A globális profik

R-rel a reptéren találkoztam, Bolognából jött, valami világbanki programon egy évig. – „Most egy hétig itthon leszek, aztán Amerika, de még nem tudom, lehet hogy Brüsszel lesz belőle. Majd meglátom.” Barátom lányát – mondjuk M.-et – behívták interjúra valami multihoz, nem nagyon izgatta magát, majdnem hogy ő beszélte le a HR (emberi erőforrások) főnökét, hogy ne erőltesse, még nem döntött. Mert hogy azok nagyon akarták. Igaz, hogy még ma sincs állása, de nem siet, vagy öt ajánlat várja, most meg nyár van. P. nyert valami elit-pályázaton és éppen kilépett egy szuper állásból, mert hogy annyian hívják, s nem akarja elkapkodni. Minden esetre a nyáron az Adriára megy vitorlázni. 

És ezek nem juppie-k. Ez a fogalom – legalábbis a hazai szlengben – kb. annyit jelent, hogy kevés tudással hogyan lehet óriás pénzt keresni és aztán villogni vele. Amiről én beszélek az a tudás elit, aki megdolgozott két-három diplomájáért, de nem is ezért veszik őket, hanem azért, ami ezen felül a fejükben van: tudnak valamit, amit más nem. És mellékesen bár, de azt is tudják, hogy mit érnek. Nem karrieristák, ha kell kivárnak, mert biztosak abban, hogy vár rájuk egy pálya, majd az megkeresi őket… Lezserek, nem sokat adnak a pingvin egyenruhára, mint ami brókeréknél kötelező, de a műkopott jeans-en azért látszik, hogy ezer dollár volt. 

Nem mondom, hogy sok húszon-évesnek megy ilyen jól, de van már egy réteg, aki császárnak érezheti magát: több a lehetőség, mint amennyi közül még értelmesen lehetne válogatni. Igaz, megdolgoznak érte, mert ebben az irigylésre méltó helyzetben két-három nyelv, speciális magas szintű tudás és ami a legfontosabb: napi tizenöt óra munka van, – de van/volt eredménye. A jobbak régebben is melóztak, aztán örültek, ha pár év gályázás után kikaptak valami snassz állást, – a helyben járás már nyomulásnak számított. Azóta fordult a történelem, többek között megnyíltak a lehetőségek. Ma akiben van egy spiritusz, meg tud hajtani, annak nyitva ajtó-ablak, s talán a cég folyószámlája is. Ez tényleg új helyzet. Régen te kerestél állást, most őket keresik, – ők meg válogathatnak, kivárhatjáktesthez álló állást, mert – ezen a szinten – nagy a kínálat. Ők a globális profik.

Ami jó

Például, az, hogy kapkodnak az emberért, hogy olyan pályát választ, amihez kedve van. Ahol megmutathatja, hogy mi tud – ezt hívják kihívásnak. Nem az az első kérdés, „mennyit fizetnek”. Legalábbis nem először: a pénznek ugyan fontos szerepe van, – ehhez az életformához, sőt a munkához is „felszerelés” kell, meg még sok minden más, ami pénzbe kerül, sok pénzbe. Csak azt akarom mondani, hogy számukra mégsem a pénz a legfontosabb. Azzal még csak villogni sem lehet: e korosztály elitje kb. azonos szinten keres, – egy-két kiugrót leszámítva. Ami igazán számít az a munka érdekessége, különlegessége, a brand-name (a cég neve, ahol dolgozol, mert az se mindegy…). A pénz mint szakmai presztizs szempont jön számba: ez alatt azt értem, hogy egy-egy szakmának (és generációnak) van egy „tól-ig” sztenderdje fizetésben ami alatt „nem”, – mint ahogy fontos a lakcím is, amiből sok minden kiderül. De mindez majdnem természetes: ami számit, az ezen felül van. 
Mert egymást mérik. Itt mindenki mindenkit ismer (na nem mindenkit, de majdnem), és a peer group, a kortárs csoport értékítélete a fontos. Meg aztán van kihez fordulni. Csak úgy informálisan: apropó nem tudsz egy ügyvédet (ingatlanügynököt, nőorvost stb.) vagy ismersz-e valakit a Xcom-nál, YRt-né? De itt másképp működik a háló: nem kéz kezet mos alapon, hanem együtt jártunk a közgázra, (jogra, Cambridge-be) és anélkül, hogy összebeszéltünk volna (vagy pénzt dugdosnánk egymás zsebébe) összetartunk. Mert magunkra vagyunk utalva, meg aztán az öregek (értsd a negyven felettiek) más pályán játszanak, nekünk meg a mienket kell építeni. Másképp, más nagyságrendben, más térbeli és időbeli horizonttal: ez a pálya globális lesz, az meg provinciális volt és az is marad. Belőlük rakódik össze a globális profik csapata. Igaz, a másik oldalon el is különülnek azoktól akik helyben járnak: ők valahogy arisztokraták saját korcsoportjukon belül, de nem élnek vissza vele.

Sok mindent tudnak, amit az akárcsak tíz évvel előttük járók nem. Nemcsak azt, hogy fehér harisnya nem megy kék ruhához, meg hogy egy francia cégnél nem kell az angolt erőltetni, illik franciául megszólalni. De mondjuk azt is tudják, hogy egy multi executive-jának felfordul a gyomra egy pénzel bélelt boríték láttán – (ha még nem domesztikálódott, mert olyan is van: hozzágyűrődik a hazai állapotokhoz.) 

A legtöbb újat, mások által nem tudhatót az IT-sek (információ technikusok, menedzserek, rendszergazdák), meg a most divatba jött knowledge manager-ek, (tudáshordozók szervezői) hozták erre a piacra. A legjobban keresett garnitura. Nálunk talán a 2000. évi cirkusz révén döbbent rá a sok infó-függő szakma/üzlet, hogy kulcsemberek külföldön már régóta menők, ott, ha akarnák egy nullával többet kereshetnének – márkában. Egyébként ez egy zárt kör, a fogalmakat és rövidítéseket úgy sem érted, legfeljebb csodálhatod munkájukat (és pályaívüket). Ez a „betűnyelv” teszi igazán globálissá ezt a szakmát – itt mini-angollal is kijössz, mert a többiek is ezt a „compu-speak”-et beszélik, szóval megértenek. De aki itt profi, annak állandóan tanulnia kell, talán többet mint kortársainak, mert ez a szakma három évente tökéletesen átíródik, s bár szakosodik, azért valamilyen szinten mindenhez kell érteni. De ide tartoznak pl. az itthon és külföldön végzett jogászok, akik most az EU adminisztrációba kerültek, vagy szakértőkként a multiknál vannak külszolgálaton, netán a globális médiában – pl. reklámcégnél – dolgoznak, vagy külföldi banktapasztalattal most reptetik őket. Bármiben is vannak, tudnak dolgozni – nem nyolctól-ötig, hanem megszállottan, életformaként, – workalcholic, mondják róluk, a meló alkoholistái. Náluk a munka, olyan, mint a drog. Élvezik – olyat csinálnak, amit maguk választottak, alakítottak. (Igaz, abba is bele lehet halni…)

Karrier-orientált generáció, mondanád, de nem lennél pontos: a karrier fontos, sőt az egyetlen lényeges az életben, mégsem úgy, ahogy korábban: nem minden áron, és nem gyorsan – lezserebben kezelik a pályát, a karriert – ha most nem, majd jön később, mert tudok annyit, amennyivel bekerülők a belső körbe, nem kell futni (lefeküdni, dörgölőzni, nyalni) érte. S különben is nem egy valamit akarok, – engedem hogy formáljon az élet, abban is örömet találok, hogy más leszek. Különben is könnyen áttanulok: ez is a korszellem: a gyors váltani tudás, a nyitottság. (Ami egyébként a multiknál követelmény: mennél több helyen dolgoztál annál több pontot érsz – „üzleti tapasztalat”.)

Ami más

Egy Európára kiterjedő felmérés azt mutatta, hogy ezt a generációt nem vonzza semmiféle kollektív harc vagy szolidaritásra építő rituálé, nem lelkesedik ügyekért (vannak még ügyek?), nem akarja megváltoztatni a világot, mások életét, – legfeljebb távolról szurkol a zöldeknek, vagy a Greenpeace-nek. Ugyanakkor pontosan ismeri saját képességeit, alaposan tervezi pályája koordinátáit. Ami nem jelenti azt, hogy narcista, csak azt, hogy az életben a Nr. 1. saját maga. Ahogy Horst Opaschowski, német szociológus fogalmazza: ki-ki megcsinálja saját Ego-Rt.-jét. Kelet-Európában ez még nincs így, de az útjelző táblák erre mutatnak: kinek-kinek csak magára lehet/kell számítania. Ideológiák, jelszavak – hazugságoknak, vagy média-felfújt lufinak tűnnek, ami számít az a valóság, – az a tárgyszerű, életszagú világ, amiben örömet találnak. Sokan csodálkoznak rajta, hogy ez a profi generáció nem kritikus, nem lázadozik – inkább szkeptikus és élvezi, hogy van mire pragmatikusnak lennie. 
A korábbi generáció tagjai nehezen tudják elképzelni, hogy milyen is lehet az az élet, ahol semmiért sem lehet/kell lelkesedni: végül is az teszi az ember életét tartalmassá. A mai profi twenek dolgait figyelve azt kell mondanom, hogy megy ez anélkül is: a tárgyszerűségnek is meg van a maga motivációs ereje. Az eseményekhez és helyzetekhez semmit sem kell hozzáadni, semmit sem kell belőlük levonni, a dolgok objektív mivoltunk állnak előttük, – amihez pragmatikus habitus párosul: ez van. Csak éppen nem kell szeretni. 

Mert arról már az Ego Rt. üzleti tervei gondoskodnak, hogy ti. milyen is a jövő orientált élet. Hosszútávra csak annyi, hogy nem úgy, ahogy a szülők izzadtak, de nem is úgy, ahogy az előttük járó generáció beilleszkedett. A spontán, játékosan – ám valamennyire tervezetten – alakított élet a vonzó: enyém, úgy csinálom, ahogy én akarom, nem kellenek modellek, ideálok (ideológiák): olyan lesz, amilyenre én akarom. Mert lehet, s mert ki tudom harcolni. 

Ami nem jó

Azért ennek az életstílusnak ára is van. Például az, hogy nem igen lehet kötődni. Magyarul: állandó barátnak/barátnőnek, netán feleségnek/férjnek nem igen marad helye a napi tizenöt munkaóra mellett, de a repülő életformát is kevesen tudják – társként – elviselni, amikor is, a partnernek hol Amszterdamban, hol Bombayban kell két hónapot, egy hetet, netán félévet lehúznia. Hogy mobil legyél, valamit fel kell adni: a tartós kapcsolatokat elsősorban, ki viseli el, hogy alig vagy otthon? Ráadásul te sem bírod ki, hogy érzed a kötöttséget, mikor épp repülni kéne Seatle-be. De el kell felejteni a honvágyat is (ha még van ilyen?), a ragaszkodást a hazai lakáshoz, benne kedvenc bútorokhoz könyvekhez, kutyáról már nem is beszélek – mindahhoz, ami korábban része volt az identitásnak. 

Most más alkotja az identitást: sokfelé vannak haverok, tudják, hogy te vagy az a magyar, aki…, a többit meg kialakítod. Azért ez nem tragédia, csak más, mint ami eddig volt. A globális profi más kategóriákban gondolkozik, érez, lát. Amire persze majdnem hogy születni kell: van aki nem bírja elviselni – egy idő után kiszáll a buliból, letelepedik, sőt vidékre költözik, gyerekek és csendes almafák közé: persze ott is keres – Internet-en elérhető és ő is mindent elér, ha van vonal, (netán ISDN). De ez ma még kuriózum: nálunk Pesten kell lenni, együtt a többivel, itt fontos a kapcsolatok „testközeli” ápolása, munkaebéd és cég-buli. Különben is a Matáv még nem tudja, hogy a távmunka (meg a korszerű üzleti környezet – ld. business environment – minimum-feltétele az ingyenes Internet-hozzáférés (on-line Web-kapcsolat), és nemcsak a fővárosban.

Ma nem kell félni a szomszédtól, rendőrtől, talán a jövőtől sem – de ebben az életstílusban is van azért mumus: pl. a magány. Igaz, ezek a profik szakszerűen küzdenek az egyedüllét ellen, – partik, barátok, ismerősök, a network, e-mail partnerek, stb. – a dolgok legmélyén mégis ott leselkedik az egyedüllét. Fonákján viszont áttűnik – délibábként? – egy fontos érték, a hűség. Ami ugyan majdnem elérhetetlen ebben az életformában, de ha már nincs benne ideál, maradjon legalább egy-két vágyott érték. Esetleg nem is csak délibábként: vannak akik egy idő után feladják ezt az életstílust és letelepednek: előbb csak feleség (férj) aztán – későn – gyerek. Később esetleg válás, nosztalgia a magasnyomás után, nyugtalanság. (Egyikük úgy fogalmazta meg ezt az életérzést, hogy ha le kellene állnia ebben a pörgésben, rögtön infarktust kapna…) Másik lehetőség: váltás valami másra. Mert mint mondtam, ennek az életvezetésnek egyik alapelve az állandó váltás, pályakorrekció, áttanulás – más-lét, térben, időben, személyiségben is ha kell.

*

Lehet ám, hogy távolról izgalmasabb ez az életforma, mint közelről és hosszú távon talán keserves. Benne pörögni, évekig – nehezen bírható. Még akkor is, ha ezek a globális profik talán keményebbek, mint amilyenek a korábbi generációkmenői voltak. És bár én most itt „reklámozom” őket, azért kevesen vannak: az elit krémjét alkotják, – s az sem biztos, hogy ilyenek. Csak az tudja milyenek valójában, aki benne él ebben az életformában. Titok ez is, mint annyi minden más ebben az információs társadalomban.

Almási Miklós

TribalizmusAzzal a mondatával vett le a lábamról, hogy a „nemzet” késő-európai fogalom, – mert hogy Ázsiában, vagy az araboknál csak országok vannak, nem vitáznak arról, hogy a sivatagban melyik homokszemnél kezdődik az egyik „nemzet”, és melyiknél a másik; Afrikában törzsek vannak, ezek ugyan milliószámra ölik egymást, de eszük ágában sincs nemzetben beszélni, sem területileg, sem államilag, sem egyébként. Elég gondjuk van a járványokkal. A szocialista utódállamokban – horvátoknál, szerbeknél, örményeknél, – viszont a nemzet már etnikai egység, közelít a címben említett tribalisztikus felfogáshoz: csak az tartozik belé, aki megfelel az etnikai, vallási és nyelvi kritériumoknak. Aki nem ilyen – az vagy költözik – vagy elpusztul. Mert állam csak nemzeti lehet. Elég volt az elnyomásból: éljen a törzsi kultúra. 

Szimplifikálom Hobsbawm-ot. Hát persze, hogy nem írna ilyesmiket. Ez csak az én olvasatom, (amit részben az újsághírek vetítenek bele könyvébe, részben meg a balkáni – tamil, kurd, csecsen stb. – tapasztalatok. Gondolom ilyen reakciókat vált ki minden elméleti könyv, ami a kor pulzusára teszi a kezét: hoppá, ezt ismerem – és máris jön a szöveg metamorfózisa. 

Ugyanakkor ez a pár fejezet (eredetileg előadás-sorozat) számomra csak azt bizonyítja, hogy milyen istentelen gubanc ez az egész. Hobsbawn ugyan rendet akar teremteni benne, el is jut az eredetig (a francia forradalom), de aztán ő is belegablyodik és csak azt tudja sorolni, hogy mennyi a kivétel, alakváltozás. Meg hogy ez az egész megfoghatatlan. Hogy ti. mi a nemzet. Nem terület (vannak terület nélküli nemzetek), nem állam (államon kívül is lehet), nem nyelv (ld. írek, meg skótok ahol az ősi nyelvet most tanulják; nem etnikai hovátartozás, mertaz meg fajelmélet. A legjobb ha lebeg a fogalom, az tartozik belé, akit a többség elfogad, (mert az sem elég hozzá, hogy ki vallja magát belevalónak), – szóval valami irracionális entitás, ami vagy van valakiben vagy nincs,elragadtatott lelkek közössége. Ugyanakkor ez sem stimmel, mert nagyonis kézzelfogható jelenség: ölik érte egymást az emberek (a pakisztániak akkor, az írek, baszkok most), realitását vér festi a falra: abszolút jelenbeli. És mégis: megfoghatatlan. Még Renan – akit helyeslően idéz – még méltányos is volt: „A nemzet létének része, hogy történetét félreértik”.

Persze egy angolnak (a Kontinensen kívülről) jóval könnyebb ezt a viharos témát szemlézni. Onnan tekintve, mindaz ami az Elbán túl történik, – tribalizmus, törzsek csatája. Itt van pl. egy hosszú fejezet a nyelv szerepéről. Hobsbawm szerint a nyelvnek nincs nemzetalkotó funkciója, mert mint említettem, odahaza sem az írek, sem a welsziek nem beszélik már a régi nyelvet, mégis nemzetiek, vagy ha rátesznek egy lapáttal, nacionalisták. Hát ez erre – Kelet-Európában, meg nálunk – nem így van, itt a nyelv is vérre megy, azaz nemzetfenntartó, és teremtő elem volt – Lengyelországban éppúgy, mint nálunk a reformkortól napjainkig. Csak hát ezt onnan (Angliából) vagy éppen a tengeren túlról már nem lehet érzékelni (Amerikában nem volt ilyen probléma), minek következtében e hosszú fejezetnek se füle se farka. 

Könyvét olvasva arra lettem voltam kíváncsi, mi történik napjainkban – ha mondjuk leszámítjuk Boszniát, meg az egész balkáni ügyet – a világban. De ez a kérdéskör már kivül esik a kis könyv horizontján: ötletei vannak, koncepciója nincs. Még nem találkozhatott a globalizálódás jelenség-csomagjával. Mert, – szerintem – a globalizálódással kettős folyamat indult el. Egyfelől gazdaságilag egységesül a világ, megvalósul a tőke, a pénz, az információ és a munkaerő szabad áramlása, minek következtében a nemzetállamok szép csöndben hanyatlanak. A kormányok – legalábbis a fejlett országokban – egyre kevesebbet tudnak mit tenni saját gazdaságpolitikájuk érdekében:a kamatlábat, inflációt, pénztömeget a nemzetközi pénzpiacok határozzák meg, és ez a folyamat bizony napról napra nyírbálja szuverenitásukat. Amiből csak papíron következik az, hogy minden rendben van, haladunk a világ egységesülése felé. Épp ellenkezőleg. A globalizálódás provokatív erő: miközben összeterel, – olyan ősi, „nemzeti” indulatokat gerjeszt, melyekkel eddig még nem is találkoztunk. Hobsbawm még csak a migrációs folyamat kezdetét látja (Angliát, Franciaországot elárasztják a volt gyarmatok lakói.), és csak azt a reakciót érzékeli, ahogy a jónép erre a bevándorlási hullámra reagál. (Arab-gyűlölet Franciaországban, – amit lassan a centrum pártok is tolerálnak, hindu-bevándorlók Angliában, ami ráadásul megoldhatatlan, mert software-ben verhetetlenek, tehát kenyérharc dolga és nem(csak) kulturális-etnikai kérdés.) 

Ennél is újabb jelenség, hogy még az egységesülő Európa is nehezen viseli el a déli karéj országainak tarhálását („ők túlköltekeznek a felzárkózási alapból, TB-ből, – a szociális háló fenntartását pedig mi fizetjük” – mondják a németek és a franciák. Még erősebb ellenállás várható akkor, ha a közvélemény is érzékelni fogja, hogy saját, nemzeti kormányaik mennyire tehetetlenek a globális erők ellenében. Mikor a német márka még erős volt, és a német kamatláb határozta meg az EU kamatszintjét, ne tudd meg milyen német-utálat alakult ki Nyugat-Európában: végül is igazuk volt, Franciaország a németek miatt nem tudott kimászni a válságból négy éven át. Aztán fordult a kocka, most a németeket fojtogatják. (Szép csendben, mert amúgy, hivatalice egység van, aki nem lép egyszerre, nem kap eurot reggelre.) 

Szóval a globalizálással fragamentálódik a politikai szféra. Hobsbawm még örök kivételként emlegeti Amerikát. Hogy ott nem ismernek ilyen nemzeti-nemzetiségi kérdést. Ami igaz volt a melting pot idején: a lengyel bevándorló éppolyan amerikai lett, mint az ír vagyolasz – habár ezen belül megtartott valamit eredeti identitásából. De nem lett belőle militáns ír, lengyel, vagy olasz nacionalista. Ennek tényleg nem volt, és nincs is tere. Van azonban másnak. A NAFTA-val, Mexikót, az USA-t és Kanadát egyesítő szabad kereskedelmi övezettel sikerült kivívni, hogy most már mindenki mindenkit utál az Államokban is: a nép a kormányt, ami megengedte, hogy az olcsó mexikói munkás levigye az amerikai minimálbért, a kaliforniaiak a bevándorlókat, a lassan többségben lévő mexikóiak a hazai fehéreket, (egyetemeken már lassan szegregálni kell őket, különben verekednek); Kanada Amerikát okolja az egészért, s közben az üzleti élet nyomja a még nagyobb egységesülést. 

És mennél jobban nyomult a globális piac, annál jobban borzolja a nemzeti-nemzetiségi kedélyeket, – immár nem a megfoghatatlan, ideologikus nemzet nevében, hanem kézzelfogható gazdasági érvekkel, – amire persze könnyű rápakolni a nemzeti sódert. De itt még voltaképp civilizált „üzleti” vitáról van csak szó. Mi lesz azonban Malajziában, vagy Indiában, ahol korábban sem kellett sok egy kis anti-amerikanizmushoz, s most, a Dél-ázsiai válság idején ez csak felerősödik. Folytatva a sort: keveset tudunk pl. a nyugat-kínai tartományok szeparatista törekvéseitől, vagy az Új Territóriumok függetlenedési igényéről, – de ettől fél a fejlett világ politikai elitje: nehogy már Kína felrobbanjon…! De hangosabbak lesznek a helyi konfliktusok is, melyekről Hobsbawn még úgy tudta, nem rendelkeznek nemzeti töltettel: már hegyeződik a koreai-japán ellentét, (bár Japán nagyvonalúan tíz milliárdot tett a Koreát segítő alapba); most, hogy rosszul megy, fellángolnak az évtizedes harcok maradványai Indonéziában is, – kurdok, szikhek, tamilok és a többiek is beszerzik a vállról indítható rakétákat…. 

Elismerem, ezek nem „olyan” nacionalizmusok, mint mondjuk a horvátoké, „csak” tribális ellentétek. De ugyanúgy népirtással járnak, kvázi-nemzeti csomagolást kapnak, vagy ha nem hát vallási-funamentálist, netán szekularizált vallásit (ld. Törökország belső harcait.) Ezeket a tribalizmusokat azonban a globalizáció gerjeszti, ha eddig feledésbe merült, most újra felfedezik. Aa végén mégis csak igaza lesz Samuel P. Huntington-nak (The Clash of Civilisation, 1996. c. könyvével), hogy legalább egy tucatnyi kultúra, vallási és etnikai alapon szerveződő civilizáció áll ugrásra készen a világban, mert hogy alig várták hogy kiengedjenek a hideg háború fékjei – most aztán végreegymásnak lehet ugrani. (Budhista-hindu, sintoista-konfuciánus, orthodox-nyugati, – hogy csak egy párat említsek étlapjából – beosztásával nem kell egyetérteni, de valamire rátapintott.

Az a baj, hogy amilyen nagyszerű Hobsbawm könyvének történelmi hányada (a felvilágosodástól 1860-ig, amikor is először léptek színpadraahol a nacionalizmus agresszív formái, annyira gyenge az 1970-óta megjelent új kvázi-nemzeti, kvázi-vallási, vagy csak kulturálisan telitett válaszok elemzése. A szerző nem érzékeli, hogy egy sor új válasz született a globalizálás pusztító világrendezésére. és hogy ez lett a jelent meghatározó – egyik – politikai erőtér. Hogy ne mondjam, egy brossúrával el van maradva a könyv, de nekünk épp ezzel az új – még meg nem jelent – brossúrával kell együtt élnünk, mert abban van leírva az új világégés forgatókönyve. Hunington abba kezdett bele, de eltagadta a besztszeller-írás heve és valami más jött ki belőle. Olvasom, hogy most Zbignev Brzezinski írt valami hasonlót (The Grand Chess-Board, American Primacy and Geostrategical Imperative, 1997.) – őt viszont az Orosz-birodalom komplexusa ragadta el, igazán csak az (az Impérium végleges felszámolása) érdekli,- de ő is e törésvonal mentén halad: a globalizálással egymás torkának eső népek, kvázi-nemzetek, kultúrák újfajta konfliktusait elemzi. Hiába, ez van most a levegőben. 

Csak nehogy holnap ezt kelljen nekünk is szívnunk. 

(E.J. Hobsbawm: A nacionalizmus kétszáz éve. Előadások. Ford.: Baráth Katalin. Maecenas kiadó. 274 old. )

Advertisements