A „küszöb-frász”, avagy a mobilitás csapdájában

Most az állva maradókról, akik elindulnak ugyan a társadalmi létrán felfelé, de aztán feladják. Lendület, lélek még lenne, perspektíva nincs. Állva maradnak. Új jelenség, alig pár éves, csak nem kerül a társadalom látóterébe. A szegénység (olykor) média-téma, a látványos vesztesekrõl esik szó, az „állva maradók”, – nem telegének, sorsuk nem újságtéma – ezért láthatatlanok. Pedig izgalmas jelenség: miért hal ki belõlük az ambíció, miért adják fel? Hiszen kezdetben õket is fûtötte a törekvés vágya, esetleg neki is futottak az akadálypályának, egyszer, kétszer, de túl korán adták fel. Nem mobilisak, mondanám: imobilok. Csakhogy ez a tünetegyüttes nemcsak egyéni pech vagy karakter-gyengeség: társadalmi jelenség. Leállt a mobilitás. Statisztikai adatok, szociológiai felmérések mutatják, hogy a társadalom a nagy meglódulás után ismét „zár”. Az „állva maradók” habitusát ez a tendencia is formálja. Így az „immobil” csoport azért is érdemel figyelmet, mert sokat el tud mondani a mobilitás tegnapi mai konfliktus-zónájáról is. Amit mesélni fogok, kicsit visszapillantás is, nekem szerencsém volt, kikerültem a mélybõl – volt aki a hónom alá nyúlt, más kor volt. Csak azért említem ezt az önéletrajzi érintettséget, mert most, hogy e jelenségen tûnõdtem, megindult az a mozi a fejemben, ami a „mobilitás” szintelen-szagtalan szociológiai fogalmából nemcsak személyes történetté változott, hanem azt is, hogy nekik szurkolok. Akiknek sikerül továbblépni.

Az akadálypálya

Jó pár ilyen megtorpant emberrel találkoztam, azon kezdtem tûnõdni, hogy a társadalom kasztosodásával már az esélyegyenlõség is inkább vágyálom, mint valóság. Mert valós bekerülési lehetõsége csak annak van, akinek rendelkezésre állnak a formális „esélyegyenlõség” felhasználásához tartozó – szellemi, emberi, habitusbeli – eszközök. Akinek ezek hiányoznak, azok valahol falba ütköznek, a jobbak (kevesen) átverekszik rajta magukat, a többiekben viszont kialakul valami mozdíthatatlanság. Mert hiába nyitják ki az ajtót, ha nem mersz bemenni, pl. nem tudod, hogy kell ott köszönni, (nincs fellépésed), hogyan kell barátkozni a társakkal, mi menõ, mi komikus, amitõl leéghetsz. Nincs meg az a családi háttér, ami átnyomna az elsõ, a második, az X-edik akadályon, az a modell, akihez igazodnál. A mobilitás – akadálypálya, s a felfelé törekvést sok minden gáncsolja.
Az elsõ akadályt még tán veszed. Ez a nyelv, a beszédmód társadalmilag szelektáló ereje. Mert állva maradhatsz akkor is ha pl. „szûkített kóddal” beszélsz (Basil Bernstein már említett, szocio-lingvisztikai fogalma), s ezért nem érted. ha egy kicsit is bonyolultabb témába kezd a tanár, – kezdesz lemaradni az anyagban… De azt sem igazán fogod fel, mirõl beszélnek a jobbak az osztályban; félsz visszakérdezni, mert nem ismered a „kódot”, hogyan is kell ezt csinálni? Amiért kicsit lenéznek, – ez is erõsítheti a feladási hajlandóságot.
Az elsõ pofonok itt csattannak el. Tapasztaltad már a „kizáró beszédmód” kínos érzését? Minden szót értesz, de azt is, hogy partnereid – látszatra haverok – azt akarják, hogy te ne értsd, mirõl is van szó. Bénító, lök a feladás felé. Igaz, nem okvetlenül. Van, aki csak azért is ráhajt… Õk lesznek az igazi mobilok, kemények, életet ismerõk.
Ez az elsõ a mobilitás akadálypályáján. A nyelv osztálytulajdon: „a polgári nyelv számos szót, sõt, szintaktikai fordulatot öröklött a latintól, melyek, minthogy csak az írástudók csoportja importálja, alkalmazza és teszi kötelezõvé õket…elkerülték az újrastrukturálást és az asszimiláló újraértelmezéseket. Emellett e beszédmód fejlõdését állandóan ellenõrzik és korlátozzák tudós vagy világi legitimáló fórumok normalizáló és stabilizáló beavatkozásai. Így a polgári nyelvet csak azok alkalmazhatják megfelelõen, akik a nyelv családi körben familiarizációval elsajátított gyakorlati kezelését az iskola segítségével a nyelv szinte tudós kezelésének másodlagos képességére válthatták át.„ (Pierre Bourdieu: A társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdése, Bp.1978. 18. old.) Már az iskolában meg kell harcolnod a felfelé-mobilitásért, ott, ahol el fog dõlni, sikerül-e kikerülnöd a lenti szociális térbõl. Sok esetben itt dõl el a továbblépés, vagy állva maradás. Mondhatnám, hogy az iskola, meg az ottani érintkezési kód elsajátítása a „válogató verseny”.
Késõbb ugyanis nem lehet kísérletezni. Mert már a megszólalás is „veszélyes” lehet egy olyan körben, ahol nem vagy járatos: azonnal elárulod ki vagy, honnan jöttél, az elsõ pillanatban eldõl, elfogadnak vagy átnéznek rajtad. (lenéznek, rajtad lesz a bélyeg…) Itt fentebb, ismerni kell a kódot. „Az elõkelõ távolságtartás, a mértéktartó fesztelenség és mesterkélt természetesség alkotják minden nagyvilági kód lényegét, s mindez élesen szemben áll a népnyelv kifejezõ erejével és expresszionizmusával, elõszeretettel ugrik át egyik egyedi esetrõl a másikra…” (u.o. 20. old.)
Kétségtelen, hogy itt Kelet-Európában, vagy Magyarországon nem élünk már ilyen mereven tagolt társadalomban. Az elmúlt évtizedek során több hullámban is keveredett a „lent” és a „fent”, – magyarán, akiben van spiritusz, az túllép ezen az akadályon is. Ennek ellenére nem árt tudni, hogy megmaradtak a korlátok. És a nyelvi kód exkluzivitása komoly akadály: elriaszt, félelmet kelt abban, aki felfelé törekedne, – mert kirekeszt. (A jó polgári család és társaság – történelmileg már romjaiban – mégis szinte intakt módon õrzi ezt a kódot, a kört, amibe befogad, vagy amibõl kizár. Engel Pál írt errõl szép dolgozatot halála elõtt…)
A mobilitás társadalmi ügy és egyben személyes ambició, családi háttér, neveltetés komplexuma. Ha otthon nem mutatták, meg mit hol kell keresni a lexikonban, könyvespolcon – (volt egyáltalán?); ha szüleid nem tartották fontosnak, hogy nyelveket tanulj, (s nem verték a fejedbe, hogy innen lentrõl csak így lehet kikerülni…) – akkor vagy Golgotát jársz, vagy állva maradsz. Inkább az utóbbi, mert ez a mai társadalom nem fog segíteni. Kifogások mindig vannak, sõt látszatmegoldások is, de félszívvel, vagy csak a kirakat kedvéért. Nem hiszik el, hogy megérné közösségi, állami stb. szinte a „humán tõkébe”, a mobilitás ilyen-olyan variánsainak kezdõlökésébe invesztálni. Nem: ez a mai világ inkább zár lefelé. Örül, ha eggyel kevesebb versenytárs akad. Meg aztán kiszolgáló személyzetre is szükség van…
Ugyanakkor még valamennyidre tart az átalakulás nyitottsága: pályák, vállalkozói lehetõségek, új szakmám nyíltak, egy idõre a teljes szabadság eufóriájában éltünk, mára viszont kezdenek csukódni a kapuk, de még mindig vannak lehetõségek, csak a „bekerülési ár” lett magasabb…

Ambícióhiány, feladás, – lebeszélés

Mi motiválja azokat, akik hajtanak, hogy kikerüljenek a mélybõl? Csak jobban akarnak élni? Kétségtelen, hogy ez az egyik motor. A cél vonzereje, a modell-követés. Olyannak lenni, akiknek sikerült, társak, akiknek jobban megy. Csakhogy az ambíció energiabázisához ez még kevés. Az is kell, hogy lásd, van értelme a küzdelemnek, van tér, ahová be lehet törni, és közben van mire támaszkodni. Az imobileknél ez hiányzik: vágy, sõt lendület még lenne, de nem látnak reális távlatot: jó, tépem magam, ráhajtok, mégse jutok egyrõl kettõre, mert az ajtók zárva maradnak. L. külföldön végzett, mégse kell senkinek, – lehet, hogy finnyás, lehet, hogy nem elég rámenõs, lehet, hogy modorán, gesztusain érzõdik, hogy nem oda illõ; K. számítástechnikus lett, de csak a pálya szélén teng-leng, nincs pofája könyökölni, úgy se veszik be, mondja. Z. elkezdte az egyetemet, elsõ év után kimaradt, szellemileg, a bepótlandók többlet-munkájával bírta volna, csak értelmét nem látta. Túl nagy volt az ár.
Ezekbõl a fél-tapasztalatokból tévcselekvés lesz, a lendület félresiklik: egyszerûbb esetben irigység nõ belõle. miért megy jól P.-nek (a szomszédnak), hisz olyan, mint én? hogy a telepen mennyi új autó van, még jó, hogy K.-ékat kirabolták, már nagyon rázták a rongyot… Közhelyek, ismerjük õket. Nem is csak lumpen észjárás ez, a „dögöljön meg a szomszéd tehene” általánosabb panel…
Mondom: az ambíció összetett ügy. Elõször is vannak nyitott és zárt történelmi korszakok. Egyszer meglódul a mobilitás, – erõszakosan, vagy gazdasági fellendülés révén – bõvül a felfelé mobil rétegek mozgástere, máskor zár a társadalom és csak a legügyesebbeket, (agresszívebbeket) ereszti át a sorompón. Aztán, még mindig történelmileg: bizonyos pályák egy idõben zárva maradtak. Somlai Péter családkutatásában bukkant arra az adatra, hogy Karcag környékén a birtokosok protestánsok, a cselédek katolikusok: a határ átléphetetlen volt, tán ma is az. A 45 utáni, „lift-korszakként” emlegetett idõszaknak sokféle konotációja van, de segítette a mobilitási pszichológiát, majd a hatvanas-hetvenes években ismét meglódult a mobilitás, hogy aztán már a rendszerváltás elõtt kezdjen jegecesedni valaminõ „új kasztosodás”, a struktúrák megmerevedése. A 90-es évek újrarendezõdése ismét nyitott, surranópályák keletkeztek, – fehér, szürke és fekete színben – legálisan elitcsere történt, ami bizonyos csoportokat ismét felfelé mobil helyzetbe hozott. Csakhogy ezzel párhuzamosan lefelé is megindult a csúszás, a hagyományos középosztály erodálódása, a szegénység felhalmozódása. Mostanában, tán már az ezredforduló elõtt, ismét zár a szociális környezet, igaz lassan, de mégis befékezõdik a mobilitás. Itt tenyészik ma az immobil generáció derékhada.
Másodszor: ennek a mai immobilitásnak más a szociálpszichológiája. A megtorpantak életterét az egyik oldalon a szolidaritásmentes társadalom keretezi, másikon a lent és fent szétnyílt ollója: aki lent van, annak ma már embertelenül sokat kell teljesíteni, hogy szintre jusson. Már az elit alsó széle is annyira eltávolodott az õ pozíciójától, hogy el se tudja képzelni, hogy lehet ekkorát ugrani. És folyik a kollektív lebeszélés: úgy sem tudod, nem neked találták ki, mit akarsz azok között, mit akarsz közöttünk stb. Mert a társadalom ismét gettósodik: kasztok bezárkóznak, aki „disszidál” belõle azt leköpik. Vagyis nemcsak a másik osztállyal szemben mûködik az irigység, a ressentiment, – a presszió befelé tán ugyanilyen erõs: nehogy már neked sikerüljön… A szolidaritás-mentes világunkban két nyíró erõ mûködik s ezek egymást erõsítik: a társadalom fent erõsen kompetitív, kiröhög, ha hibázol, víz alá nyom, ha megsebesülsz; lent viszont a csoport foglya vagy, lehúz, akár úgy is, hogy téged, a havert elgáncsol, nehogy megpattanj. Ami – abszurdba fordítva – azt is jelenti, hogy a lentiek közül a „szolidaritás” nem ereszti el azt, aki egyébként „mobil” lenne …
Persze, eltúlzom a jelenséget: a mai magyar társadalom – mint említettem, – lazább, ráadásul van mobilitási tapasztalata, generációk kerültek lentrõl fel, és fentrõl le, s ebben a páternoszterben a mobilitás tolerálása is kialakult. Mégis, ma újra épülnek a kaszthatárok, mennél feljebb megyünk a társadalmi létrán, annál inkább. Oda nem engednek be akárkit. (Lent pedig „lehúzzák”, aki kilépne, felkapaszkodna.)

Az utipoggyász

A „küszöbfrász” lényege a szorongás, vagy inkább a tériszony: abban a közegben, ahová fel kell kapaszkodni, ritkább a levegõ, már az elsõ emeleten oxigén után kapkodsz. Kafkának igaza volt: a kapu elõtt az az érzés fogja el õket, hogy ide úgy se lehet bejutni, ha már az elsõ õr ilyen rémes… A félelem nagy úr s nemcsak a korábbi társadalmat mozgatta: kovásza a mostaninak is. Furfangos eszközökkel költözik beléd, és igazgat. Kolléganõm fia elitiskolába jár, szülõi értekezletek elõtt elkapja a szorongás: nem a gyerek miatt, hanem attól, hogy miképp is kell beszélgetni, viselkedni a jobb népek között. Ott õk vannak többségben. Nem rosszindulatúak, sõt. Mégis szorong. Hozta. Nem tudja letenni, pedig már „bent” van.
Az imobilok félnek az új környezettõl, versenyhelyzetbe csöppenve, – pl. egy interjú, vagy álláskeresés tesztjén – azt sem tudják megmutatni, amit pedig tudnak, mert zavarukban, (rémületükben?) mindent elfelejtenek. Mert a szorongás bénít, mozdulna, de ebben az új közegben nem tud. Ha otthon kérded, tudja, amit kéne, csak ott, abban a situációban nem forog a nyelv, elfelejti a kódot, tört marad a gesztus, rossz a mimika. Már a kézfogás is rosszul sikerül: izzad a tenyér… Kínos. Érzed, milyen béna is vagy… Ráadásul „a szóbeli tudás elsõbbsége nem feledtetheti el, hogy kommunikáció az írott nyelv uralta beszéden keresztül zajlik.„ (Bourdieu: u.o. 24. old.) Az az (irodalmi) tréning viszont hosszú éveket igényelt volna: a véredben kéne lennie. De nincs.
A HR tisztviselõ utolsónak sorolja CV-det…
Ismét túlzásba esem. A helyzet nem ennyire zord. Rések, alagutak, repedések ma is vannak a társadalmi csoport-struktúrán. Ez a világ nem monolit. A több évtizede tartó középosztályosodási folyamat – ami más, vegyes éthoszú, nem olyan, mint a régi, – a populáris kultúra lezsersége, a popzene és az rajta felnõtt generációk szubkulturális szabadossága, meg minden, ami erre rárakódott oldotta ezt az osztály-határokat átlépõ szorongást. „Le vannak tojva, vén trotlik…” – gondolhatod vidáman, és máris nyerõ lehetsz. Ám mégis, ha tétre megy a játék, beugrik a tériszony. Nem is olyan magasan, s mégis.
Ide azért két megszorítás kívánkozik. Az egyik: különbség van a városi és vidéki mobilitás-tûrés, harcmodor és a tériszony elviselése között. A vidékiek – látom hétvégi falumban – hajnalban kelnek, hogy elérjék a buszt, a jó gimnázium fontos, bár messze van, ott viszont õk a jelesek, és nem lehet õket elgáncsolni, mert felállnak. Talán a közeg más: kevesebb a lenézés, a vidéki középosztály kevésbé zárt, meg aztán fizet a keményebb életmód dresszúrája is: itt aki ad valamit magára, nem adja fel. Lehet, hogy kevesebben vágnak bele a mobil kalandba, ám ha igen, nem torpannak meg.
A másikat a késõ Kádár kor gazdasági elitjének „vegyes” szociális dinamikáját Szelényi Iván elemezte. Ez a hullámvasút-történetek világa. (Harmadik út, 1992.) Nagyapja kuláklistára került, üldözték, a gyerek, hogy túlélje, hogy tovább tanulhasson fizikai munkás lett, onnan (munkáskáder!) ment egyetemre, és mint agrármérnök került vissza, de már fel a csúcsra, lett belõle tsz. elnök, vagy más vezetõ. A mobilitás kerülõ útra kényszerült, de olyan kerülõútra, amelyen a falu másik hasonlókorú gyereke nem lett volna képes sikeresen végigjárni: hiányzott volna a (nagygazda, birtokos) nagypapától áthagyományozott gazdálkodási, üzletvezetési tudás, a „menedzser-készség”, amit viszont a „lebukott” és a liftkorszakban felkerült srác vitt magával…
Az elsõ generációs elitbéliek majd mindegyike mögött áll ilyen olyan kerülõút, bukás és újrakezdés. Ami hozott aztán a konyhára valóság- és emberismeretet, a jövõ trendjei iránti fogékonyságot (sejtik-érzik mi jön) egyáltalán jobb a túlélõkészletük. Ha már eljutottak odáig. De most épp a megtorpanókról beszélek, a mobil generáció élettere csak vonatkozási pont.

Esélyegyenlõség: egérút és csapda

Elvben a lent levõkön segít, ha megvalósul. Majd minden párt programjában szerepel, minden demokratikus ország címtábláján ez olvasható. Amerikában még pozitív diszkrimináció is van (affirmativ action), a szegény, színes bõrû fiatalok, iskolások, pályakezdõk segítésére. Mégis az „esélyegyenlõség” fogalma egy metaforára épít: az élet olyan, mint a száz méteres gátfutás az atlétikában, ott minden pálya azonos lehetõséget kínál a résztvevõknek – ezt a modellt kell társadalmi szintre másolni. Vagyis a szegény ösztöndíjat, könyvtámogatást, koleszt kap, korábban extra tanári segítséget is, hogy az egyetemen „egyenlõ” indulási feltétele legyen a jobb módúval szemben. Csakhogy ezzel vége is a sportmetaforának, mert a lentrõl érkezõnek a százméteres táv maratoninak tûnik – vagy az is – mivel annyi mindent kell pótolnia, amit a másik csak úgy mellékesen, otthonról – család, vallási nevelés, hagyomány stb. – hoz magával. A „maratonizó” ettõl még érvényesülhet, ha van tehetsége, behozza a hátrányt, de ha csak olyan anyagból van, mint jobb módú, más osztály-háttérbõl induló társa, lemarad, és feladja.
Külsõ segítség nélkül nem megy se szegénynek, se fél-prolinak, se cigánygyereknek. Ezt nem lehet megúszni. Ráadásul ez a segítség nem karitatív gesztus, ez a társadalom egészének mobilitását biztosítaná, az utánpótlás felnövését, az egész struktúra korszerûsödését. A jelenleginél korszerûbb, intenzívebb segítség: a társadalom önvédelme lenne. Ne fogyjon ki energiáiból. Nálunk viszont csak a címke marad, ezért az esélyegyenlõség inkább a társadalom rossz lelkiismeretét tükrözi, amit az egyenlõtlenség növekedése felett érez. Ha mûködne, valamennyire retusálná a szakadékot. De ettõl még távol vagyunk.

A mobilitás ára

A mobilitásnak – mint mindennek – ára van, társadalmilag is, és az egyén habitusát illetõen is. Magyarán: a humán tõkébe invesztálni kell. Kifizetõdõ: társadalmilag is megéri mozgásra bírni az immobilokat: ha nem áll le a motor, ha hajtani kezdenek, ki tehát túlélik a „bekerülés” vesszõfutását és vérre menõ harcait – jelentõsebb teljesítményre képesek, mint társaik. A kiválasztódók, a megmaradó mobilok szellemileg, terhelhetõség és „harcképesség” tekintetében egyaránt jelentõs humán-tõkét képviselnek.
Viszont nem biztos, hogy a beérkezettek tovább is adják majd azt az éthoszt, amit kaptak – hogy ti. nekik is segített valaki/valami, hogy túljussanak a holtponton. Ha sikerül nekik feljebb mozdulniok, – self made man-ek érzik magukat, ami valahol igaz is, de éthoszukból vészesen hiányzik a humán tõke visszaforgatásának éthosza. Hogy ti. érezzék, az õ hónuk alá is nyúlt valaki annak idején. De nem: ilyenek, – „mit segítsek rajtuk? Rajtam ki segített, csak magamban bízhattam, lettem aki vagyok, majd belõled is lesz, ha van benned szufla.” Nincs igazuk. Nem ilyen volt a mobilitás, de az állva maradók helyzetdinamikája sem ilyen egyszerû. A családtól, a kortárs csoporton át, az államig tartó instanciák sorától jött ilyen-olyan segítség nélkül nincs mobilitás. Ma ez fogyott el, s az elsõ generációs, befutottak pszichéje egyszerûen lemásolja ezt a mai trendet. Büszkék, – és rövidlátóak. Olykor állami segédlettel. Ezért aztán más formában, de újratermelõdik a mobilitás-hiány. Ugyanis rajtuk kívül alig fog más a lentrõl jött elakadókon segíteni…
És itt kell számolnunk a másik tényezõvel, a „bekerülés” személyes árával: mit fizettek izzadságban, megaláztatásban, személyiség-formálódásban a „befutásért”? Röviden: nagy volt az ár. Sokba került nekik akár csak egy-két réteggel is feljebb jutni, megvetni a lábukat. Az elsõ generációs elitnek keményen kellett fizetnie, s a részleteket még most is törlesztik – hisz most, mikor már fenn vannak, most jön elõ a stressz, a megaláztatás, a gürcölés következménye: a magas vérnyomás, az infarktus, az agresszivitás, személyiség-torzulás, legtöbbször válás stb. Pedig akár élvezhetnék is az új társadalmi státust, de nem teszik, nincs hozzá kulturális képzettségük.
Gyerekeiknek adják tovább: ha tudják, hogy kell. Mert hogy ebben a globális, szélsebesen változó világban melyik iskolát, milyen pályát segítsenek neki választani, – legalább olyan bonyolult lett, mint annak idején az õ felkapaszkodásuk.

*

Itt már egy másik történet kezdõdik: az immobil beállítottság újratermelõdése. Másik történet, ami mégis sokban hasonlít az elõzõre. A második, vagy harmadik generációs gyerekek, látva szüleik gürcölését, kínlódását, a családi háborúkat, a szótlanul vállalt megaláztatásokat – igen korán megfogadják, hogy ezt nem. Így aztán a második generáció vagy beleszületik a jómódba és annyi, vagy imobil marad, netán lefelé csúszik. Mert õket is elérheti az imobilok rémes betegsége, az önfeladás. Ami esetükben a kallódást, alkoholizálást jelent, vagy valami kényszeres mellékösvényre (pl. kétes szektatagságba, drog világba) vezet.

Advertisements