A felejtés kultúrája

Olvasom az újságban, hogy egy negyvenes írónő – Joyce Maynard – megírta szerelmi kalandjait J. D. Salingerrel. Az eset valamikor a hatvanas évek közepén történhetett, az élő bálvány már akkor is hatvan felé járhatott, az ügy nem tartott soká. Atyavilág, mondom magamnak, Salinger! legalább tíz éve nem hallottam róla, s ami rosszabb, szinte teljesen kiment a fejemből. Az enyémből? És tényleg: hányan emlékeznek még rá? Egyszerűen elfelejtettük. Pedig mekkora dobás volt a Zabhegyező, meg a novellák. Kultikus szerző lett – aztán eltűnt. Igaz, ő akarta így, visszavonult, az utolsó, pár szavas interjúját 73-ban adta, aztán snitt. 

De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy mennyire a feledésből élünk. Most mondhatnám, hogy ki emlékszik mondjuk Vico Torriánira, vagy Art Buchwaldra, isten őriz Akszjonovra vagy akár Malrauxra, de igazságtalan lennék, ezek a nevek úsznak az idők rostáján és vagy kiesnek vagy nem, nem is kell rájuk emlékezni. De az istenekre sem? Nemrég Richter-rel volt egy hosszabb interjú a tévében, akkor megdöbbentem: milyen rég hallgattam Richter lemezt – szóval őt, az Istent is el lehetett felejteni (egy időre), mert jöttek újak, (pl. Vanessa May miniszoknyában, elektromos hegedűvel – izgalmasabb,nem?) És elfelejtjük, mert nincs időnk zenét hallgatni, mert – mert a felejtés kultúrájában élünk. (Jellemző, hogy az Interneten alig van történeti címszó – ahhoz könyvtárba kell menni, ha egyáltalán tudod, még hol van?) És Kondor Béla? 

A jelenbeliség diktatúrája

Nem is a felejtés, inkább az abszolút jelenbeliség civilizációjában élünk: csak az van, ami a jelenben van, legfeljebb a tegnap, és persze a holnap létezik – ami ezen a horizonton túl fekszik, az az Operenciás tengeren túl van, nem kell róla tudni. Legfeljebb akkor ha a divat kiemel valakit az idők temetőjéből, mint mostanában Ringo Starr-t. Persze van egy bizonyos kötelező stock, amit illik tudni, – nem biztos, hogy ismerni is – néhány név, képcím, opera-részlet, – de ezek is csak úgy lógnak a történelem képeskönyvében, a jelenbeliség „időtlen idejében” (ahogy Manuel Castels, a Network kultúra ügyeletes zsenije mondja.) És mekkora cirkusz van, mikor valaki visszatér a feledésből, – ez a come back, hurrá – a heti moziműsorban Alain Delont látni Belmondoval: jé, hát még ez is él? És milyen szuper! Kezdődhet – a rövid – második élet… Az emlékezés törleszt.
A tudománytörténet bon mot-ja volt, hogy az új felfedezésekhez a felejtés vezet: a tudósnak el kell felejtenie, a bejáratott, agyonstrapált következtetési pályákat, hogy szabaddá tegye agyát egy újfajta megközelítésmódhoz. Lehet. De a kultúra – legalábbis eddig –a tradícióból (is) élt: verseket mormolsz, melyeket mondjuk kétszáz éve írtak, de ma is érvényesek, az akkori segít a mában. A tegnap-ma kontinuitása. Az ezredvégi civilizáció – a globális kultúra – elvágta ezt a köldökzsinórt, talán azért, mert amíg Thomas Mann „él”, addig Cobain nem tud kiteljesedni. (Érdekes, hogy a hősi halottakra ez nem vonatkozik: Freddy Mercuryre emlékszik a világ.)

A felejtés persze nem teljes: ez is ezredvégi találmány – a lebegtetett memória. A dolog kiesik tudatunkból, de homályosan sejtjük, miről lehet szó. Körülbelül. Ez viszont fontos. A modern mitológiák ugyanis erre építenek: összedarálják a különböző – mezopotámiai, görög, ókeresztény vagy inka mítoszokat, mindegyikből egy kicsit, aztán lesz belőle valami izgalmas film, ami ugyan a felfedezés izgalmát is hozza, mégis minden valahonnan ismerős. A Godzilla a King kong-ból, a Szárnyas fejvadász (emlékszel még rá? Csak pár éve volt…) valahonnan máshonnan ismerős. A végén jön egy csaj, nem lehet tudni, hogy klón vagy ember, de megmenti Harrison Fordot. Mit mondjak, benne az ewig Weibliche, (Goethe, Faust, ha tudni akarod) körvonalai ismerősek, meg Maria Magdalena legalábbis halványan – szóval néhány ősmítosz élteti ezt a kultfilmet, elemeire pontosan csak a szakember emlékszik, de töredékei beszorultak Cavintonnal is akadozó memóriánkba: valahol már láttam ilyet… A felejtés kultúrája a homályos emlékezettel, azaz a déja vuélményével (is) dolgozik.

Az agymosás

Azt mondják a tévé lúgozza a tegnap emlékeit: az új szappanopera törli a tegnapit, hogy mi történt a múlt kedden azt csak a Nagymama tudja, mert az kipreparálja a tévéműsort. Apropó: a napló-írás is kiment a divatból. Illetve: akik tudják már hogy itt a modern civilizáció Arzheimer-kórja, tudatosan térnek vissza a napi feljegyzésekhez. (Kornis Mihály annak idején kollektív naplóírást szervezett (A Napló 1977-1982), Illyés Naplójegyzete, vagy Déry Cháron ladikján c. írása a jelen archeológiája. És mekkora szenzáció volt nem is olyan rég Karinthy önéletrajzi regénye? – nem sorolom. A műfaj (és szokás) ugyan kiment a divatból, ám közben a népek pont erre vadásznak, mert az ő fejükből is tűnik a múlt, kutatják a leleteket, már ami még fellelhető, mert a felejtés kultúrája a nyomokat is eltünteti. (Ezért is volt olyan sikere Révész Aczél-életrajzának, Huszár Kádár-kutatásainak, Debreceni Antall monográfiájának.)
Ezért van tán, hogy nem egy barátom (és jómagam) sutyiban naplót írunk, mint szerelmes diáklányok: mert már a tegnap sem megfogható, az is törlődik, s vele törlődik személyazonosságunk. A felejtés kultúrájának talán ez a legsúlyosabb ára: Paul Ricoeur óta tudjuk, hogy a személyes azonosság nem írható le azzal, hogy mivel tartom magam azonosnak – haza, vallás, hit, osztály, csoport, stb. – ami én vagyok, (és ami a kor) az a narratív identitás. Az, ami elmesélhető, mert megtörtént, az időbeli eseményláncolat, aminek része voltam-vagyok. Nos, ez szakad meg a múlt eltörlődésével: s ha nincs múlt, vagy ha lyukacsos – eltörlődik a személyazonosság is. Szóval: napló – mint titkolni való utóvédharc. Mert olyan bidermejer valami, snassz…

Ugyanakkor az emberiség titkos vágya, hogy megszabaduljon a múlt diktatúrájától: a jelenen kívül egyedül a holnap a fontos. (Nem véletlen, hogy az ezredvég igazi játéka a határidős piac: arra fogadni, mennyi lesz az olaj vagy a Mol ára decemberben: ezen izgulni is lehet, mert van tétje…) A múlt ugyan a kultúra, meg a személyazonosság része, – de szorongásaink forrása is, sutyiban menekülünk előle. Hát most itt van: megkezdődik a múlt nélküli lét. Illetve a szelektív múlttal való együttélés. Ami – úgy látszik – könnyit a dolgon. A tévé minden esti rituáléja csak besegít ebbe az amnéziába. Bizonyos dolgokra kell emlékezni – naponta a fejünkre olvassák – másokat pedig el kell felejteni.

A haszonélvező

A felejtés kultúrájából a politika húzza a hasznot. Mert az emberek elfelejtik, mit is mondott a hogyishívják három éve, öt éve – a modern politika pedig tudatosan épít arra, hogy mondhatsz ma bármit, holnapra úgysem fognak rá emlékezni. Legfeljebb egy páran, de azok nem számítanak, azokat tikkeseknek tartják, és senki se hallgat rájuk. Néha megjelenik valamelyik lapban, hogy mit mondott Antall (Kádár, Kövér, mindegy) ekkor meg akkor, és az ember leesik a székről: akkor meg hogyan lehet az, ami van? Hát így: nincs kontinuitás. Sőt, le is lehet tagadni. Megmutatják a magnó-felvételt, – manipulált. Látni a videó-szalagon, az se nem jó. (Parlament előtti tér, Árpád sávos tüntetés, Göncz… Csak halványan dereng, mi?) Minden így is lehet, meg másképp is, akkor is ha fénykép van róla, az események ökörnyálként úsznak az időtlen időben. Mert csak az van, amire emlékezel: viszont csak a jelen van a fejedben. És ha netán bebizonyosodik, hogy tényleg azt mondta (csinálta, ette) semmi baj! Akkor az volt, ma ez van. Na és? A felejtés kultúráján edzett szürkeállomány ezt is beveszi.
Mert cinkosok vagyunk. Mindenkinek van olyan emléke, amit szeretne feledni, amit, ha jól működik tudattalanja, sikerül is törölnie memóriából. S mivel így éljük túl a tegnapokat, elnézzük, hogy a politika is így bánik a tényekkel (meg velünk.) Kéz kezet mos. Együtt építjük a felejtés kultúráját. És meg vagyunk sértődve, ha valaki feltúr néhány szemtanút (hazudik!), vagy az eke magától dob felszínre valamit, ami letagadhatatlan. Akkor aztán működik a kollektív amnézia. Az ember feje nem káptalan. De azért nem kellene olyan cinikusan erre játszani, az embert hülyének nézni. Előbb utóbb baj lesz belőle. Mert az ember, ha muszáj, még el tud hívni néhány adatot a tárolójából. 

Különben is voltak már olyan papírok, melyekbe nagyságok buktak bele – művészek, politikusok, pénzemberek. A felejtés kultúrája mellett ott settenkedik civilizációnk fegyőre, az írásbeliség. A veszedelmes papír és rajta a jel. 

*

Salingert ugyan elfelejtettük, de azt mondják, naponta dolgozik, azt a két-három flekket, amit megír azonnal elzárja páncélszekrényébe, ami már tele van kézirattal. Ma még senki se tudja, legenda ez, vagy sem, azt meg pláne nem, hogy mi lehet a papírokon. De egyszer csak eltávozik az élők sorából, az írások meg fognak jelenni. Akkor lehet majd emlékezni, felfedezni, jöhet a csodálkozás, leszólás vagy feldicsérés. A szokásos média-cirkusz. Pár hétig. Utána aztán megint másokat fogunk elfelejteni.

Aminél csak az a nagyobb baj, hogy önmagunkat is. 

Advertisements