásért boldogan fizetnek akár ezer dollárokat is. Mert nem látnak más utat a csúcsra. Amirõl viszont gondoskodik a szépség-biznisz PR komponense: meggyõzi a publikumot, hogy a nõnek nem általában (kinek-kinek a maga módján) kell szépnek lennie, hanem úgy, ahogy azt a trend diktálja, – s ha ezt a parancsot ki-ki betartja akkor lesz minden: pasi, pénz, csillogás. Ami persze ez csak úgy mûködik, ha nemcsak a nõket gyõzik meg e királyi útról, hanem a férfiak szemét is átalakítják. Nekik kell úgy „látniuk”, hogy csak egy (két-három) modell-típust tartsanak elfogadhatónak… (Más kérdés, hogy ebben a diktatúrában a nõk diszkriminációja is benne van: a fiúk lehetnek enyhén pocakosak, kopaszok, törpék, ugyanarra az állásra nõ 90-60-90 méretek alatt/felett, – netán harmincon túl — nem igen jön szóba.)
Habár…: terjed a férfiak plasztikailag elõidézett öntudat javítása is. Táskás szemek, lógó toka, kopaszodás, felesleges zsír – nem sorscsapás, pár ezer euróból jöhet a fiatalos külsõ a fiatalos belsõhöz. Pénz nem számít. (Általában karrier-követelményre hivatkoznak: van már – hallgatólagosan – 3K-val dolgozó cég: kövérek, köpcösek, kopaszok kíméljenek.)
De nem is ez az érdekes. A szépészeti átalakításban az identitás válik kérdéssé: az áldozatnak/hõsnek kicserélik arcát, alakját, – mennyiben marad az, aki volt? Álmaival lesz azonos, vagy mások álmaival, akik ilyet szeretnének látni? A válasz nem egyszerû, hiszen az egyén álmaiban is önmagát hosszabbítja meg, saját álmaival identitása sérülése nélkül is azonos lehet. Mások álmait viselni kockázatos, ehhez testben is alkalmazkodni pedig veszélyes: el kell felejtenie magát, és senki se tudja, mit szabad (tud) igaz önmagából megõrizni. A férfi testépítésnek ez a csapdája: mire valahogy kinézel a „szakmában”, a csajok rád se néznek: azt mondják, nem szeretik a pattanásos, kigyúrt, izzadság-szagú testeket, nézi-fogni jobb a valamennyire is emberszabású alakzatokat. De lehet, hogy tévedek. Minden esetre más leszel, majdnem olyan, mintha álruhába öltöznél, mert másnak néznek, mint aki vagy. Lélekben tán jobb egy ideig, aztán, ha elér hozzád, amit átbuherált identitásodról gondolnak, – bajok vannak. Arról már nem szólok, hogy öt-tíz év múlva máj, vese stb. elégtelenség, izületi gondok, potencia-zavarok jelentkeznek: lassan öl, mint a koksz.
Viszont érdemes rátekinteni a részvény-indexekre: a nagy gyógyszergyárak papírjai repülnek, akár esik, akár süt. Igaz, a társadalom sok gyógyszert eszik, de a bevétel legalább egy harmadát a a szépség és test-biznisz készítményei hozzák. A patikában ezektõl roskadnak a polcok: nem a gyógyászat hozza a pénzt, hanem a beauty-, wellness-, muszkli-biznisz. Mindenütt ezt nyomják: filmeken ezt kajálják, magazinokban mesélik az alkatrészek csodáját, fittnes-klubok teli vannak prospektusoktól (ha ezt eszi hat hétig, harminc kilót fogy, tíz centivel nagyobb bicepsze lesz stb.)

Húspiac (mellékutca)

Dürrenmatt darabjában (Az öreg hölgy látogatása) még csak mosolyogtunk Claire Zachanissan-on, hogy ti. minden testrésze valamilyen formában mesterséges, netán pótolt, beültetett darabból állt. Az alkatrészek cseréje ma már majdnem köznapi beavatkozás, mert életmentés. Alapszükséglet. Ezért korántsem olyan vicces képlet, mint amirõl eddig volt szó. De a transzplantáció, – mivel az élet drága – olykor üzlet is, fehér, szürke vagy épp fekete: ld. szervkereskedelem. (Vese, máj, szív eddig is volt, lassan viszont a teljes belsõség felkerül az árlapra, igaz, többnyire életmentési okokból. Szépészeti indokból nem cseréltetnek szívet…) Az árlistán legalul a balesetben elhalálozottak szervei, valamivel feljebb a családtagoktól megszerezhetõ, de ugyancsak hullából származó alkatrészek állnak, a legdrágábbak természetesen az élõ donorok darabjai. Mondják, hogy a fejlõdõ országokban az adományozók sorban állnak a szervkereskedõ pultjánál: ötvenezer dollár ott nagy pénz, egy vesét érdemes beáldozni. Igaz, hogy van, aki hitelbe adja: végrendeletileg biztosítja, hogy halála után a rokonok valamelyik alkatrészét X-nek jutassák. Bármint is van: a kereskedõ és eladó között nincs szimmetria, mit mondjak: ez az egyik legszörnyûbb kizsákmányolási forma.
Mellesleg nehezen tudom elképzelni, hogyan is dolgozik egy szervkereskedõ, pláne nem, miképp mûködik a fekete szervpiac: hogyan kínálják? Fel lehet próbálni? Van rá garancia? (pl. nem fertõzött…), hogyan cipeled a szervet az orvoshoz („hozott anyagból nem dolgozom…”), nyomodban a rendõrség (igaz védekezhetsz: „csak pacalt viszek a vasárnapi ebédhez…”.) Csak viccelek, tudom, hogy a dolog kórházban történik, donor és alany együtt, esetleg ügyvéddel, nincs szatyor meg rendõr, steril körülmények, mûtét, minden OK. De akkor is: sok a rejtély. Mint az életben.

Az output

Került, amibe került, végre szép vagy. Megfordulnak utánad. Ám elõfordul, hogy elálló fülû barátnõd lesz a társaság központja, valahogy elvarázsolja az embereket, pedig hol van õ az etalontól? Mert a szépséget el is kell tudni adni, amihez viszont külön tehetség kell, bánni kell tudni vele a testpiacon. (Az igazán jól futó árút viszont belsõ sugárzásáért „veszik”, ezt viszont nem lehet pénzért venni. Bár van már ilyen üzletág is… Úgy hogy ezt hagyom.) Vagyis a szép testnek/arcnak „önmarketingot” kell kreálni. Nem kell túljátszani, de illeszkedni kell a hordott külsõhöz, át kell lelkesíteni, be kell borítani vele a partnert, hogy egyáltalán mûködjön. Ami nehéz kenyér, mert szépségbõl is túltermelés van – látszólag vagy valóságban, ki tudja, – de tipródhatsz eleget… Szóval hajtani kell még a jó arc/test kombinációval is. Átszellemített prostitució? Biztos nem úgy, habár: e stratégiai ügyesség lényege, hogy hol, miért, mennyiért adod el tested – ami ha lehámozod, voltaképp hoci-nesze, piaci játék, és mindig marad benne valami nemszeretem. De aki sikert akar az újkapitalizmusban, az ne legyen finnyás.
De még ezen túl is futhatsz egy kört. „Itt szép lehetsz, de okos nem”, mondják Pesten. A szépség önmagában ugyanis – hót unalom. Csak akkor mûködik, ha kiegészítõ. Jó ügyvéd (bróker, nõgyógyász stb.) vagy és csinos, tán több lesz a kliensed. És ha csak szép fiú (lány) vagy…? De még a szakma és a külsõ párosítása sem elég: egybe kell gyúrni. A professzionális szépség/jó test különbözik a magánhasználatra kialakítottól. Kívülrõl nincs különbség, stílusban, interperszonális kommunikációban, (huha!) viszont felmérhetetlen: a profi szépség – személytelen. Arra akarok kilyukadni, hogy ez, ha már tiéd, vissza is hat rád, átalakít, azaz te is személytelen leszel, de nagyon szép. Identitás. Milyen identitás? Pont.

*

Persze lehet, hogy ez az egész firka csak irigység, a szépek és menõk nagyon is jól elvannak magukkal. És csak a kövérek, kopaszok, kicsik és öregek szapulják a magazin-csajokat, fiukat, meg ezt az egész végtelenített szépség-fiatalság sagát. Inkább békülj ki sörhasaddal, kopaszságoddal. Van élet a beauty-businesen kívül is. Sõt. A „Féreg”, (a kosárlabda sztár, Denis Rodman) talán szép? Mégis õ a császár…

Advertisements