A középosztály a mennybe megy

Shoppingolok az egyik, Pesten kívüli hipermarketben. A parkolóban több száz kocsi, Lada/Trabant egy se, mellettem egy Mondeo, kicsit arrébb az új Bora (megcsodáltam). Bent ugyan tömeg, de hely van, eloszlanak, különben is a jobb népek nem sétálnak, mint a pesti bevásárlóközpontban, itt céltudatos, gyors munka folyik, hipp-hopp megtelnek a hatalmas tolókocsik, benne minden, géptől csilláron át sajtig. A pénztárnál már sokan vagyunk, itt egy hétre vesszük a kaját, előttem egy csicsa harmincas ügyetlenkedik, sok tétel, még jó, hogy az elektronika működik. Azon kapom magam, hogy abból próbálom kitalálni, ki kicsoda, hogy miket pakolnak a kassza pultjára. Középosztály, mondaná egy szociológus, talán igaza lenne. 

Ez is egy médium: ahogy közöljük egymással hogy kik vagyunk, mennyi pénzünk van, kikhez tartozunk. És persze az is, ahogy ezeket a jeleket olvassuk: gyanakodva, (hátha nem igaz az egész), örvendezve (hogy hasonszőrűekkel lehetünk), irigykedve, (mitől megy olyan jól neki?), elutasítva (azért nem kell annyira fitogtatni). A gazdagságnak is van szemantikája.

Ami látszik

Olvasom, hogy ismét divat gazdagnak lenni. Úgy értem, mutogatni, hogy nekem milyen jól megy, kirakatba tenni a smukkot, Pajerot, homlokzatot. Igaz, régen (nagyon régen) is volt ilyen, de hosszú ideig nem volt ildomos dicsekedni az ilyesmivel. Emlékszem Kucsera úrra, a környéken minden házat ő épített, de ócska Moszkviccsal járt, topis volt, mint egy utcaseprő, noha már 1970-ben több millió adót fizetett. Ami akkor nagy pénz volt, de ő nem díszelgett vele. Igaz, baja is lehetett volna belőle, kiszáll népi ellenőrzés, aztán meg a rendőrség, minek az? Mára úgy látszik helyükre kerültek a dolgok, akinek van, előveheti, mutogathatja – az adóhatóság, nos igen, de újgazdagék valahogy úgy vannak vele, hogy jobb, ha szomszédok tudnak róla. Pénz pénzt hoz.

De nemcsak újgazdagéknál van ez így. Színházba is szépen fel kell öltözni, egyáltalán, kimegy a divatból a kopott, szakadt-pulóveres értelmiségi szerelés. Nem kell brókernek maszkírozni magad, de egy nyakkendő, diszkrét mellénnyel, elmegy, ld. a tévében az urakat a Parlamentből. 

Az utcakép is változik, csak nem igen látszik: a közlekedés ugyanis szegregál. Úgy értem, hogy a jólöltözöttek kocsiban ülnek, a közepesen (rosszul) öltözöttek villamoson, buszon. Néha feltűnést kelt egy-egy ápoltabb bankárfiú – még nincs parkolóhelye a cégnél, buszon jár. 

A társadalmi tektonika változásának azonban mindez csak felszíne. A középosztály mennybemenetele rögös út – bár újabb és újabb hullámok vonulnak rajta. Most válik szét a hagyományos értékrendben élő kaszt, aztán a pénzen megvehető középosztálybeliség és a „tudás plusz pénz” státusa. A középosztály legalább három zászlóaljban menetel a mennyországba. S mind a három zászlóalj a társadalmi színpadon vonul, jeleket mutogat, – a gazdagság ilyen-olyan láttatása, rejtése, sejtetése a jelen szövetének kódrendszere.

A „kaszt”

A hagyományos középosztály a legrégibb, legstabilabb: már a két háború között is ebben a rendben élt, – viszonylag szerényen, ám összetartva. Elnyomás, pálya széle, szegénység – de tartották értékeiket. Nem adták el a családi ezüstöt, (lám, most elő lehet venni), de ennél is fontosabb, hogy a gyerek kijárta a jogot (orvosit), Opelre nem telt, de adtak a viselkedés-kultúrára éppúgy, mint szellemire, életvitelbelire és a kasztbeli kapcsolatok ápolására. (Értékvilágukat Németh Lászlótól Otlikig s talán Esterházy Péterig sok fázisban idézték fel, ha máshonnan nem, tőlük ismerhetjük őket.) Fura tulajdonságuk, hogy nem keveredtek más csoportokkal. Ez a bezárkózás ugyan gyengült valamennyit, de legtöbben ma is úgy tartják: a keveredés (pl. „lefelé”, netán újgazdagokkal házasodni) az értékrend felhígulásával járhat. („Nem azért szenvedtünk, hogy most szoláriumosokkal elegyedjünk.”) 
Egy éve még úgy általában volt divat gazdagnak lenni, mára már vannak belső distinkciók: hol illik/lehet mutogatni, és hol nem? Nekem az tűnt fel, hogy az oviban beszédtéma lett az egyik mama, miért hozza gyerekét nyitott Mercivel? Akik elkezdték, nem Trabanttal járnak, tehát a vitát nem irigység motiválta. „Az ember nem csinál ilyesmit” – mondta egy mama. Nemcsak azért mert vigyázni kell – pl. mert robbantgatnak, – hanem mert ízlés is van a világon. Igaz, korábban is volt, pl. megszólták azt, aki fél kiló arannyal a karján válogatta a primőrt a piacon. De ez most valahogy „osztály-védekezés”, legyen már valami, amit pénzen nem lehet megvenni. Legyen már valami, amit csak mi tudunk, amitől mi többek lehetünk. („Más az, ha a gyerek a könyvespolc előtt pisil be.” Bocs.) Mert ez a réteg a társadalom 8-10%-a, anyagilag most kezd rendbe jönni, – másik hányada – a 10-15% közötti – csúszik lefelé. Meg kell kapaszkodni: lakásban, státusban, jelekben. 

Ezért itt nem divat a gazdagság mutogatása, annál inkább a tartás: széllel szemben megérzik, ki az aki nem közülük való és ugyan szóba állnak vele is, de a három lépés távolságot akkor is érzed ha benősülsz… Itt nem számít, hogy sok pénzed van, de ha nem tudod, hogy írják Debussy-t, baj van. 

Igen, ez státus-védelem, ám társadalmilag tekintve, modell-képzés is: nehogy már csak a pénz legyen az egyetlen mértékegység: tessék kulturálódni is. És mit tesz isten, újgazdagék egyre fogékonyabbak: követik a példát. Közben persze lenézik ezt a régi középosztályt. Mégis: van valami értelme a státus-falak erősítésének. (Persze amott azért a jelek versenye – a dicsekvés és mutogatás – is megy tovább…)

Ez a „kaszt” tartja a középosztályt. Erejét, hatalmát – ha van – a zártság adja. (Melyen belül ma is jól működik kapcsolatrendszere: sok mindent el lehet intézni azzal, hogy egy iskolába jártunk, együtt voltunk ösztöndíjasok az NDK-ban stb.) Csak hát mára már egyre inkább az a kérdés, érdemes-e nem keveredni? A világban minden hipp-hopp változik, ez az alcsoport pedig merev, dogmatikus”, nem biztos hogy reagálni tud a helyzetek gyors változásaira: törvénytisztelet, simli, pályamódosítás pénztelenség/nagy pénz stb. hideg-meleg zuhanyára. Ma már beszűrődik a felismerés, hogy egy kis plebejus dörzsöltség, furfang és flexibilitás nélkül nincs túlélés, az meg kívülről jön– keveredni muszáj, csak meg kell nézni kivel…

A megérdemelt gazdagság

Második zászlóaljban nyomul az „új közép”, azok, akiknek az utolsó tíz-tizenöt évben megfutott. (A társadalom újabb 5-10%-a). Az ő életmódjuk „látszik” – feltűnik, igaz, olykor ők is provokálják a környezetet: van, miért nem lássák? Ezért őket kíséri a sokirányú irigység. Pedig az igazat megvallva, ebben a csoportban a gazdagság „viselése” nem pusztán procc viselkedés. Itt valami módon kötelező jeladásként is funkcionál. Még a lángossütő kapitalizmusban világosított fel egy beszállító, hogy a „mutogatás” része az üzletnek: ha egy Passat Combival fordulok oda a kuncsafthoz, akkor nagyobb a bizalom, ha csak triciklivel jönnék, szóba se állna velem. Hát ez még inkább így lett: a mutatott gazdagság jel. Amiből értenek. A sztár-ügyvéd nem jöhet Dáciával, megbízója leváltaná. Csak mára ez a jelrendszer finomodott: a nyakkendő mintájától, a karóra, cipő márkájáig és a lakcímig – a partner (kuncsaft) sok mindenből próbája kitalálni, hogy mehet a cégnek és milyen vezetője van. Ha már a könyvekbe nem tekinthet bele (ami ott van, üzleti titok), jelekből kell tájékozódnia. Igaz, hogy a jelekkel manipulálni is lehet. (Kölcsön Jaguárral is lehet üzletet kötni, – snassz.) Igaz, ennek az életmódnak is van már iparága, szociológiai alcsoportja.) A gazdagság mutogatásának mindig is volt egy felfelé kerekítő túlzása: ilyen a piac.
Ennél fontosabb, hogy felnőtt egy generáció, mely másképp tekint a gazdagságra és a gazdag emberre, mint a korábbi nemzedékek. Úgy veszi, hogy a gazdagságra rá lehet/kell hajtani. És akinek sikerül, az megérdemelte. Egy szóval felszabadultabbak, mert van ilyen gyorsító pálya, a rendszer – ha nem is sokaknak – de ezt is lehetővé teszi. Az évfolyamon, ahol tanítok, a csoport fele vállalkozó – nem olajszőkítő, de nem is kényszer-vállalkozó. Úgy vágott a dologba, hogy hajtani kell valamire, hátha lesz belőle valami. Ebben a generációban a gazdagság se nem szégyellni való bélyeg, se nem presztízs-érték, amivel dicsekedni lehet/kell. Még csak nem is életcél – bár a „gazdag leszek” valahol ott van a karrier céljai között. Mondjuk azon a fonákon, hogy nem akarnak úgy élni és nyomorogni, ahogy szüleik és mindent elkövetnek, hogy kikerüljenek abból a státusból. 

Ennek következtében itt a jeleknek is más funkciója van: ők nem hordanak Rolex órát, hogy sejtsék róluk, milyen menők, – de a kis cég, (ingatlan-ügynökség, lap, tanácsadás, könyvelés stb.) melyben dolgoznak, prosperál. És az a fontos. A gazdagság itt a tudás, a skill és befektetett munka jogos eredménye,nem kell mutogatni, de jó ha van, mert az a siker jutalma.Megdolgoztál érte. Számukra gazdagság és siker azonos kategória. 

És itt nemcsak az számít, hogy mennyit dolgozol, vagy hogy az indulófeltételeket biztosítja-e valaki (pl. apuka vesz egy régiség-butikot, te meg elvezeted). Talán mindkettőnél fontosabb a skill, az a megtanulhatatlan, ám elsajátítandó képesség, amivel túl tudod magad verekedni az akadályokon. Mert a skill nem valamilyen begyakorolható fogást jelent. Lényege az, hogy ha valamilyen probléma jelentkezik, tudják a megoldást. Az emberek többsége abból él, hogy megmondják nekik, mit kell csinálni. A menők ugyanúgy szembesülnek valami problémával, mint mások, csak hogy ők ki tudják találni, hogyan lehet túljutni a falon, és nem várnak arra, hogy valaki megmondja nekik. A szegénység – sok egyéb tényező között – az ilyen„korlátolt skill”-ből is ered: hiába van meg az induló lehetőség, nem tudnak élni vele, mert nincs meg az a kombinatorikus készségük, amivel ki tudják következtetni, hogy egy adott helyzetben mit kell/lehet csinálni. Sőt, zsigerből érzik, mi lesz holnap a pálya, rákészülnek és nyernek. 

Nem csoda, hogy ezzel a képességgel jobbára csak az első generációs gazdagok rendelkeznek – gyerekeiknek már nem tudják továbbadni, azok ugyanúgy egy korlátolt skillel fognak rendelkezni, mint a szegény társaik. Mert a skillnek azt a részét, amit az apák zsigerből tudtak – nem lehet továbbadni. Igaz, ezeknek a gyerekeknek lesz miből kiegészíteniük a hiányt, a csóró meg csak magára számíthat. Aztán vagy van zsiger, vagy nincs. 

A kétféle skill kétféle társadalmi státus. A differencia már-már osztály-különbséget takar. Basil Bernstein a nyelvi készséggel kapcsolatban fejtette ki a „szűkített kód” társadalmi hátrányait: azok a gyerekek, akik nem tudják a teljes nyelvi kódot használni, már azt sem értik, mit mond a tanár, még kevésbé tudják megoldani a házi feladatot és természetesen képtelenek beilleszkedni abba korcsoportba, ahol a nyelvvel való bánás finomságaival lehet érvényesülni. Ugyanez egyéb képességekre is érvényes. A probléma-megoldó képességet nem tanítják külön, ezt csak a példa-megoldások hosszas tréningje fogja nyújtani – mellékesen. Amit viszont csak az egyetemen lehet elsajátítani. De nem azon múlik a dolog. Lehet valaki jó üzletember, közepes végzettséggel – a diplomás meg két balkezes a piacon: az újgazdagnak se egyszerű az élete. A középosztályosodás talán itt a legbonyolultabb.

A tudás-elit

Ők a harmadik csoport: a tudás egérútján akarnak bejutni a középosztályba. Ők ütköznek leginkább az első csoporttal, de nekik legalább van esélyük a szövetségre, arra, hogy hosszú távon beilleszkednek, elfogadják őket, mert tudnak valamit, amit más nem. (Nevük is van már „knowledge worker”, – bár még kevesen vannak még, tán 2-5%-át adják a társadalomnak.) És persze nincs annyi (még) a zsebükben, hogy mutogassák. De ezek nem is akarják. Van elég bajuk. A mobilitás lassan befejeződik: aki bújt, aki nem… Valahogy még be kell csusszanni.
Alulról felfelé érkezve nem elég egy jó ösztöndíj: miután megvan a papír – külföldi egyetem, nyelv stb. – találsz egy belső korlátot: hogy befogadnak-e abba a bizonyos középosztályba. Mert az már majdnem zárt klub lett: a határ még van átjárható, de már szűrnek. Magyarul: kinéznek maguk közül, ha nem vagy olyan, mint ők. Mert sok minden kell hozzá annak, aki nem otthonról hozza. Az unokám tornavizsgáján járt ezen a fejem, miközben néztem azokat, akik talpraesetten mozogtak a színpadon, s azokat, aki nem tudtak mit kezdeni kezükkel, lábukkal. Mert a bekerüléshez bizony ez is hozzátartozik: a fellépés, a magabiztosság. Hogy tudjanak mozogni. Asztali etikettet meg lehet tanulni, de a fellépés, a szorongás-mentes viselkedés, tárgyalóképesség, netán manipulációs-trükkök beszerzése már jóval nehezebb.

Ma már egy idegen nyelv tudása, számítógép-ismeret és autóvezetés az alapszinthez tartozik – ezért aki ezeket tudja, még nem lesz középosztálybeli. Valamit pluszban is kell tudni, és persze van itt más is: hanghordozás, gesztusnyelv, idegen szavak ejtése, bizonyos összekacsintások, – „mi tudjuk” – és bátorság az élettel szemben. – csupa olyan kellék, melyeket nem lehet csak úgy beszerezni. Mégis: a mobil új-elit számára a tudás az egyetlen egérút. S ezen belül is, azt tudni, aminek van jövője. (Klasszika filológiával nem sokra mész tíz év múlva, de matematikai modellezéssel már igen, – hogy ne csak a divat-szakokat említsem.)

Ők azok, akik mindent megtanulnak, amit érdemes, nem az iskolai osztályzatért, vagy a papírért, hanem mert kezükön holnap már pénz/státus lesz belőle, és mert segítségével gyorsan tudnak haladni felfelé az osztálylétrán. Igaz, ehhez könyökük is van és tudják a cápákat, meg az elkényeztetett úri gyerekeket csak így tudják lekörözni. Náluk nincs moralizálás, csak célracionális gondolkozás: nem sírnak, ha elgázolnak valakit: végül is megérdemlik, hogy döngöljenek a pályán, mert sokat tettek bele. És ami a legfontosabb „érzik a „piacot”: valami hatodik érzékkel sejtik, mire lesz szükség, mi az a plusz-tudás, amit többszörös profittal lehet majd használni. (Ld. pl.a Pesti Est c. lap születését-nyomulását: ők csinálták. 

Az egyik oldalról kíméletlen verseny van: mindent a gyerekbe, ami nemcsak logikus, de értelmes befektetés. Verseny, mert a tét a gimnáziumba, meg az egyetemre való bekerülés és az akadálypálya nehéz. Ugyanez a másik oldalról hatalmas üzletág: óvodától egyetemig az összes kiegészítő – zene, lovaglás, úszás, nyelv amit akarsz – egy helyen, költség-határ a csillagos ég. (Más kérdés, hogy kevés szülő látja át, mekkora terhelést bír ki a gyerek, – egyszer még ebből is baj lesz…) És ez még csak a keret: a spirituszt a belső kör adja, ahol elfogadnak, ahol rád ismernek, hogy olyan vagy mint ők.

Ez a csoport semmit se mutogat, úgy értem a gazdagságból, náluk (róluk) terjed a hír, hogy mit tudnak, milyen sikereik vannak, s egyáltalán, hogy állnak. A csoporton belül zárt láncú hírszolgálat működik, kívülről viszont azt hiszed, ezek még csak kis senkik. Talán azért is, mert az ő jeleik – ha vannak – finomabbak, egy ing, egy CD, új lakáscím, de az is jel, ha véletlenül találkozol velük egy aukción vagy üzleti konferencián. Emellett tevékenységükkel, „pörgésükkel” nem lehet nem észrevenni őket: lázban tartják környezetüket, a piacot, szakmát, olykor a társadalmat is. (Vitányi Iván „liminálisoknak” nevezi őket, ők a határátjárók. A kovász.

Kirakatrendezés

Egy egészséges társadalomban ez a három alcsoport így vagy úgy összefonódik – ettől lesz dinamikus. A hagyomány továbbadódik, az újgazdagok hozzák a pénz frissülését, a legfiatalabb cluster pedig állandó reformban-forradalomban tartja az egész középosztályt. Nálunk az a fura, hogy ez az összeépülés a gazdaságban, a köznapi életben lassan megindult, – politikailag viszont széttart. A politika és gazdaság, élet és kirakat között így felesleges ellentétek alakulnak. 
Másrészt ez az egész középosztályi mozaik gyenge: összesen talán a társadalom 20-25%-a – igaz meghatározó pozíciókban, felfelé a presztízs-skálán, fogyasztásban és jelrendszerben. Ugyanakkor a társadalom 45-50 %-a él a szegénységben vagy annak határán: a mutogatott jeleknek, a gazdagság szemantikájának ezért nemcsak provokatív éle van, hanem egy kétségbeesett „vagyunk” felhangja is, hátha az segít megmaradni, szerepelni a színpadon, míg a többség csak nézője ennek az előadásnak. Veszélyes ez a kettéosztott társadalom, még inkább az, hogy a falak épülnek, hogy leállt az átjárás, a mobilitás, és hogy a jelek arról szólnak, miénk a vár, tiéd a lekvár. 

Csak az új generációban lehet bízni: ők már ma is átjárnak a középosztály három csoportjának területein, és a tudás-iparban, ahol dolgozni, élni fognak, másképp fogják ezt az egészet rendezni. Ha lesz hozzá cérnájuk. A jel-színház, a különböző gazdasági, társadalmi, szellemi státuszok mutogatása viszont differenciálódik, nehezebb lesz „olvasni”.

Almási Miklós
Advertisements