A meztelen társadalom és a titok természete

Napi hír: Hamburgban egy utcaképet filmező/fotózó autó furikázott (a Google navigációs programjának modernizálásához: nem térkép lesz a GPS-eden, hanem valós utcaképeket fogsz látni, ott tájékozódhatsz.) A képrögzítések után azonban többen felszólaltak, miszerint a fotózó autó felvette az un. hot spot-okat is (pl. internet cafékat, ahonnan bárki internetezhet) – ám eközben néhány nem védett wi-fiző szövegét is rögzítette. Első lépésben jött a cáfolat a cégtől, de ezt két hét múltán követte a korrekció: igen, hiba történt, – de a felvett szövegek csak szó töredékek, semmire se használhatók. Most áll a cirkusz – jogi eljárás indul, tartományi vita folyik, mások legyintenek, marhaság az egész, bolhából elefántot csinálnak. Csakhogy az adatvédők beindultak: egyfelől lám már a magánszféra sincs biztonságban, másfelől – védve az Internet szabadságát – az állam ne nagyon szóljon bele a Háló világába. Túlzás? Hisztéria? Lehet. De jel: az ilyen olyan kereső- és közösségi portálok isteni játékszerek, – de le is képezik a felhasználókat: veszélyben a magánszféra.

Életterünk kettévált. Egyik felében minden titok: a cég (akármelyik) aktuális pénzügyi helyzete titkos, utcaképet nem lehet csinálni, mert ott emberek sétálnak, azok személyiségi jogait nem lehet sérteni – a szociálfotóval még rosszabb a helyzet: be sem engednek a bányába, gyárba vagy gabonasilóba, – a munkaszenvedés is titkos. Amerikai óráimon a diákok ZH osztályzatát sem volt szabad kiragasztani a hirdetőre – csak mindenkivel külön lehetett közölni az eredményt. Az élet másik felében viszont nincs titok: tanítványaim egymásnak mutogatják legintimebb SMS-eiket, mások (pénzért ugyan), de kiteregetik a képernyőre családi rémségeiket, nicknév alatt olyan hangot ütnek meg, amit élő emberként nem engednének meg maguknak, a reklámcég olyasmiket tud rólam – célpublikum – amiről még én is csak szégyenlősen beszélek. Tudom, ezek mind különböző dimenziói a mediatizált világnak, ám közös bennük, hogy itt nincs titok. Intimszférában még egy darabig utóvédharcát folytatja a „bizalmas adat”, a szerelmi titkolózás, (csak kettőnk titka, vagy még inkább, csak az én titkom).

 

A kétarcú ember

Némi túlzással azt mondhatnám, hogy az új század emberének kettős identitása van. Azt hiszi, hogy privátszférája titkos, vagyis magántitkait csak ő ismeri, legalábbis csak ő felügyeli (avval osztja meg akivel ő akarja.) A digitális-világban – ami igazán a Google birodalommal indult be – kisült, hogy ez illúzió, minden adata, mozgása, levele, képe, sétája, kutyája neve, intim kapcsolata, talán még gondolata is – nyilvános, a Google esetleg már tárolta is azokat. Sőt – egyesek szerint, a fogadkozások ellenére, a cég ezeket az adatokat össze is tudja kapcsolni egy „profil” erejéig, amiből, vagy aminek segítségével a „titok-ember” egy másik, digitális Énje – hívható létre. Ez a „másik”, a digitális Én „hasonlít rá”, mondhatni 80 %-ban egyezik a két profil. (Olyan helyen lakik, ahol érdemes szolár-cellát reklámozni-építeni, – van olyan repülőtársaság, mely fotókat csinál a városrészekről, és a képeket a napelem-gyártóknak adja el), ismeri kedvenc olvasmányaimat, (elektronikus könyvrendeléseimből) talán pénzforgalmam nagyságát, baráti körömet (Facebook), kedvesem hajlandóságát (e-mail). Talán még azt is, hogy rám férne némi hajfestés (arcfelismerő program) – legfeljebb ebből a digitális profilból a mélyebb titkok hiányoznak. Mondjuk azok, melyekről még az egyén se tud. Habár olvasom egy Los Angelesi orvos munkamódszerét: este Bangaloreba „lövi át” a betegei röntgen fotóit elemzésre, hogy reggel tudja mi újság – (ahogy Thomas Friedman írja a És mégis lapos a föld c. könyvében). Ha így van, akkor az orvos és az online figyelő előbb tudhat a betegségről, mint a mit sem sejtő profiltulajdonos. Az igazság kedvéért persze le kell szögezem, hogy a keresőgépek ez utóbbi tételek névhez kapcsolását tagadják, nyilatkozataik szerint nem használják, az adatot „anonimizálják” – de adatvédők félnek: már holnapra várják a „második ÉN” nevesített, titkainak digitális kiteljesítését. Nincsenek titkaid. Szürreális képként látom, amint „második Énem” – a digitalizált profil – követ, bármerre megyek (még az utcán is „látja” merre járok.) Ketten vagyunk, – várom mikor lesz ez a Másik „több”, mint én magam.

Eddig csak a játék kedvéért túloztam a jelenséget, ám e kettősség brutális lényege, hogy ha online járkálunk az Interneten, akkor intim titkainknak más is lehet birtokosa, legfeljebb még nem szedték elő, ám kívánságra (hirdetőnek, fejvadásznak, állás-interjúkat készítő óriáscégnek, legrosszabb esetben a titkosszolgálatnak a teljes profil kezére állhat. Mondjuk egy állásinterjú esetén nem kellemes, ha a kérdező tud aranyeremről…

 

„Minden titkos” vs „semmi sem titkos” – a kvázi-nyilvánosság

A Wikileaks ügyben Julian Assange-ot fogják keresztre feszíteni az általa kibányászott és közreadott titkos, ám a világ folyását bemutató információiért. (Az ügyben több tízezer file közreadása szerepel, melyekben Afganisztán „árnyékos” oldala volt a téma: milyen végzetes katonai tévedések fordultak elő, hány civil halott volt, milyen titkos deal-ek (is) mozgatják ezt a háborút?. Sorsa kapcsán sejtheted, hogy a társadalom (életünk) legfontosabb ügyei milyen mélyen vannak elrejtve előttünk közemberek előtt. Egyszerűbb példával: az utólagos válság-elemzésekből kitűnik, hogy a világot mozgató pénzügyek mennyire titkosak: máig nem tudható, hogy ki találta ki a Lehman-bank megbuktatását, – s vele a világválság kirobbantását. Köznapi szinten: majd minden cégnél, – állami vagy multi, mindegy – a dolgozó titoktartási fogadalmat ír alá, ha fecseg egy közérdekű, ám titkosított dokumentumról, megnézheti magát. Amiben az a groteszk, hogy egy-egy dolgozó maximum piti érdekességű ügyekhez férhet hozzá – csak filmekben fut át a hős kezén olyan papír, aminek világot befolyásoló súlya van. Az életben ritkán találkozik ilyesmivel. Azok az ügyek máshol zajlanak. Senki se tud róluk. Még azok sem, akik csinálják.

Ennek fényében az esti tévé-szeanszok – akár melyik hazai vagy külföldi csatornát nézed -, az újságok hírei/elemzései, a közbeszéd tudásszintje – zérushoz közelit, már ami a „mi is történik valójában” kérdést illeti. A végső mozgatók, események titkai pedig évtizedek multán se kerülnek napvilágra. Feltételezéseken túl soha nem jöhetnek szóba. Persze a titkos és a nyilvános határait még azok sem ismerik, akik a titkos manővereken dolgoznak. Ez is a titoktársadalom paradoxonja: egy apró politikai húzás a hatalmi szférában – a cselekvés pillanatában jelentéktelennek tűnik, többnyire csak utólag derül ki, hogy titkosítani kellett volna, mert aki ezt meglépte nem is sejthette, hogy önmagát vagy az ügyet leplezi le azzal, amit írt-mondott-csinált. Hány esetben buktak már le nagy emberek egy slendrián e-mail-lel, mobil-hívással, SMS-sel. Ez utóbbiak – nem is oly rég – magánközleménynek számítottak, az itt használt info-csere magánszférába tartozott. Mára ez oldódott: az e-mailek, telefon-szövegek évek múltán is visszakereshetőek lettek. A levéltitok, a „magánbeszélgetés” kikerültek a privátszférából – kvázi-nyilvános adattá lettek, – melyek aztán (kívánságra, pénzért, államrezonból) ilyen-olyan újsághírt, reklámot, bulvár-balhét, netán vádpontot támasztanak alá… A digitális korszakban (pláne, ha online vagy) nem igen létezik magán adat, minden elektronikus „nyom” nyilvános lehet. Csak mosolygok, hisz kiderült, hogy az írógéppel, vagy kézzel írott, személyesen kézbesített levél a legmegbízhatóbb: olyan tűzfal, amivel semmiféle digitális kütyü nem versenyezhet. Minden egyéb visszakereshető – mert nyoma van, e „nyomokat” szervereken tárolják, és ma már így-vagy-úgy összekapcsolják. Privátszféra – megszűnőben.

Emlékszel még az Echelon-botrányra? Rég volt. Egy angol kertvárosban a gyerekek háborúsdit játszottak, pár óra múlva sötét szemüveges férfiak csöngettek a kapun, az asszonyt kezdték faggatni, – nyomozás indult. Kiderült, hogy lehallgatták lakásukat, és mivel a gyerekek „bomba” szót kiabáltak, – ez volt a lehallgató szűrőjébe kulcsszóként beépítve – az asszony (ill. az ott lakók) terrorista gyanúsak lettek. A hölgy nem hagyta annyiba – parlamenti vizsgálat indult, tagadás, tiltakozás, a végén (több év multán) a kormány bevallotta, hogy egy Európára kiterjedő hálózat részeként igenis van lehallgatás… (Ma is van.) Igen ám, de ez egy állami rendszer volt. Azóta  többszörösen is „privatizálódtak” a szimat-művek. Először jöttek nagy magáncégek, beosztottaikat figyelték, törvényellenes módon lehallgatták telefonjaikat. (pl. Siemens botrány). Primitív játék, már nem fontos – cinikusan azt mondanám: megszoktuk. A Google óriásadat-gyűjtúő rendszerének megjelenésével azonban új fejezet kezdődött. Sokan mondják – (ld. Der Spiegel, 2010/Nr. 2, l’Express: 2010, 08. 11, Wired: 2010. 06. 11), – fordulat következett: a szinte teljes magánéletet átvilágítani képes infó-gyűjtés veszélyes méreteket öltött, a Google adatkeresőinek tucatnyi ágazata, világot átfogó tároló hálózata többet tud, mint amiről korábbi titkosszolgálatok bármelyike is álmodott. Mert az adatlistázás hatalmas üzlet lett, egyfelől maga a Google hirdetésekből él, másfelől a reklám-, direct markenting cégek erre az „árúra” vevők, („pont neked ajánljuk, mert tudjuk, hogy te ezt szereted.” A piac nyomása.

Persze a keresőprogramok mezei felhasználóiként – tehát a másik oldalon – örvendezünk, hogy e programok segítségével minden köznapi, vásárlási, időjárási, lakáspiaci, tudományos stb. adatra, moziműsorra pillanatok alatt rátalálhatunk, tanácsot kaphatunk, hogy melyik iPod-ot vegyük a gyereknek: a klaviatúrával mindent tudók lehetünk. Mindenki ezt használja. Csak az adatvédők látják e zseniális konstrukció másik oldalát is: a tárgyi mindent tudás ára, hogy rólad is mindent tudnak, ma még csak fél évig tárolják ezeket az adatokat, – milliárdnyi nagyságrendű embertömegről – de biztos vagy benne hogy holnap is így lesz?

 

Van-e titok egyáltalán?

A Google főnökének mondata első olvasatra szellemes igazság: : „Ha van olyan ügyed, amiről nem akarod, hogy más is tudjon róla, talán a legjobb az lenne, ha ilyesmit nem csinálnál” Szellemes megjegyzés – de tartok tőle, hogy csak bagatellizálja a magánembert fenyegető veszélyt. A privátszféra védelme ugyanis nem azt jelenti, hogy bűnös dolgaidat titkolod. Ha egyedül vagy a szobádban és azt csinálsz, amit akarsz, másképp viselkedsz, mintha tudod, hogy figyelnek. Ezért aztán a „titkos, mert bűnös” és a „titkos, mert magán” nem ugyanaz, bár vannak átfedések. A digitális profilkészítés (a második Én létrehozása) ez utóbbit kezdi felszámolni. Ilyen-olyan mértékben elveszik magánéleted. A dolog bája, hogy egy másik interjúban ugyanő figyelmeztet arra is, hogy a nick-név mögé rejtőzés veszélyes: ma már könnyűszerrel megfejthető. (Gondolom már valahol kigyűjtötték a balhésabb neveket.)

Az igazság az, hogy a magán titok – azzal, hogy tömegesen átlátható lett – a keresőprogramokon túl, veszített érdekességéből. (Magán titkokról beszélek: hadi- üzleti-, banki-, netán tudományos titkok megmaradnak – folyik is a harc köröttük…) A bevezetőben idézett StreetView vita is akkor csendesedett, mikor kisült, hogy a rögzített wi-fi adások csak mondattöredékek voltak, összerakhatatlan puzzle részei – nagyrészt érdektelenek. Ugyanakkor – azt mondják – a lábukat már betették az ajtóba, nem csukhatod magadra…

Ma – ahogy én tudom, – még az a helyzet, hogy az adatgyűjtés legális formáit védi (és egyben korlátozza) mind a az Internet szabadság joga általában, mind az EU elektronikus kereskedelemről szóló direktívája, meg még sok egyéb tegnapi-mai tétel. Én viszont attól tartok, hogy Orwell alig tudja rejteni mosolyát: biztos, hogy holnap is így lesz?

2010.09.19

Almási Miklós

 

És a dolgok másik oldala (2010-10-14) folytatás…

Ahogy leírtam az utolsó bekezdést kezembe került az FT vasárnapi melléklete, benne cover-storyként a cyber-háború lehetőségének taglalása. A cikk apropója Alexander tábornok kinevezése volt (ő lett a legfőbb katonai Internet-cár, a USCybercom újonnan létrehozott felügyelet főnöke), és annak a hirtelen beköszöntött veszélyhelyzetnek taglalása, amit az iráni atomlétesítményt célzó hiper-vírus okozott. Ez a vírus eredetileg csak a Siemens cég által gyártott alkatrészeket bénította volna meg, de túlterjedt Iránon és Kínában, sőt az USA-ban is megjelent. Vészhelyzet. Ahogy a tábornok fogalmazta: nap százötvenezer támadás (!) éri a Pentagont, és már temérdek kárt is tudtak okozni az óvatlanságból bekerülő vírusok. (Pl. egy katona a kölcsönkapott pendrive-ot használta, amiből átömlött a vírus a titkos katonai rendszerbe, és elég mélyen behatolt a Pentagon hálózatba. Szóval: fennforgás lett/van. Amíg fentebb én a magánszféra gyarmatosítása felett siránkoztam, addig kiderült, hogy a következő háború legkézenfekvőbb színtere az internet és kapcsolt részei lehetnek. Fegyverkezés folyik, és a védekezéshez szükség van a magánszféra „titkainak” birtoklására. Most úgy fest a dolog, hogy a Google és társai szimattechnikáját (és jogosítványait) erősítik. Pontosabban: vagy együttműködnek a legfőbb Internet titkosítókkal és akkor szabad kezük lehet a fejlesztésben, vagy korlátozzák működésüket. Pár hete a szabad média még Kínát bírálta az Internet-cenzúrázása miatt, ma már fél Ázsia alkalmazza ezt a módszert – mert fél – és most – úgy tűnik – Amerika is rátér bizonyos fokú tartalom-figyelésre (korlátozásra.)

Csak semmi felháborodás: egyetlen laptoppal (és hackeriskolai végzettséggel) le lehet állítani egy ország energia-szolgáltatásának (harmadát-felét), a bankok működése is internet alapú, de szakértők szerint olyan régi szoftverekkel dolgoznak, melyeket a hackerek már nem ismernek. (Ha igaz…) De egy ország lebénításához elég az energia és pénzforgalom megfojtása – a többi jön magától: kell (mit kell: parancs) a sürgős védekező fegyverkezés. Atyavilág, már megint fegyverkezünk…

A dolog nem egyszerű. Új hivatal állt fel, a közvélemény áttekinthetőséget kívánt, a hivatal (és a főnök) viszont tudta, hogy ez abszurd elvárás: az ellenség előtt nem rakjuk ki kártyáinkat… Ugyanakkor az is valószínű, hogy az eddigi támadások, melyek a Pentagont vagy a kormányhivatalokat érték csak tapogatózó játékok voltak: valós támadás – ha jön – másképp indul.

            Cyberháború – kéznyújtásnyira? Végül is minden eszköz rendelkezésre áll – gazdagnak és csórónak egyaránt. Hogy nyúlnak-e értük, nem lehet tudni. Valószínűsége kb. ötven százalék, (egyre emelkedő tendenciával…) De lehet rá hivatkozni mind a magánszféra kukkolását, mind az internet- korlátozását illetően.
Később: ma már (2011) a dolog durvább. A személyes adatok, profilok, titok nemcsak marketing and Co. üzleti részei, politikai kártyákként játszanak velük – hm.
Advertisements