A megoldhatatlan (a globális adósságválság)

A gubanc: minden összekuszálódik…

Van abban valami szimptomatikus, hogy miközben a londoni St. Pál székesegyház előtt az „Occupy Wall Street” mozgalom aktivistái kempingeznek, a Financial Times felkapta a témát és Capitalism in Crisis szalagcímmel vita-sorozatot indított – ami egész januárt kitöltötte, fontos résztvevőkkel. Hab a tortán, hogy az idei Davos Forum (2012 január 25-29) jelszava „A Nagy Átalakulás: új modellek formálása” volt. A végpontok most találkoznak: a „fentieknek” és a „lentieknek” egyaránt nem tetszik a rendszer, hogy a kapitalizmus radikális nagyjavításra szorul. E malaise leginkább látható réme az adósságválság. Ami aztán húzza magával a többi gubancot. A kapitalizmus mai formája – átment ködösbe.

 

Adósságválság és rendszerhiba

Ami hitel a bankok, vagy kötvényvásárlók felől, az a másik oldalon – hitelt felvevőkén – adósság. A kettő – ugyanannak a viszonynak két oldala. Lefordítva a jelenre: 2008 után a hitelexpanziót és állami mentőöveket (hitelek) követően (2010 óta) a viszony másik oldala került előtérbe: a kormányok eladósodása. Jönnek a visszafizetési lejáratok…)[1]

Ez a mély eladósodás tehát még mindig a 2008-as válság terméke. Ezen túlmenően nemcsak Magyarország, és Európa, hanem az egész fejlett világ el van adósodva. A válságot megelőző hitelefelvételi boom következménye, hogy ma a globális adósságállomány kb. 30ezer milliárd dollár. És a globális (éves) GDP 47ezer milliárd dollár. A kettő egymással szembeállított aránya önmagában is ijesztő. Ezen belül Amerika ugyan csak 4.5%-os GDP arányos adósságot hozott, de abszolút értékben (4,9ezer milliárd dollár) legalább 15 éves törlesztést jelent, ha a költségvetés – az amerikaiak adózásról való sajátos felfogása miatt – ezt a tételt egyáltalán képes visszafizetni.[2]

Ez utóbbi mondatot nem véletlenül írtam: szerintem ugyanis a globális adósság abszolút tömege visszafizethetetlen. Ma ugyan csak Görögország adósságát tartják „elveszett pénznek” (törleszthetetlen adósságnak), valójában ez a diagnózis a globális adósságra is érvényes. Ugyanakkor általában elfelejtkeznek arról, hogy az adósság a befektető (hitelező) oldaláról nagy üzlet: a kamatok az égbe mentek, vagyis egy tíz éves lejáratú kötvény (hitelszerződés) lejáratkor jó esetben dupla pénzt hoz a befektetőnek. (Ha vállalja a kockázatot, akár többet is.) Vagyis, igaz, hogy a globális adósság visszafizethetetlen, de (a hitelező felől) a hozam (kamat) miatt még mindig megéri. (Kevésbé éri meg az adós országnak, cégnek, vagy háztartásnak, mert az emelkedő kamatok egy ponton túl nem finanszírozhatóak.) A hitelezőt védi még a hitelbiztosítás (CDS), de ha azok a pénzintézetek is bedőlnek, melyek ezt a biztosítást nyújtják, akkor az adósság-válság kiteljesedik.

A listába beletartozik a háztartások eladósodása is – a fogyasztási hitelek magas szintje visszaüt. Csakhogy ez rendszer-hiba: a fogyasztásra építő gazdaságok – ilyen a mai, poszt-indusztriális társadalom – éltető eleme a fogyasztás magas szintjének fenntartása, ezt pedig már húsz év óta csak hitelből lehetett biztosítani. (Kína ebből halmozta fel dollártartalékát: Amerika fogyasztását Kína fedezi azzal, hogy US állampapírokat vásárol – azaz kölcsönt ad az államnak és így Mr. Smith-nek hogy új kocsit vásároljon, – mert ha nem tud kocsit venni, leáll a GM.) Ezért egy-egy ország eladósodásába ez a privát-fogyasztásra felvett hitel is beleszámít. Ugyancsak e halmazba tartozik a bankok kitettsége és ennek biztosítására felvett hitelek nagysága – globális világban a bankok hálózata az egész világot átfogja: bukik az egyik, bukik a többi is, a bankoknak ezért akár hitelből is biztosítaniuk kell normális működésüket.

Nem tudom milyen arányban, de az imént említett hitelbiztosítási felár is növeli az adósság szintet. Mert igaz ugyan, hogy ez a biztosítási forma (CDS =credit default swap) jól jelzi egy-egy kölcsön felvevő kockázati besorolását, ám ugyanakkor jelentős mellékhatása is van: emeli az adott cég, ország adósságát. Példával élve: 10millát adok kölcsön Xenofoniának, ami gyenge lábakon áll – ezért bebiztosítom a meghitelezett pénze: Zénón bankkal kötök egy szerződést (ez a CDS), hogy nem-fizetés esetén, mondjuk évi fél milláért biztosítsa 10millámat. Ha tehát Xenofónia csődbe megy, Zénon bank fizet nekem 10 millát. Tiszta ügy. Csakhogy köröttem tíz másik kuncsaft is vesz magának ilyen biztosítást, jóllehet egyikük SEM ADOTT kölcsönt Xenofóniának. (Ez az un. üres, vagy „naked CDS” – spekulációs eszköz.) Mármost, mennél többen kötünk ilyen – valós, vagy „üres” – hitelbiztosítási szerződést, annál gyanúsabb Xenofónia, – egyre többen félnek, hogy bedől az adott cég vagy ország – így aztán annál magasabb lesz e cég/ország adósságának kamatfelára (egyre többen gyanakodnak, – terjed a hisztéria – az országnak emelnie kell nyújtott kamatait, hogy kapjon hitelt a törlesztésre). Vagyis a „naked CDS” tömege növeli egy ország alapadósságát. Az az adóssághullám, ami most Európán végigfut – jelentős hányadában a valós PLUSZ fiktív (üres) CDS felára miatt is nőtt, és ért el kritikus magasságot.

A jelenlegi adósságválság tehát három tényező eredménye:

1  az évtizedes túlköltekezésből származik (a 80-as évektől indulva egyre emelkedő mértékben nő a hitelfelvétel.)

2 a 2008-as pénzügyi válság megoldása újabb – tetemes mértékű – hitelfelvételre kényszerítette az országokat, hogy védjék pénzügyi rendszerüket (bankjaikat). A bankok bukását aztán a jónép fizette meg.

3 És végül mennél nagyobb lett a kihelyezett hitel – (az adósság) annál magasabb lett a biztosítás kamatfelára, amit – ahogy láttuk – megemelt az üres CDS tömeg. Ami jelzi, hogy fináncszféra is sáros ebben az adósságválságban.

 

Miért abszurd az adóssághelyzet? (a görög példa)

A déli ország hányódása jól illusztrálja két koncepció ütközését: mi legyen a prioritás – spórolás vagy fejlesztés. Görögország ebben a „vagy-vagy” csapdájában vergődik. Tartozik 352 milliárd euróval[3], ez évi törlesztendő adósság kb. 30ezer milliárd. Ezt a tételt csak újabb jelentős megszorítások révén tudná előteremteni. És ha nem lép az öngyilkos spórolás útjára, akkor nem kapja meg a mentőöv következő részletét. Csakhogy hiába jön a segítség, a görög GDP tovább romlik, – mínusz 5%-ról mínusz 6%-ra esik vissza. Hogy törleszteni tudjon, a gazdaságnak minimálisan fejlődnie kellene, ehelyett csak romlik a helyzete, újabb kölcsönök kellenek a víz felett maradáshoz. Ezt nevezik lefelé tartó spirálnak és ebbe gabalyodik bele Görögország. Hiába írja elő az IMF vagy akár melyik instancia, hogy ’spórolj és fizess’ – az ország erre akkor is képtelen lenne, ha nem söpörné el az újabb és újabb kormányokat a népharag. Ezt a tragikus szituációt vette tudomásul tavaly ősszel az EKB és az IMF: azt javaslata, hogy a hitelezők mondjanak le tőkéjük feléről, – könnyítve ezzel az ország helyzetén, hogy maradjon valami tőkefejlesztésre is. Csakhogy a hitelezőket nem lehetett meggyőzni, másfelől mindenki tudja, hogy ez se segít az országon: Képtelen kitermelni a kamatokat és a lejárt kölcsöntőke-adagok visszafizetését. Az EU és a pénzügyi instanciák már tudják, hogy ez a pénz elveszett. Mégis erőltetik a spórolást, aminek mondjuk 15%-a valóban felesleges állami kiadás lefaragását – meg a maszek pazarlás felszámolását is – jelentené, de ami marad, az a fejlődési potenciál megfojtását jelenti. Az adósság meg csak nő.

A példán jól látható a két pénzügyi felfogás ellentéte. Az egyik álláspont (képviselője Joseph Stiglitz és Paul Krugman, mindketten Nobel díjasok[4] ) Szerintük spórolással csak elmélyíteni lehet az adósság-válságot. A másik iskola szerint (ld. pl. Niall Ferguson álláspontját[5]) – addig kell facsarni a büdzsét, amíg ki nem fizetik az adósság épp esedékes hányadát, – aztán lesz, ami lesz. Voltaképp mindenki tudja, hogy a görögöknek már rég csődbe kellett volna már menniük, de ezt az EU szabályzat nem engedi meg, de nem is enged kilépni az euro-övezetből. Abszurd ellentmondás: az euro keretein belül csak egyre jobban mennek tönkre, másrészt az északi régió országai hiába áldoznak euro milliárdokat az ország megmentésre, kidobott pénz lesz belőle. A németek nem véletlenül lázadoznak e megoldás ellen..[6]

Valójában az „ősbűnnel” van baj: annak idején nem lett volna szabad ezt a szegényházat felvenni az euró-régióba. Presztízs szempontok vagy politikai megfontolás és az akkor éppen derűs meteorológiai viszonyok együttes hatására mégis csatlakozhattak. Most szembesülünk e rossz döntés kétségbeejtő következményével. Megoldás? Kiejteni az országot, hagyni csődbe menni, aztán az adósság hatvan-nyolcvan százalékát elengedni, segíteni talpra állni – egy jó tíz-tizenöt éves program. A mostani adósság-hisztériában ez elképzelhetetlen.

A görög válság kapcsán az argentin példát szokták felhozni, hogy azok is csődbe mentek (2001-2005), sőt megtagadták a kölcsönök visszafizetését, aztán szépen rendbe jöttek. (Öt-hat év alatt). Csakhogy Argentína hatalmas (40 milliós) ország, jelentős természeti kincsei vannak, a görögök tíz millióan vannak, és legfeljebb a nyarat tudják eladni. Ez az út tehát járhatatlan.

Drasztikus takarékossági intézkedésekkel nem lehet kijönni az adósság-csapdából. Ugyanakkor látom, hogy ez a hajó már elment, az EU leszögezte magát a takarékosság jelszava mellett – sok esetben egészséges megfontolásból, a válság-menedzsmentet illetően azonban önmagát korlátozva. Persze minden ország más, és a görög drámából csak igen óvatosan lehet a többi eladósodott ország sorsára következtetni. Ám bármint van is, Európa túlköltekezett országai (nemcsak a déli karéj, Belgium, Írország, Izland is) a spórolással csak megfojtják saját gazdasági potenciáljukat, – azt a gazdaságfejlődést, aminek plusz hozamából vissza lehetne fizetni az adósságot. Pontosabban nem tudják megtermelni a gazdasági struktúra átalakításának költségeit, amivel egy másik szerkezet kialakítása révén nem termelődne újra és újra az adósság.

A probléma abszurditása: a fejlett országokban máig nem világos milyen más gazdasági struktúrát kéne kitalálni, és milyen társadalmi ellenállásokat kéne legyűrni. (Akik sejtik – a fináncszféra túlnövését leépíteni – azokra nem figyelnek.) A volt szocialista országokban a váltás iránya világosabb: a nagy ellátó rendszerek lebontása és önellátó módon való újjáépítése lenne a cél. Csakhogy egy ilyen átállás errefelé – pl. Magyarországon – temérdek pénzbe kerül, vagyis a pár éves megszorítás itt kikerülhetetlen, – de addig is élni kell valahogy. A kérdés, hogy mi mindent áldozzunk be a váltás néhány éves bejáratához. Felsőoktatás hozzáférhetőségét, az eü rendszer fizetőssé tételét, nyugdíjrendszer több lábra állítását. Tudja valaki, hogy ez mibe kerül? Hogy kispórolható-e ennek költsége a jelenlegi hazai gazdaságból?

Mi kis ország vagyunk, a példa sem pontos. Csakhogy az „eurózóna” – nagyban, de – ugyanebben az ellentmondásban tipródik. Ma már nem is annyira görögökről vitáznak, a kormányok arról tárgyalnak, hogy akadályozzák meg az eurózóna összeomlását. Közelre került a veszély, – a csőd, ami pár hónapja csak görögöket fenyegette, ragályosnak bizonyult, végigfutott a déli karéjon, Írországot, Belgiumot is elérte, a S&P vezető országokat (franciákat, osztrákokat, angolokat) minősít le. Látszik hogy erősíteni kell a pénzügyi védvonalat, emelni kell a tétet, hogy megmaradjon az Unió. De ez a tét állandóan emelkedik. A közös „mentőalapba” (az un. EFSF-be) előbb csak 110 milliárd eurót raktak, aztán 250-et, ma már 500 milliárdnál tartunk, (állandó görög és olasz sztrájkok közepette) – az olaszok (Mario Monti javaslatára) tovább emelnék a licitet 1000 milliárdra[7]. A vég nem látszik.

Igen valószínű, hogy az eurózóna (és közös pénz) rövidtávon nem fog bedőlni, de államainak magas adósságszintje (átlag: 83%) állandóan újra fogja termelni válságkockázatát. Hosszabb távra mást kéne kitalálni: radikális adósság-elengedést. (Erről az utópista ötletről alább részletesen írok.)

Nem lehet tudni, hogy e fejlett nemzetközösségben milyen magas lehet a megengedett (elviselhető, „együtt élhető”) adósságszint. Hitelek nélkül egyik fejlett ország sem tud meglenni, 120%-os GDP-arányos adósság viszont finanszírozhatatlan. (Ez volt Olaszország esete.) Amit az EU Maastrichtban (1992) meghatározott (60%-os felső határ) inkább konvenció volt, mint egzakt szám. Nyilván országonként más lesz ez a felső „limit” és más oldási stratégiát is kell kidolgozni minden egyes adósra. Jelenleg viszont megállíthatatlannak látszik az euró zónára zúduló lavina, ami egyre csak emeli a zóna adósság-tömegét. Tűzfal „sleppelve” épül, az eurózóza most nem fog bedőlni, de nincs végleges megoldás.

Gyanítom, hogy a fejlett világ nem mer szembenézni helyzetének lehetetlenségével, csak az adott év visszafizetési kötelmeire, kamattörlesztésre figyel – de hogy itt a rendszer maga kérdőjeleződött meg, azt csak az Occupy-mozgalom és a rettegés villantotta fel.

 

A demográfia – ami végképp betett a fejlett világnak

Láttuk: a fejlett világ ma már csak jelentős – 60% feletti – adóságokkal képes fenntartani gazdaságát. Ennek a helyzetnek van azonban van egy mélyebb oka: a fejlettek elöregedő társadalmak lettek, egyre kevesebben vesznek részt a társadalom újratermelésében. A társadalmak elöregedését először csak ártalmatlan jelenségként regisztrálták – Japánban vették észre: több a nyugdíjas. Aztán nemcsak ott, de Amerikában és Európában is vészesen kezdett romlani az un. dependency ratio – az eltartó/eltartott arány. Az ötvenes évek fellendülő életszínvonalát a 3:1 –es arány biztosította, (hárman tartottak el egy főt). Mára jó, ha 1:1,4 az arány: Magyarországon négy millió dolgozó tart el tíz milliót, de ebből le kéne vonni a nem termelő foglalkoztatottakat (államigazgatás, szociális ellátó rendszerek dolgozóit). Durván számítva, másfél millió az eltartó hányad. Nem megy.

Ma már közhely, hogy ez a romlás okozta a „jóléti állam” halálát. Csakhogy a fejlett világ, jó negyven éven át hozzá szokott ehhez az életformához, – mondhatnám: normális életvitelhez. Ugyanakkor ennek finanszírozására a mai adózási rend már nem elég, és itt vagyunk a hitelfelvétel kényszerénél. Ha egy kormány hozzányúl a „szerzett jogokhoz” – a jóléti körülmények megnyirbálásához – tuti, hogy megbukik…)

De értem én a másik oldal érveit is: most menjünk vissza a harmincas évek nyomorába? Európában, vagy Amerikában abszurdnak tűnne egy ilyen követelés, sőt nálunk is, akik eme „korai jóléti rendszerbe” (Kornai János) későn léptünk be… Ebben a demográfiai helyzetben az eladósodás be van programozva. Nem is a jólét, hanem a normális élet, kultúra fenntartása okán. Nagy úr a megszokás: a fejlett világ legalább ötven éve ebben él, mi itt Kelet-Európában kb. húsz-huszonöt éve. Igaz, erre felé kisebb GDP teljesítmény mellett próbáltak „azon” a szinten – normálisan – élni. Nem sikerült, – lehetetlennek bizonyult. Ezért ki így, ki úgy de „belesült” az adósságba. Sakk matt: a bejáratott életvitelről nem tudnak (nem akarnak) lemondani, a radikális spórolás pedig nem vezet eredményre: az adósság csak nő, a kamatok elviselhetetlenné válnak, a hitelezők dörömbölnek a kapukon, jön a megszorítás. S vele jó esetben az Occupy Wall Street, rosszabb esetben a neonácik.

 

És akkor most utópiázok egy kicsit (nagyon)

Úgy fest a dolog, hogy a fejlett világon csak egy méretes adósság-elengedés lenne képes segíteni. Benne van ez is a pakliban (részleges variánsát gyakorolják is,– Görögország esetében hair cut-nak nevezik – bár a befektetők nagyon utálják, miután először belementek…) Ez sem egyszerű trükk: a sokféle hitelező-típus miatt hihetetlenül nehéz lenne végigjárni: államok, államszövetségek kölcsönöznek államoknak, magán kötvénytulajdonosok, alapok és intézmények és persze bankok, melyek a kinnlevőség „leírásával” nehéz helyzetbe kerülhetnek – az akadálypálya hosszú. Mégis azt mondom: egy berobbanó világválság – ami felé hajózunk – egy pillanat alatt lenullázná ezt az adósságállományt. Az jobb lenne?

Amúgy meg egy ilyen opció csak látszólag elfogadhatatlan a piacgazdaságban, több példa is van/volt ilyen (vagy hasonló) megoldásra: ilyen volt a tizenkilenc fejlett ország laza döntőbizottsága, az un. Párizsi Club, majd fejlettebb formában a Heavily Indebted Poor Country Initiative, (HIPC: 1996-1999) majd 2005-től a Multilateral Debt Relief Initiative (MDRI) – utóbbi kettőt a G8 kezdeményezésére (tüntetések hatására…)[8]. Igaz: hogy ezek a programok eddig a fejlődő világ támogatására születtek, ma meg a fejlett világ dobogósai szorulnak ilyen adósság-elengedő programokra. Mindössze az adósság-elengedés különböző országokra megállapítható mértékében kellene megegyezni. (Van ahol államot, van, ahol bankokat kell szanálni, félig vagy csak éppen hogy…) Képtelenség, de kikerülhetetlen.

Mert megérett az idő valami nagy változásra. A 2012-es Davos Forum jelszava: „A nagy átalakulás: új modellek kialakítása”.) A tét nagy: Amerika és a G8 bukhat, és nem is csak Görögország van veszélyben, hanem az EU, sőt, Soros György úgy fogalmaz [9], hogy a tét a világ pénzügyi rendszerének összeomlása. A görög példán láttuk: néhány hónap alatt 100 milliárdról kétezerre emelkedett szükséges tőkeinjekció szintje és senki se látja a felső határt – vagyis e próbafülkében látható: a válság exponenciálisan növekszik. Vele együtt nő azoknak az európai és amerikai bankoknak a kockázata, melyek részt vállaltak a görög kötvények vásárlásában. Rajtuk keresztül az anyaországok is megrendülnek – globális futótűz, ha beindul, pillanatok alatt beborítja a világot.

Mégis: most úgy tűnik a pillanat kedvező a Nagy Átalakulásra: 2008-ban Amerika úgy dobott mentőövet nagybankjainak (négyezer milliárdot) hogy nem támasztott feltételeket, aztán a megmentett bankok ott folytatták ahol a Lehman-csőd előtt. Most ismétlődni látszik a történelem: a válság újabb hulláma közeleg. És vele az a pillanat, amikor zsarolni lehet a pénzügyi szférát: vagy reform, vagy világégés. Más szóval: a különböző mértékű adósság-elengedés feltétele a fináncszféra reformja, a túlnövekedett pénzügyi szerkezet leépítése, ill. a bankrendszerben a társadalmi „hasznosság” ideáljának megközelítése. A reálgazdaság és pénzpiacok kapcsolatának új alapokra helyezése. Nem tudom hogyan, csak azt látom, hogy eljutottunk a szakadék széléig: most van az a pillanat, amikor bele lehet nyúlni a szerkezetbe, azaz az 1970 óta kialakult deregulált és önpusztító pénzpiacok fokozatos „megszelídítésére”.

Képtelen elképzelés? Valószínű. De a pillanat itt van, – itt találkozik az Occupy Wall Street, a Financial Times és Soros György víziója. S szerintem a rendszerszintű átrendezés első lépése lehet az adósság-elengedés. Ebben az esetben maradna pénz az egyes országok strukturális átalakítására. (Portugáliában a túlnövekedett bankrendszert, Írországban az állam és pénzpiacok viszonyát, Spanyoloknál az építőipar szanálását, és mindenütt: a nyugdíjkorhatár emelését, a regulálás legfontosabb korlátozásainak visszaállítását. Egy ilyen esetben nem termelődne újra az adósság, s valami átnevelődési folyamat is indulhatna.

Persze ez a tézis viccesnek tűnhet, hiszen számos hátulütője van. Az a hitelező, aki most bebukja a pénzét, kétszer is meggondolja, hogy valamikor is adjon-e kölcsönt, (vegyen-e kötvényt); példája pedig végzetesen lelassíthatja a hitelforgalmat. És persze akkor még itt van, „moral hazard” (morális kockázat) nevű szörny: aki tudja, hogy adósságát úgy is kiváltják, az ész nélkül költekezik, – vagyis az elengedés biztatás a jövőbeli túlköltekezésre.

Még egyszer mondom: ez ma még utópia. Az EU leszögezte magát a törlesztési kötelezettség mellett. Merkel és Sárközi rezsimjében gondolni se lehet ilyesmire. Különben sem engednének el egy büdös konyit sem. Vagyis egyre jobban mászunk bele a lefelé tartó spirálba… Mert hosszabb távon nem igen mutatkozik más kiút. Ha nem ezt választják, az európai országok egymás után fogják bebukni adósságukat, lerombolni gazdaságukat. És akkor ki fog jelentkezni megmentőként? Amerika is bajban van. Ki menti meg a megmentőket…? Senki. De ha beüt a világválság, az aztán pillanatok alatt lenullázza a mai adósságállományt.

Ezen az alternatíván érdemes gondolkodni.

 

(2012. február 5)

[1] A 27 EU országból 14 kormány küzd – az EU limit feletti, 60%-nál magasabb deficittel. Hazánkon és a bajbajutott déli karéj országain kívül Anglia, Franciaország, Németország. A GDP arányos EU adósság-átlag jóval 80% felett. Ld. Eurostat, 2011.

[2] Amerika teljes adósságát 15ezer milliárd dollárra teszik. Csillagászati szám. V.ö.: http://zfacts.com/p/461.html

[3] 2012 januári adat. V.ö.: Der Spiegel, 2012. Nr. 2.

[4]  Ld. többek között: Paul Krugman: Austerity Delusion, NYT, 2011 március 24. Austerity advocates predicted that spending cuts would bring quick dividends in the form of rising confidence, and that there would be few, if any, adverse effects on growth and jobs; but they were wrong.

Joseph Stiglitz: Europe made wrong bet with austerity. Bloomberg, 2010. szept. 7.)

[5] Niall Ferguson: Austerity Works. Newsweek, 2011. 05. 29.

[6] Ma már az IMF is óv a túlzott spórolástól: Veszélyezteti a fejlődést. (IMF Fiscal Monitor Update, 2012 január 24.)

[7] Financial Times, 2012. január17 és január 24.

[8] Philip Coggan: (2012) Paper Promises: Money, Debt and the New World Order. New York, 10 és 11. fejezet.

[9] „A legjobb forgatókönyv valami deflációs környezet kialakulása. A legrosszabb szcenárió a pénzügyi rendszer összeomlása.” (Newsweek, 2012. január 23. Címe is szimptomatikus: „George Soros on the Coming U.S. Class War.

Advertisements