A harmadik út vége

Az „emberarcú kapitalizmus”
(A harmadik út vége?)

Játszom a szavakkal: emlékszünk még az emberarcú szocializmus kísérletére: hősi illúziók, csalódások írta eszmék, – a gyakorlatban legtöbbnek tankok vetettek véget, ami maradt belőlük, annak meg a berlini fal leomlása. Nem csoda, hogy jó időre szünet következett. A baloldal bénultsága. Ám a reform-jelző új életet kezdett: ezúttal, mint az „emberarcú” kapitalizmus ideáltípusának keresése. A labour párt (Anthony Giddens és Tony Blair) „harmadik út”-ja, a német „Neue Mitte” (Schröder és az SPD még ellenzékben kikalapált programja), a dánok, a hollandok ilyen olyan variációkban ezeket az álmokat foglalták új keretbe, a tőkés rendszer reformját.
Ez a „reformkap”. Él még?
Mindez most jut eszembe, ahogy nézem Schröder kancellár élet-halál harcát: a választások 42%-os előnyéről zuhant a jelenlegi 34%-ra, míg az ellenzék felfutott 44%-ra. Persze sok tényezőből adódott ez a mélyrepülés: bele játszott az eurózóna tartós depressziója, az iraki háború lebegtetése, (és a német „kimaradunk” álláspont), a termelékenység stagnálása, és persze a munkanélküli ráta gyors emelkedése. Nekem azonban a „harmadik út” vergődéséről az a banális kérdés ugrott be: lehet-e egyszerre jóban lenni a tőkével és a szakszervezetekkel? De ez csak rossz reflex. Habár a Neue Mitte, – a német reformkap – utolsó dobása az un. Hartz-terv volt – a munkanélküliség hatékony, de a munkavállalóktól is kemény áldozatot igénylő – megoldási javaslata: többek között munkaidő csökkentést hozott volna, de bérkompenzáció nélkül. Schrőder ezt a tervet most elvetette. A gesztus szimbolikus volt: vele – egyelőre legalábbis – elszálltak a haramdik utas reformtervek, s a kancellár a szakszervezeteket választotta parnerül: vissza a hagyományos szocdem koncepció felé. Lehet, hogy ez a lépés csak taktikai, lehet, de az is lehet, hogy a „harmadik út” vége: ám igen valószínű, hogy ez a kétségbeesett küzdelem lesz a reformakp mozgalmának igazi töréspróbája.

Tempóvesztés

A harmadik út programvitái nagyjából 8-10 év óta folynak – a hagyományos (dogmatikus) szociáldemokrácia és a neoliberális kapitalizmus alternatívái között valaminő tertium datur keresése. Ez a reformkapitalizmus kísérlete. Mert nemcsak „vadkelet” (Oroszország), meg „vadkapitalizmus” van, (Kelet-Európa a rendszerváltás után, tán itt-ott ma is), hanem a fejlett gazdasági rendszerben is éles cezúra van a szociális piacgazdaság (svéd, vagy német modell) és a nyers (neoliberális) tőkés berendezkedés között (angolszász modell) között. A reformkapitalizmus az előbbit gondolta feljavítani, (korszerűsíteni) és az utóbbi leváltásához (enyhítéséhez) keresni reformeszközöket.
A reformkap tisztábban látta milyen az az új rend, amit a globalizáció, az információs társadalommal járó gazdasági-kulturális berendezkedés hozott magával, s e meghatározó tendenciák sodrában igyekezett a szociáldemokrácia modernizációját megvalósítani. Annyiban volt pragmatikus, hogy belátta: a régi labour (osztályharcos, csak tőke-ellenes, azaz osztálypolitizáló jelszavaival lehetetlen leváltani a tory-kat.) És a tézis/szlogen bejött: Tony Blair, majd később Schröder – győzött.
Igen ám de közben a jóléti álam maga is megroppant. Kezdetben alig észrevehetően: a kocsi szaladt, a harmadik utas kormányok kerültek többségbe, a szlogen – úgy tűnt – bevált. Csakhogy a homlokzat mögött már gyülekeztek a gazdaság bajai: egyrészt a globalizáció nyomása révén – a fejlett országok versenyképessége romlott -, másrészt a vezető ipari országokat súlytó demográfiai katasztrófa miatt: a gyorsan elöregedő társadalmakban, egyre finanszírozhatatlanabbak lettek a szociális – elsősorban nyugdíj – kiadások. A jelszavakkal teleírt színfalak mögött azokkal ellentétes reáltendenciák alakultak. (A legszomorúbb vesztesség pl. épp a sikeres holland reformkísérlet választási veresége volt. A birodalom visszavágott.
Pedig a harmadik út elmélete és politikai-gazdasági gyakorlata e tendencia ellenére, sőt éppen e hendikep kivédésre született meg: a 90-es évek modern baloldalának nyerő kártyája: Tony Blair, Schrőder, Clinton hármas biztos befutó volt, és ismét lehetett projektet és reményeket invesztálni a reformkapitalizmusba. Ekkor született Anthony Giddens híres politikai kiáltványa, – A Harmadik Út A szociáldemokrácia megújulása, 1998); Helmut Schmidt ekkor írta a híres könyvét – (A globalizáció. Politikai, gazdasági és kulturális kihívások, 1998. Egy tézis belőle: „a globalizáció nem ellenség, szelidítsük meg, rajtunk múlik…”) A reformkap fordulatának épp ez volt ideológiai aduja: elébe ment a gőzhengernek és stratégiát teremtett megszelidítéséhez. Kitalálói azonban nem vették észre, hogy a politikai-gazdasági gyakorlatot illetően már elkéstek. Jellemző, hogy a politikailag releváns dokumentum, Blair és Schröder közös dolgozata (Europe: The Third Way/Die Neueu Mitte, 1999.) már a hanyatló ágban született: utóvédként hirdette a kapitalizmus reformjának lehetőségét.
Akkor, a 90-es évek hihetetlen fellendülése idején ugyanis még nem látszott, hogy ezek a zseniális projektek a szép időben való hajózás kalauzai voltak, a beköszöntő recesszió drasztikus módon kezdte átírni ezeket a programokat. Akár modell-értékű is lehet pl. az angol new labour csendes alakáltása. Ma még a kormányzati PR kasírozza ezt az átalakulást, de mind a párton belül, mint Nyugat-Európában közhely ma már, hogy ez a politika inkább egy soft-Thatcher, mint Harmadik Út. Elemei – természetesen – megmaradtak, másképp nem is lehetne eladni, de az a ragyogó rendszer, amivel Giddens felpolírozta a szocdem kapitalizmus-menedzselését, felvizeződött, és talán már le is tűnt: mert eredeti formájában – ha nem egészében – keresztülvihetetlennek bizonyult.

A szerszámkészlet

Gyanítom, hogy nem is csak a recesszió miatt: ez a koncepció már az induláskor tele volt illúziókkal. Igaz, olyan tartalmi elemekkel, melyekre ma is óriási szükség lenne. Giddens 1998-as kiáltványa következő tézisekkel írta meg a reformkapitalizmus kézikönyvét: a modern társadalom legfontosabb eleme a szociális tőkebefektetés – oktatás, mint szinte egyetlen mobilitási tényező: iskolarendszer és állandó továbbképzés. A globális és információs társadalom valós igényeiből indult ki, ami ebben a koncepcióban reformkap mozzanat, az a munkavállaló felemelésének igénye (nemcsak a munkásé, hanem az IT-ben résztvevő alkalmazotté, értelmiségé – az „osztály-nélküli” társadalom kizsákmányoltaié.
Ez volt a vezérhangya a tézisek között. Aztán jött Amerika 90-es évek második felének találmányaival: az olcsó munkaerővel, valamint a társadalmi ráfordítások nélküli alkalmazás modelljével – egyszerűen leborotválta ezt az elméletet, valamint azokat a kísérleteket, melyek ezt a mobilitás-programot akarták bevezetni. Az angolszász tőke nemcsak az innovatív gazdasággal – telefónia, média, informatika – tarolt, hanem ennek másik, kevésé látható oldalával, az olcsó munkaerővel (és azzal a munkahelyi struktúrával, ami egyszerűen bebetonozta az alsó 15% elesettségét, és a lelassította a középosztály mobilitását.

A reformkap másik tézise az öregedő társadalom szociálpolitikájának megreformálása: a nyugdíjrendszer ne csak az állami büdzsét terhelje, hanem álljon három lábon: egy hányada maradjon állami kezelésben, de mellette ugyanilyen részben lépjen be a vállalati tőke valamint az egyedek saját tőkebefektetése. Emellett: a korhatár kitolható, mert szabadon választható. De máris jött az ellenlépés: a globális tőke csődbe vitte a vállalati nyugdíj-alapokat, az egyéni tőkealapokat pedig az ezredfordulós bank-botrányok, csalások, pénzügyi manőverek rendítették meg. A reformkap itt sem tudott tartós hídfőállást kiépíteni – bár a rendszer zombiként még itt-ott működik.
Állami intervenció. Giddens és Schmidt kétfrontos harcot hirdetett: egyfelől fellépett a bénító, a mindenről gondoskodó állam ellen, másfelől a szembefordult a teljes privatizációt igénylő, neoliberális hullámmal. Ez a tézis azt mondta, hogy bizonyos pontokon maradjon meg az állam regulatív szerepe, nélküle összeomlik maga a tőkés vállalat (vagy alrendszer) – mondták. (Schmidt keményebb: lépéseket igényelt a ragadozótőke (Raubtierkapitalismus) ellen…) A brit vasutak gyors és koncepció-nélküli privatizálása őket igazolta: az egykori állami óriást feldarabolták, privatizálták. Rendben látszott a dolog, mikor is kiderült, hogy a vonatok késnek, sorra siklanak ki, az elavult struktúrát a magántulajdonos nem hajlandó modernizálni további katasztrófák történtek, végül le kellett állítani a privatizációt. Ez persze csak szélsőséges példa, de erre is épített a reformkap: a harmadik út a thatcherizmus (és európai megfelelői) ellenszereként fogalmazódott meg: a jóléti állam, sőt bármilyen reformkap elképzelhetetlen a rendszer valaminő KRESZ szabályzása nélkül.
Ugyanakkor ez a projekt egyben elhatárolta magát a Keynes-féle modelltől is: az állam inkább menedzser szerepet kapott volna, mellyel fel tudta volna gyorsítani az európai tőkefejlődést, be tudta volna hozni a versenyképességben és termelékenységben mutatkozó (Schmidt szerint 15%-25%-os) lemaradást: valamit – valamiért. Harmadszor: áldozatokat kért a munkavállalói oldaltól is: a paternalista állammal szemben az egyéni felelősségvállalás, a teljesítmény-elvű bérrendszer következetes megvalósítása (búcsú a béregyenlőségtől), párosítva a részvételi demokrácia korszerűsítésével. Ezek utóbbiak voltak azok az új elemek, melyeket e program „befizetett” volna a modernizációba.
Ez a már javított reformkap tézis voltaképp a globalizációs folyamatok ez idő tájt már mindenki számára látható káros tendenciái ellen akart fellépni. Gondolati anyaga abból az anarchia-élményből származott, amivel a 90-es évek sorozatos pénzügyi válságai jártak, valamint abból a következtetésből, hogy a reformkap az állam regulatív erejének valamilyen – elemi?, legvégső? – visszaépítése nélkül nem fog menni. A reformkap persze nem állt meg ennél a követelésnél: mint említettem „menedzser” államot, hatékony közigazgatást követelt, átlátható közszférát, civil társadalmi ellenőrzést, a bűnözés visszaszorítását a lakóközösségek segítségével.
Mai szemmel olvasva egyik szebb álom, mint a másik. A tézis magvát, a korszerűsített állami szerepvállalást elsöpörte a recesszió, vagy még korábban az Európán végigsöprő jobb-közép fordulat. És mégis: kár lenne kidobni a hajóból.
Munkanélküliség. Ma a legforróbb kérdés, végül is ez buktatja meg a reformkap álmokat. Az alapgondolat az volt, hogy ne csak állami segélyezés legyen – a „jóléti állam” adománya, miközben a hozzátartozó kassza már kiürülőben volt – hanem a segítség is több elemből álljon. Először aktív munkavállalói szerepet követelt, – munka-keresés, áttanulás, egyéni felelősség az életpályáért; a segély ne legyen munkahelypótló adomány, (ne biztasson a munkából való kimaradásra), a legalsóbbak, a legszegényebbek kapjanak többet, az átmeneti munkanélküliek – a könnyen elhelyezkedők – kevesebbet: szűnjön meg a látszategyenlőség. A jogok és kötelességek új egyensúlyát hirdették. Mondanom sem kell, hogy ezeket az elveket mind a tőke, mind a hagyományos szakszervezetek szétcincálták, leszavazták, kiiktatták. A tőke úgy, hogy ma már – Amerikán kívül – strukturálisnak (azaz a modernizáció velejárójának) számit a 10% körüli munkanélküliség, Amerikában pedig az is foglalkoztatottnak számít, aki hetente négy órában dolgozik (kutyát sétáltat.) A szakszervezet – már ami megmaradt belőle, mert a globális tőke szétküldte tagságát, felszámolta alkupozícióit – védekezett: a munka frontot nem lehet megosztani, jobb helyzetbe hozni az egyik csoportot a másik rovására stb.
De még ez a reformkap tézis is elment volna: Hollandiában nagyszerűen működik egy némileg módosított reformkap (3%-os munkanélküliséggel, alacsony inflációval). Ezt a vívmányt a részmunkaidő, távmunka bevezetésével, kezdetben majdnem neoliberális bérpolitikával vezették be. Németország azonban nem készült fel erre a fordulatra:  ezért az európai recesszió elsőként ezt a követelést söpörte el. (Az egyszerű képletet minden héten le lehet olvasni a tőzsdék táblázatairól: emelkedik a foglalkoztatottak száma – esnek a részvények, ha nő a munkanélküliség meglódul a részvénypiac… A példa – tudom – durva, de a rendszer is az.)

Merre, hogyan?

A „harmadik út” – válságba került. A helyzet azonban paradox: vele nem megy, nélküle viszont még rosszabb lenne – ha borul a társadalmi konszenzus sztrájkhullámok, kaotikus állapotok jöhetnek – Európa versenyképességének további romlása lenne az ár. A mostani megtorpanás – felteszem – megint csak olyan kényszerhelyzet, ami arra fogja késztetni a stratégákat, hogy kidobják a hajóból a felesleges (megvalósíthatatlan) tételeket, de mentsék a modernizációt: visszafordulás ugyanis nemcsak a párt kormányképességébe, de létébe is kerülhet. (Angliában már készülődik Tony Blair utódja, Gordon Brown, hogy milyen programmal, az még kérdéses.) Álmok tűnőben.
Említettem, hogy a holland szocdemek kísérlete megbukott a legutóbbi választásokon. Ez a vereség abból a szempontból tanulságos, hogy még ez az egykor sikeres harmadik utas program is – minimális munkanélküliség, kis infláció, kis állam – csak úgy tudott megvalósulni, hogy magába építette a neoliberalizmus jó néhány találmányát. (Munkahely-leépítések, alacsony bérek.) Ezzel ugyan stabilizálták a gazdaságot – de a választók „büntették” a szanálókat, a szocdemek stabilizációs – megszorító – politikáját. Vagyis a harmadik útnak kényes egyensúlyt kell(ene) megvalósítania: versenyképes, stabil gazdaságot – akár drasztikus eszközökkel – de úgy, hogy mindez – választási tétként – még elfogadható legyen. S  közben még fenn kell tartani a baloldali értékeket is. Nem egyszerű feladat. Nem csoda, ha a harmadik út ára ma már egyre többször választási vereség. Ugyanakkor – a politikai „visszatérések” (pl. szocdemek kormányalakítása a svédeknél) azt mutatják, – hogy a választók észbe is kapnak, rájönnek, hogy a harmadik út  feladása egyben a társadalmi védőhálóról való lemondást jelentené, amit viszont nem szeretnének. Vagyis: a reformkap – ha egyáltalán túléli a recessziót – állandó hullámvasút, cseppfolyós politikai-gazdasági állapot, amiben csak egy elem biztos: a szociális igazságosság. De ha ez – akárcsak átmenetileg is – sérül: bukik a párt. A svéd modell alkotói is azt hangsúlyozzák, hogy az állami eladósodás miatt egy sor szociális intézményt le kellett faragniuk, de ezek az intézkedések átmenetiek, az egyensúly helyreállítása után visszaépítik. De közben elvesztik a választásokat… Itt is több kanyart is vett ez a vita, a szocdemek vesztettek, majd kisebbségi kormányként nyertek, – azaz konszenzuális politikával renoválták, amit lehet, – függetlenül attól, mit írnak elő a Harmadik Út elméletei.
Vagyis: úgy látszik, hogy a reformkap – ha egyáltalán – akkor ilyen pragmatikus, nem elméletből levezetett módon képes működni: onnan veszi elemeit, ahol találja őket. És persze jelentős bizalmi tőke mellett. A baj csak az, hogy Európában ebből van a legkevesebb.
Pragmatikus kényszerek: a reformkap túlélési feltétele lett ez a sajátos gazdasági-politika mix. Mindig is volt belőle valami, de ez a keverék ma már mintha a liberális gyakorlat felé billenne. Ezért lett kérdéses, hogy ez a mixtúra még mindig „harmadik út”, vagy az elnevezés már csak cégtábla?
Végül van itt egy buktató akadály: a mai politikai tér teljesen médiatizálódott, azaz a választó szemüvege csak a mát-holnapot veszi be, – a harmadik út viszont hosszabb távú program, ami eleve hátrány. Ehhez még vedd hozzá, hogy ennek a mediatizált látásmódnak vezérlése a multik kezében van: ott dől el, hogy a jónép MA mit tartson fontosnak, és hogy ne lásson tovább a holnap esténél. Ennek a habitusnak kialakítsa, kezelése, feltöltés ott, e virtuális tér konstruktőreinek kezében van. A harmadik út itt nem tudja magát autonóm, életképes politikai gyakorlatként elfogadtatni. Legfeljebb olyan vegyes-salátaként, ami még mindig jobb, mint az angolszász modell. Lehet, hogy csak ennyi a lényege, de jövőképességhez ez még kevés.
Almási Miklós

Advertisements