A neokonok búcsúzatása

Nem hittem volna, hogy Francis Fukuyama fogja megírni ezt a búcsúztatót, most mégis az ő szenvedélyes kritikájával van tele a világ. A pamflettel, ami erről a kormányzati doktrínáról, illetve, a neokonzervatív csoportosulásról, politikatörténeti korszakról szól. A neokonok után. Amerika – válaszúon. (After the Neocons. America at the Crossroads). c. könyv a mai adminisztráció mögött álló laza eszmei-poltológiai csoport – ill. kormányzati doktrína szenvedélyes bírálata. (A mai „iskola” alapítója Leo Strauss filozófus volt, a csoport ismertebb képviselői: Dick Cheney, Irving Kristol, Richard Perle, Robert Kagan, Paul Wolfowitz,) A pamflet darabokra szedi és szétlövi e csoport eszmevilágát, téziseit, miközben bemutatja az elmélet vészes politikai következményeit. Kemény írás.

Fukuyamának az iraki háború csődje volt az utolsó csepp a pohárban: addig reménykedett, hogy valami jó is kisülhet ebből a politológiai iskolából. Mert hosszú ideig ő is szimpatizált e csoporttal. Most, hogy egyre több ponton derült ki ennek az áramlatnak életidegensége, sőt kockázatos jellege, megunta a vendégszereplést, személyes csalódását is beleírta könyvébe.

Úgy látja, hogy ez a csőd be volt programozva e neokon elméletbe. Mert e csoport tézise az volt, hogy a politikát (és főképp a külpolitikát) morális elvek érvényesítéséből, Amerika demokratikus küldetéséből, valamint egyedül álló katonai erejéből kell levezetni. Amerika a modern demokráciák és emberi jogok élharcosa, – eszerint kell formálnia külpolitikáját is. Milosevics megbuktatásakor ez be is jött. Az iraki hadjárattal azonban megjelent e teória hübrisze: a „megelőző csapás” doktrínája. (”lecsapunk rájuk, mielőtt a tömegpusztító fegyvereket ellenünk használják”) A manőverről kiderült, hogy tévedésen alapult – nem voltak tömegpusztító fegyverek, a játszma pedig balul sült ki. Emellett látható lett az a neokon magatartás, mely szkepszissel, ha nem megvetéssel kezeli mind az országok legitimitását, mind a nemzetközi politikai fórumait (ENSZ), a politika formális intézményeit. Így aztán számára a „megelőző csapásról” szóló döntés annak bizonyítéka, hogy a morális elvekből levezetett politika egyfelől képmutató és hazug, másfelől nem hatékony. Szerinte azért jött el a neokon alkonya, mert a mai komplex világrendet nem lehet elvont elvekből, morális tézisekből, megváltó eszmékből irányítani. Ráadásul az is kiderült – mint írja – hogy e csoport számára tökéletesen ismeretlen az éppen átalakítani kívánt rendszerek tényleges élete, kulturális kötöttségei, szokásvilága, vallási rendszere. Arról nem is szólva, hogy senki sem törődött azzal az alapkérdéssel, hogy mi lesz a győztes háború után. Hogyan lehet egy ilyen országot stabilizálni? Ezt mutatja az afganisztáni vagy iraki példa is: a meghozott intézkedések lépten, nyomon ütköznek a valósággal, és csak újabb és újabb bajok forrásai lesznek. Egyébként is, az adminisztráció – a neokonok sugallatára – úgy számolt, hogy a demokrácia lehetősége magától alakítja ki a rendet, vagyis, hogy nem kell új, demokratikus intézmények bevezetésén törni a fejeket, megy az automatikusan is. Nem így történt, Irak a polgárháború küszöbére érkezett. „Vissza a reálpolitikához”, – mondja Fukuyama. És ha nem is ért egyet Kisinger „reálpolitikai” mániájával, azért rokonszenve egy ilyen jellegű, valóságközelibb politika felé hajlik.

Morális küldetés jelszavának képmutatását említi – mert hogy magasröptű elvek mögül már számos helyen tűnt elő a kiábrándító valóság: az emberi jogok súlyos sérelmei, hadifogoly ügyek, lehallgatási botrányok, és a civil társadalom demokratikus jogait sértő egyéb intézkedések. A neokon retorika nem tagadta e tényeket, a vádakra az volt a válasza, hogy ilyesmivel nem kell törődni: Amerikának az a „sorsa”, hogy világküldetéséből kifolyólag felette álljon ezeknek a törvényeknek, a küldetés országának nem kell e szabályoknak engedelmeskednie. Sőt, mivel katonai hatalmánál, gazdasági erejénél fogva az egész világért felelős, ezért rá nem vonatkoznak a genfi egyezmény, netán a háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi bíróság elismerése, vagy egyéb „alacsonyabb szintű” nemzetközi egyezmény. Ezt az álláspontot nevezi Fukuyama „exepcionalizmusnak”: a neokonok elméletében (és gyakorlatában) Amerika minden más országtól különböző, megkülönböztetett státussal bír, mondanám felette áll a többieknek, csak így tudja intézni a világ dolgait, a demokrácia terjesztését, a szabadságjogok bevezetését stb.

A kivételezettség-tana – pontosabban az „amit szabad Jupiternek…” – elve bosszantja leginkább Fukuyamat: egy demokratikus rend felé haladva nem lehet ilyen felsőbbrendűvé stilizált pozícióból intézni a világ dolgait, mert az visszaüt, tönkreteszi a nemzetközi biztonsági rendszert. Sőt már eddig is tetemes károkat okozott. Hiszen, – mondja – ez a tézis rontotta meg hosszú időre Európa és Amerika viszonyát, ahol is a francia vagy német kritikát egyszerűen Amerika-ellenesnek bélyegezték. Amivel de facto fellazították a NATO szövetségi rendszerét.

Szerinte a neokonzervatív politikai elmélet a globalizációt is ilyen küldetés-elvből, azaz morális tételekből vezette le, bevezetésüket ilyen típusú érvekkel ruházta fel: jót kell tenni a világgal, vagyis a globalizációval jólétet kell vinni a csóró országoknak. Ahol a globális tőke hatékonyságát a nagy pénzügyi intézmények segítik (IMF, Világbank). Ezt álmot Kína belépése a gazdasági versenytérbe kérdőjelezte meg.

A pamflet éles, kritikai hangnemben íródott. Ugyanakkor az is kiderül belőle, hogy Fukuyamának sincs fogalma arról, mit kéne tennie Amerikának ebben a kockázatokkal teli új világrendben. Szuperhatalom – politikai agenda nélkül elképzelhetetlen, ha nem veszélyes. Így aztán a kötet – néhány telibe találó elemzésén túl – nem tud sokat mondani a „hogyan tovább”-ról. Igaz, annak idején A történelem vége c. besztszellere sem hozott ránk megváltást.

Advertisements